Örülök, hogy a két erő végre összefogott

Azt hittük, 2020 Trianonról szól majd, a koronavírus-járvány azonban mindent felülírt. A megemlékezések központi üzeneteként azonban többször elhangzott, hogy véget ért Trianon száz év magánya. Ebben az áldatlan helyzetben mennyire sikerült a Kárpát-medence és a világ magyarsága számára ezt a gondolatot a megélhető valóság szintjére emelni?

Amikor 2019 októberében elfogadtuk az országgyűlési határozatot a nemzeti összetartozás évéről, nagyon sok tervünk volt.

emlékműveket állítunk, emlékhelyeket szentelünk. Az összetartozás gondolatát erősítve nemcsak a kormány, hanem az önkormányzatok, a civil szervezetek, a történelmi egyházak, mindenki részese lett volna a programoknak. Március közepén azonban térségünket is elérte a járvány, és minden tervünket felülírta. A megváltozott helyzet viszont sok meglepő fordulatot hozott: számos rendezvény átkerült az online térbe, a magyar közösségek a Föld minden táján virtuális megemlékezéseket tartottak, az összetartozást erősítő kisfilmeket készítettek. Csak a Nemzetpolitikai Államtitkárság június 4-i videópályázatára 600 kisfilm érkezett, amelyben külhoni és anyaországi fiatalok százai mondják el, mit jelent számukra az összetartozás. Megható volt látni ezeket az amatőr, sok esetben profi alkotásokat. A kapcsolatok tehát nem gyengültek, sőt. A megváltozott helyzet az egész nemzetet megerősítette.

A küzdésben van gyakorlatunk. Ön mondta a Magyar Állandó Értekezleten, hogy nincs még egy nép, amely annyit kibírt volna, mint a magyar. Mi ennek a titka? Mi az erőnk?

Biztos sok titok van, és ezt különböző megközelítésekben sokan megfogalmazták már, írók, költők, tudósok.

Ugyanakkor még nagyon sok a megválaszolatlan kérdés az eredetünkkel kapcsolatban, ahogy arra sincs egyértelmű válasz, hogy mi az összetartó kapocs, ami a legnehezebb időkben is egyben tart bennünket, miközben a nemzeti identitásunknak az egyik alapja a folyamatos perpatvar közöttünk, s egyik meghatározó jellemvonásunk az individualizmusunk is. Ettől függetlenül bármi történjék, ami megköveteli az összefogást, a magyar nép mindent félre tud tenni, és képes egy irányban indulni.

Szükség is van az összetartó erőre, a külhoni térségekben még inkább, mert ha Kárpát-medencei szinten nézzük a száz évet, az nem sok jót mutat.

Voltak persze hosszabb-rövidebb időszakok, amikor egyes területeken egy kicsit jobb volt, mint máshol, például a ’80-as években Jugoszláviában. De mindig változott a helyzet, és magyarnak lenni is változó volt. Vannak régiók, ahol a magyarság folyamatos megpróbáltatásoknak volt kitéve az elmúlt évszázad során. Gondoljunk Kárpátaljára: a férfilakosság nagy részét elhurcolták Szibériába, megszenvedték az impériumváltásokat, folyamatosak voltak az atrocitások. A Felvidéket a kitelepítések sújtották, rossz volt a helyzet Délvidéken is, a vérengzések során rengeteg embert gyilkoltak meg. Románia esetében a Ceaușescu-féle elnyomás pecsételte meg a 20. század második felét. Úgyhogy elmondhatjuk, változó mértékben, de mindenhol rossz volt a magyarság sorsa. Ennek ellenére látni kell azt is – s ez nagyon fontos, ha mérleget vonunk –, hogy a magyar közösségek mindenhol megmaradtak.

