Riporttábor a vajdasági Kisoroszban
A nyár folyamán két kollégámmal lehetőséget kaptunk, hogy a szerbiai Vajdaságban részt vegyünk az ottani magyar újságírók egyesületének szervezésében immár hatodik alkalommal megrendezett Riporttáborban. Ez a látogatás számomra több szempontból is nagy jelentőséggel bírt, hiszen ilyen esemény során egy helyen koncentrálódik sok, nagy tapasztalattal bíró Kárpát-medencei magyar újságíró, akiktől csak tanulni lehet; illetve azért is jelentkeztem az útra, mert – vélhetően sokunkhoz hasonlóan – nekem is nagy a deficitem a délvidéki magyarsággal szemben. Nem csalódtam, a tábor négy napja alatt jelentősen megnőtt a közvetlen tapasztalatom és sok helyi kapcsolatra is szert tettem.
Ahogy azt Máriás Endre, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, az ottani Magyar Szó napilap főszerkesztő-helyettese, a tábor egyik fő szervezője elmondta, az elmúlt évek során meghatározó eseményekké váltak a Kárpát-medencei riporttáborok, amelyeket a Magyar Újságírók Romániai Egyesületével közösen indítottak. A cél az volt, hogy szélesebb körben is megismertessék és népszerűsítsék, s ezáltal az utókor számára is megőrizzék azokat az értékeket, amelyek fontos szerepet töltenek be a szórványmagyarság életében.
Máriás Endre egyesületi elnök a kölcsönös szakmai információcsere pozitívumait hangsúlyozta. Már az első tapasztalatok rendkívül jók voltak, hiszen a Kárpát-medence egyéb szegleteiből érkező kollégákkal együtt töltött idő rámutatott arra, hogy egy-egy ilyen rendezvény jóval többről szól annál, hogy csupán összejöjjünk, és jól érezzük magunkat együtt. Olyan mély eszme- és tapasztalatcserére is alkalmat ad, amire máshol, más körülmények között aligha nyílna lehetőségünk, és ez kétségtelenül összekovácsol bennünket, hiszen folyamatosan azt látjuk, hogy bár a magyarság és ezen belül a magyar újságírók helyzete a különböző régiókban sok tekintetben eltér egymástól, a problémáink gyökerei mégiscsak ugyanazokban a jelenségekben keresendők, csak előfordulhat, hogy az adott pillanatban éppen máshol tartunk azon a bizonyos úton. Ennek köszönhetően sok esetben előre felismerhetünk olyan folyamatokat, amelyek egyik régióban már lezajlottak, a másikban viszont csak később fognak, és ez rendkívül hasznos tapasztalatot jelent mindannyiunk számára.
Ezzel kapcsolatban beszélgetőpartnerünk elmondta, hogy mivel a Vajdaság viszonylag kis területet ölel fel, ezért az évek, évtizedek óta a szakmában tevékenykedő újságírók általában jó helyismerettel és széles körű kapcsolati tőkével rendelkeznek, így az interjúalanyok egy részét maguk is ismerik.
A helyi kollégáktól tudják meg a szervezők, hogy melyek azok a témák, amelyeket érdemes feldolgozni, kik azok, akiket érdemes megszólaltatni. A kettő ötvözésével alakul ki az a javaslatlista, amit a tábor résztvevői elé tárnak, ez azonban sohasem végleges, gyakran előfordul, hogy a helyszínen is ráakadnak valamire, ami izgalmasnak tűnik, és azt is megpróbálják feldolgozni, ezáltal még gazdagabbá és szerteágazóbbá téve a készülő kötet anyagát.
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete riporttáborainak általános jellemzője ugyanis az, hogy az ott születő alkotások azokban a sajtótermékekben is megjelennek, amelyek képviseletében a tábor résztvevői érkeznek.
A feldolgozott témák az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a magyarországi rádióhallgatókhoz, tévénézőkhöz és újságolvasókhoz is eljutnak, másrészt gyűjteményes kötet formájában is napvilágot látnak, így egyfajta társadalmi korrajzot vázolva fel az utókor számára.
A gyakorlatban ez nem kis munkát jelentett a szervezőknek, hiszen több mint húsz riportlehetőséget tartalmazó listát állítottak össze, mi pedig kiválaszthattuk a hozzánk legközelebb álló témát.
Én például így jutottam el a közeli Magyarcsernye polgármesteréhez, Tanók Tamáshoz, mivel érdekelt a Szerbiában már korábban lezajlott önkormányzati reform, amely során szükséges, de sokak számára talán fájdalmas vágást hajtottak végre a települések irányítási rendszerében. Nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy több, egymáshoz közeli település alkot egy hivatali községet, s ennek a községnek van egy valós önkormányzati jogkörökkel rendelkező képviselői testülete és a polgármesteri funkciónak megfelelő elnöke. Természetesen a centralizációval is megőrizték a nevüket a hivatali községet alkotó egyes települések, sőt helyi tanáccsal is rendelkeznek, bár igaz, ennek nagyon szűk a mozgástere. Ezzel Szerbia óriási karcsúsítást hajtott végre az önkormányzati rendszerben, hiszen „egy kalap alá” vont több olyan tevékenységet és jogkört, amely több környező települést is érint, de így csak egy helyen kell fenntartani a hivatali apparátust.
Ahogy arról már korábbi számunkban beszámoltam, Magyarcsernye nem csak ezért volt érdekes a számomra, hiszen itt van a híres Roham FK nevű futballklub, amely egyebek mellett azzal is büszkélkedhet, hogy 1945 óta folyamatosan meg tudta tartani a magyar nevét.
A magyarcsernyei látogatás mellett egy „könnyebb” témát is választottam, a Tordán megalakult motoros klub történetét, amelyről már szintén írtam lapunkban, így most egy nem tervezett találkozót említek meg röviden.
A kitűnő iparművészről és kedves emberről, Kormányos Erzsébetről van szó, akinek az egyik „speciális” alkotása azóta már az íróasztalom dísze lett, nap mint nap emlékeztetve az egykori Torontál vármegyében, vagy ha úgy tetszik a Vajdaság Nagykikindai járásának Kisorosz településén eltöltött dolgos vakációra.
A kis cserépedény az alkotó szerint nem sikerült. Ahogy ő mondja, tanulódarab és olyan „hibákat” sorol fel, amelyeket magamtól nem vennék észre. Na, mondom, én ezt szeretném megvásárolni, ez a darab éppen ezektől lesz különleges!
Így van ez egy kicsit a riporttáborral is. A tapasztalt kollégák között ismerjük fel, hogy a kezünk alól kijövő szövegekben hol van hiba, mit lehetne még jobban leírni, megfogalmazni. Ezért is köszönet jár a Riporttábor szervezőinek!
Megjelent a Magyar7 2024/39. számában.
