Svájcban is szívügye a magyarság sorsa
A prágai tavasz során végzett politikai tevékenysége miatt 1969 márciusában távozni kényszerült Csehszlovákiából. Az akkor 22 éves B. Szabó Péter gépészmérnök Svájcba emigrált, ahol az ottani magyarság kulturális, társadalmi életének egyik motorjává és az irodalmárok nagylelkű mecénásává vált. Zürichből az idén nyáron is hazalátogatott Naszvadra, ahol, mint állítja, mindig is otthon érezte magát.
Mit követett el fél évszázaddal ezelőtt, hogy jobbnak látta disszidálni, mint továbbra is a hazai ellenzék sorait erősíteni?
A komáromi hajógyárban a CSSZM ifjúsági szövetség vezetőjeként a demokráciát sürgető nagygyűlések kezdeményezője és szervezője voltam.
Akkor elértük, hogy leváltsák a gyár igazgatóját, a CSSZM járási közgyűlésén pedig elűztük a járási vezérkarból az 50 évnél idősebb kommunistákat. Mindezt sokan nem nézték jó szemmel, ezért inkább elhagytam az országot, és csatlakoztam a svájci magyar emigrációhoz.
Mivel idehaza az ifjúsági szervezet és a Csemadok kulturális, társadalmi rendezvényeinek aktív szervezője voltam, Svájcban is folytattam ezt a tevékenységet. Svájcban a külföldieknek tilos volt politikai tevékenységet végezni, ezért kellett egy fedőszervezet. 1976-ban megalapítottuk a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kört (SMIKK), amelynek 16 évig az országos főtitkára voltam, 1993 óta pedig az elnöke vagyok. Elsődleges célul a mostoha sorsú nyugati magyar irodalmi művek megjelentetését tűztük ki.
A szocializmus idején milyen további feladatokra fókuszáltak? Hogyan tartották a kapcsolatot a közép-kelet-európai magyarsággal?
Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a gondolatainkat megosszuk az otthon maradt magyar értelmiséggel, valamint az ellenzék támogatásával segítsük az adott térség demokratizálódását. Elértük, hogy minél többen vállaljanak szerepet a megújulási folyamatban. Illegális úton elláttuk őket valós információkkal és könyvekkel, tőlük pedig értesültünk a retorziókról és az ő törekvéseikről.
Akiket kiengedtek nyugatra, azokat bevontuk a tevékenységünkbe, és a SMIKK keretében megszerveztük a Párizsban megjelenő Magyar Füzetek csempészhálózatát.
Azon keresztül terjesztettük a kiadványainkat a szocialista országokban élő magyarok körében, főleg az egyetemeken. Együttműködtünk az erdélyi ellenpontok szervezőivel, több magyarországi egyetem ellenzéki indíttatású tanárával, írókkal és nem utolsósorban az itthoni Csemadokkal, magyar ifjúsági klubokkal és az ellenzéki Duray Miklósékkal, akik később megalapították az Együttélés politikai mozgalmat. Ideát prioritást kapott a Beneš-dekrétumok elleni küzdelem, Magyarországon pedig annak elérése, hogy a választások során a nemzeti erők kerüljenek hatalomra. Mecénásként a SMIKK könyvkiadói programjával 30 magyar könyv megjelenését anyagilag is támogattam. A könyveket bemutatókon és egy távküldő könyvterjesztővel együtt juttattuk el az olvasókhoz. Az egyházi szellemi körökkel és más tömörülésekkel együtt a magyar sorskérdésekről konferenciákat is tartottunk.
Módosultak-e a teendőik az itthoni rendszerváltás után? Van-e kellő utánpótlás azok elvégzéséhez?
Feladatok manapság is vannak. Sajnos, időközben az ’56-os nemzedékhez tartozók javarésze elhunyt, s őket nem váltotta fel egy hasonlóan tettre kész, aktív új generáció.