 Az ukrán és a román politika az utóbbi években sem volt kegyes. Kárpátalján most is félelmetes dolgok történnek, mindennaposak a magyarokat érő retorziók, zaklatások. Romániában kissé szofisztikáltabbak a támadások, ott a jogalkotással lép fel a szélsőség a magyarok ellen. Habár beszélgetésünk idején formálódik az új kormány, és abban helye lesz a magyaroknak is, így remélhetően új időszak kezdődik.

Az elmúlt év ilyen szempontból valóban nem volt kiemelkedően rossz, még ha az egyes nemzetrészek most is különböző helyzetben voltak. Tény, hogy továbbra is Kárpátalján a legnehezebb a helyzet, s nem csak politikai szempontból, gazdaságilag is. Amióta létrejött Ukrajna, azóta lejtmenetben van a gazdasága. A fiatal ukrán állam, hogy önmagát igazolja, folyamatosan csorbítja a nemzetiségi jogokat. A jelek szerint kell nekik egy ellenségkép, hogy az emberek azzal foglalkozzanak a gazdasági és egyéb problémák helyett.

De mintha már túlnőttek volna ezen is, hiszen a magyar kormányzat képviselőjét is kitiltották Ukrajnából. Tehát értelmezhetjük úgy, most a támadás már Magyarország ellen is irányul? És Brüsszel mégis hallgat…

Brüsszel akkor is hallgatott, amikor Katalónia kikiáltotta a függetlenségét, miután demokratikus választásokat tartottak. Több mint 800 embert vertek meg az utcákon, és ki tudja, hányan haltak bele a sebesüléseikbe. Az egész katalán kormányt gyakorlatilag száműzték, és Brüsszel a mai napig nem csinált semmit.

Vagyis a valós gondokra nincsenek szövetségeseink? Milyen eszközei lehetnek így a kormányzatnak? Egyáltalán, mit tud tenni a nemzetpolitika?

A helyzet rendezése elsősorban a külpolitika feladata. A nemzetpolitika más téren tud segíteni. Mi továbbra is azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy a magyar intézményrendszert meg tudjuk erősíteni, a bölcsődéktől kezdve egészen a felsőoktatásig. Ezenkívül gesztuspolitikát folytattunk és folytatunk. Számos olyan támogatást nyújtunk Ukrajnának, amelyből nemcsak a magyarság részesül, hanem nemzetiségtől függetlenül mindenki, aki a régióban él. Óvodákat újítottunk fel ukrán településeken, kelet-ukrajnai harcokban részt vett ukrán katonákat rehabilitáltunk, a katonai konfliktusban érintettek gyermekeinek magyarországi üdüléseket szerveztünk és még hosszan folytathatnám a sort. Kárpátalján soha nem látott gazdaságfejlesztési programokat indítottunk, és sokat tettünk azért, hogy a politikai intézményrendszerük is erős maradjon. Ezekkel az intézkedésekkel az a célunk, hogy segítsük a nagyon nehéz helyzetben lévő kárpátaljai magyarokat, hogy minden atrocitás és nehézség ellenére tartsanak ki. De az elmúlt néhány hét eseményei minden eddigi atrocitáson túlmutatnak, egyúttal azt erősítik, hogy át kell gondolnunk az Ukrajna-politikánkat. Mi továbbra is nyitottak vagyunk a diskurzusra, de a konstruktív párbeszédhez két félre van szükség.

Volt már máshol is arra példa, hogy a kétoldalú kapcsolatok holtpontra kerültek, de gondolom, a nemzetpolitika eredményeit ez sehol nem tudja érdemben gyengíteni.

azok vezetőivel, legyen szó a történelmi egyházakról, intézményekről vagy pártokról. Az elmúlt tíz évben azt láthattuk, hogy ott, ahol a magyarság összefogásra képes, vagy legalábbis nem túl nagy a széthúzás, a siker nem maradt el. De még a Felvidék kapcsán is beszélhetünk eredményekről, hiszen a magyar intézményrendszer megerősödött. Óvodákat újítottunk fel, intézményeket fejlesztettünk, beruházásokat eszközöltünk. Ezek szép eredmények. Persze, sokkal több is lehetne.

