Rózsa Sándor nyomában Mezőségben
Az éj leple alatt érkeztünk meg Székre, ezért kora reggel első dolgunk volt szélesre tárni az ablakot, és megszemlélni a mezőségi tájat.
Wass Albert írásai alapján már százszor elképzeltük ezt a vidéket, amely most itt terült el előttünk:
Gyakran kérdezik tőlünk, mégis mely vidék a legszebb a Kárpátok ölelésében, de erre mindig nagyon nehéz válaszolni. Persze, hogy imádjuk a sziklaormokban végződő havasokat, nagyon szeretünk elszórt fenyőkkel díszített gyephavas réteken túrázni, de ugyanúgy szeretünk a bácskai zsíros barázdák között tekerni, vagy a Csallóköz lapályán kutatni holtágak után. Teljesen mindegy, mert mindenütt ugyanazt érezzük: ragaszkodást ahhoz, amiből kinőttünk, és amelyet
megőriztünk ezredéven át.
Hát akkor pont a Mezőség ne tetszene, ahol talán a legsajátosabb utat járta be a magyar népművészet az évszázadok során?
Igen, a lankás domboldalak és széles hegyhátak jellemezte táj nem ér fel a közeli Radnai-havasok vagy a Pádis szépségével, de a lejtők és szakadékok tagolta dombvidék mégis nagyon sajátságos hangulatot áraszt.
A későbbi századokban a románok és a szászok beköltözése következtében sok szempontból kevert vidékké változott a mintegy 300 települést magába foglaló Mezőség, hisz az etnikai sokszínűségen túl a különböző jogállású közösségek is tovább színesítették a társadalmi képet.
A különböző kultúrák összefonódása és kölcsönhatása itt emelte a legmagasabb fokra az erdélyi zene- és tánckincs gazdagságát. Mindezt a domborzati viszonyok is elősegítették, hisz az elzártság konzerválta a néphagyomány értékeit, a tranzitutak hiánya pedig megóvta az idegen hatásoktól. A mezőségi magyar népviselet viszonylag egységes, csak a jellegzetes széki viselet tér el ettől.
A Mezőséget sokféleképpen szokták részekre osztani, de a helyiek nem igazán ismerik ezeket az elnevezéseket, ők egyszerűen mezőségieknek vallják magukat, azon belül is füzesinek, székinek stb.
Mi 2015 nyarán Széket szemeltük ki úti célnak, ami nem véletlen, hisz augusztus második felében a gyász és az ünnep is összehozza a falu népét. Előbb augusztus közepén több napon át tart a széki táncok tanítása, majd augusztus 24-én az 1717-es tatárdúlásra emlékezik a falu népe.
1717. augusztus 24-én, Szent Bertalan napján a tatárok megtámadták Szék városát, kirabolták a templomot, a menekülők nagy részét, mintegy hatszáz embert megöltek. Abban az évben még a szárazság és a pestis is pusztított, sőt a széki egyháznak három papja is meghalt.
lig maradt Széken száz ember, akik akkor megfogadták, hogy emlékezésképpen, illetve a település fennmaradásáért, míg világ a világ, minden évben, Szent Bertalan napján a falu népe szigorú böjttel és háromszori istentisztelettel emlékezik 1717-re.
Nem volt ez másként 2015-ben sem, így egyszerre vigadtunk és egyszerre gyászoltunk a székiekkel, akik népviseletükkel is emlékeznek 1717-re: azóta az alapszínek a piros és a fekete. Széken a Ceaucescu-rendszerben fokozódott a magyarok elnyomása, e miatt 1990-ig, mint egy zárvány élt a környező román falvak gyűrűjében. Ennek az elzártságnak köszönhető, hogy megőrizte páratlan néprajzi kultúráját, amelyhez hasonlóval nem sok helyen találkozni a Kárpátok ölelésében.
Hányszor dúdoltuk csak úgy magunkban, és hányszor zengett teli torokból, belefordulva a hajnalba: „le az utcán, föl az utcán fölfelé, Szamosújvár börtönkapuja felé, Szamosújvár börtönfala de sárga, abba vagyon Rózsa Sándor bezárva”.
És lám, Szék meglátogatása után ott álltunk a híres börtön előtt, amelynek fala már fehérre van meszelve, és hát Rózsa Sándor is az igazak álmát alussza a börtön melletti temetőben. Itt töltötte utolsó 5 esztendejét a legnagyobb magyar betyár, aztán 1878-ban elvitte őt a gümőkór, és messze a bácskai pusztáktól, itt a Mezőség és a Szamos mente határán nyert örök nyugodalmat. Jó látni a friss koszorúktól roskadozó sírját, amely mára zarándokhellyé vált.
De vajon könnyű-e Rózsa Sándor álma, ha körbetekint a mezőségi tájon? Ha például besétál Szamosújvárra, nagyon magányosnak érezheti magát, hisz magyar szót már alig hallhat. Hol vannak már az örmények, akik a török által elpusztított Gerla falu helyén, a XVIII. század elején megalapították Szamosújvárt? Kivándoroltak.
Azok az örmények, akik száz esztendővel ezelőtt még magyarnak vallva magukat felvirágoztatták a várost, az 1945 utáni új impérium alatt elvesztették gazdasági erejüket, és inkább a tengerentúlra mentek a jobb élet reményében.
Templomaik, díszes épületeik itt maradtak, és egykori gazdagságukról mesélnek. A környékbeli falvakból beköltöző románság többségbe került, és bár vannak még itt magyarok, nekünk mégis olyan, mintha mély álomba szenderült volna a vidék.
Szentbenedek például mindenképpen. A Kornis család egykori kastélyát erősen kikezdte már az enyészet, a két unikornis őrizte kastélynak már csak egy-két évtizede van hátra, mielőtt végleg bedől az utolsó fal is. És bár annak idején nem egy táborba tartoztak, Rózsa Sándor talán meg is sajnálja egykori lakóit, sőt talán együtt sajnálkoznak a régi világ romjain. Romokból találunk eleget keletebbre, Újős, Tacs, Szentmáté környékén is, a mezőségi dombhajlatokba, völgyekbe települt falvakban.
Általánosságban elmondható, hogy ahol többségben maradt a magyar, ott a helyi református lelkész vezetésével még él a magyar szellem, még kicsikarható anyaországi támogatás a templom felújítására. Sok erős lelkű magyar tiszteletessel találkoztunk, kiknek ott van a lelke, és a keze munkája a falu képén, és a mindennapok hangulatán. De találkoztunk álmodozással „kibélelt” romos templomokkal, szebb időkben reménykedő faluközösséggel is.
Ma talán már Rózsa Sándor is azt üzeni: figyeljünk a lelkek pásztoraira, mert rajtuk múlhat a megmaradás, ők azok, akik nemcsak a templomra, hanem az iskolára is gondot viselnek. Magyardécse és Bálványosváralja – őket se felejtsük ki, ha erre vetődik az ember, hisz ők is a Szamosi–Mezőség magyar többségű falvai, évszázadok emlékeit őrző templomokkal, bánatos haranglábakkal, kopott sírkövekkel, csendes, fehérre meszelt templombelsőkkel, romos kastélyokkal.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/17. számában.