Akik vendégmunkásnak érkeztek Nyugatra, már nem rendelkeztek kellő elszántsággal és nemzettudattal. Fel kell ébreszteni a küldetéstudatukat, hogy ne csak meggazdagodni akarjanak, hanem politikai tevékenységet is folytatva javítsák a magyar országimázst, s felhívják a figyelmet a megoldatlan magyar sorskérdésekre. Ezek az „új magyarok”, akik közül sokan egyszer majd haza akarnak térni, egy pozitív dolgot értek el: felélénkítették a hétvégi magyar iskoláinkat, amelyek segítségével a gyermekeik nem felejtik el az anyanyelvüket.
Jómagam ötven évig a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetségének a titkára, alelnöke, jegyzője is voltam, s azt tapasztaltam, hogy a nyugati magyarokat egyre nehezebb bevonni a segélyakciókba, az iskolák, templomok, orgonák, idősotthonok, árvaházak felújítását, sőt építését célzó adománygyűjtésbe. Ez meglátszott akkor is, amikor Böjte Csaba erdélyi árváit akartuk megsegíteni, vagy a kárpátaljai magyar intézményeknek gyűjtöttünk pénzt. A SMIKK időközben integrálódott a védőhálóként működő Svájci Magyarház Alapítványba, amely programkínálatával a magyar közösségépítésre, nem pedig politikai tevékenységre fókuszál. Egyebek mellett irodalmi és folklórműsorokat biztosít a nemzeti ünnepeinkre, filmesteket rendez és Kárpát-medencei magyar előadókat, vendégművészeket hív meg. Kiemelkedik a mindig szeptember elején megtartott egész napos Magyarház-nap rendezvény, amelyen 600 látogató is megfordul.
Az eltelt évtizedek során társadalompolitikai írásai, versei, könyvrecenziói is megjelentek. Tervezi-e saját könyv kiadatását?
Mivel odakint javarészt kihaltak az íróink, ezért a volt ellenzéki folyóiratok, lapok szerkesztősége is bezárt, mint a Katolikus Szemle, az Új Látóhatár, az Új Európa, a Nemzetőr vagy az Irodalmi Újság. Már a könyvkiadás is megszűnőben van.
A még alkotó íróink inkább Magyarországon jelentetik meg a könyveiket, ahogy most én is tervezem. 15 éves késéssel a Szabadság és önrendelkezés című kötetemben adatom ki az arról szóló korábbi társadalompolitikai cikkeimet, beszédeimet, interjúimat, hogy mi, a nyugaton élő politikai menekültek hogyan képzeltük-képzeljük el Magyarország és az összmagyarság jövőjét.
Nemrég egy hónapot töltöttem a Felvidéken és Magyarországon, ahol a legmegfelelőbb könyvkiadót is kerestem. Közben a naszvadi csemadokosokkal és az általam korábban svájci vendégszereplésre meghívott Mécsvirág Irodalmi Kör tagjaival, valamint Molnár Zoltán polgármester úrral egy vacsorán találkoztam.
Nagyra értékelem, hogy a kör népszerűsíti Mécs László papköltő munkásságát, és a saját rendezvényeivel bátran csatlakozik az összmagyar Wass Albert Felolvasó Maratonhoz. Példaértékű a tevékenysége! Akárcsak a szintén földimé, Németh Gyuláé, aki könyvet írt a naszvadiak kitelepítéséről. Ilyen köteteknek minden érintett településen születniük kellene, s azokat más nyelvekre is le kellene fordítani, hogy világszerte megismerjék a felvidéki magyarság kálváriáját! Hazafelé utazva pozsonyi barátommal, Dunajszky Gézával is elbeszélgettem a felvidéki magyar könyvkiadásról és az egységtörekvésekről. Az említett könyvem bemutatóját 2021 tavaszára tervezem Naszvadon, ahol mindig is a leginkább otthon éreztem és érzem magam. Örülnék, ha a Magyar7 hetilap is képviseltetné magát ezen a rendezvényen.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/36. számában.