2020 a politika éve is volt, hiszen Horvátországtól Szlovákiáig mindenhol választást tartottak, nem is születtek rossz eredmények, csak a felvidéki helyzet kivétel. Ön Budapestről hogyan látja, mit csinálunk rosszul? Mi az oka, hogy negyedszer sem volt képes a magyar politika parlamentbe kerülni?

És mivel rosszul fogtuk meg a lényeget, ezért nem találtuk meg a jó utat.

Most zavarban lennék, ha a felvidékiség lényegét kellene elmondanom, mert biztos, hogy kevésbé meghatározható, mint az erdélyi tudat…

Azért nem tudná elmondani, mert nincsen. Nincs olyan, hogy felvidéki tudat, vagy felvidékiség.

De ezzel azt is mondjuk, hogy mi egy helyi identitás nélküli közösség lennénk?

Nem, ezt nem állítom. Önöknél az országhatárok meglévő, élő gazdasági, néprajzi, kulturális csoportokat szabdaltak szét. Nem úgy, mint mondjuk Erdélyben. A székelyek egy tömbben maradtak, és nem kerültek egybe más közösségekkel. Olyan ez, mintha a székelyeket összerakták volna a délvidékiekkel, és most egy újvidékinek ugyanazt kellene tennie, ugyanolyan körülmények között, mint egy csíkszeredainak. Ez elképzelhetetlen.

Eszerint a száz év sem tudta összehozni a bodrogközit a csallóközivel? De akkor a közösségi tudatunkkal van gond.

Ebben a helyzetben a felvidékiség érzése nem is tudott megerősödni.  A regionális tudat minden másnál erősebb, így nehéz országos tudatot kiépíteni, és ezért nehéz országos pártot is működtetni. Gondoljunk bele, a múltból a kapcsolatok sem kelet–nyugati irányúak, egy királyhelmeci a sárospatakiakkal van természetesebb összeköttetésben, akár rokoni szálakkal is, mint ahogy a dunaszerdahelyiek is Győrben otthonosabban mozognak, mint például Gömörben. 

És ezzel mit tud kezdeni a politika? Hol kell kezdeni az építkezést?

Ezt úgy lehetne megoldani, hogy egészen a regionális szintről kellene kezdeni az építkezést.

Miért ne lehetne a pozitív diszkrimináció elvét alkalmazni? Hogy keleten is azt lássák, bár ők számbelileg kevesebben vannak, ennek ellenére többet kaphatnak. Én tehát ebben látom az igazi problémát, és a széthúzásnak is ez az egyik oka. A másik fontos dolog: a területfejlesztésnek a különbözőségei, ami miatt már sok pénztől elestek a déli régiók. Emellett az MKP eredménytelenségében a személyi ellentétek is szerepet játszottak, a szétválásoknak valószínűleg voltak gazdasági okai is, de a személyi ellentétek mindig meghatározók voltak.

Úgy tűnik, nem sokat tanultunk a hibákból, mert egy következő fiaskó után vagyunk, az MKP, a Most–Híd és az Összefogás augusztustól a pártegyesítésről tárgyalt, s amikor azt hittük, hogy sikerül megegyezniük, az utóbbi felállt az asztaltól, így most a két párt folytatja. Ezt ön hogyan értékeli?

Abszolút jónak értékelem.

Örülök, hogy a két nagy erő végre összefogott. Erre vártunk.  A harmadik erő részéről pedig, de ez érvényes a másik két pártra is, bizonyos önmegtartóztatásra van szükség a kisebbségi érdekek melletti rendkívüli elkötelezettség mellett.

A kompromisszumok kimunkálásához olyan magatartást kellene tanúsítaniuk, hogy képesek legyenek felülemelkedni az egymás iránti személyes averziókon és a szűkebb csoportérdekeken. Az Összefogás képviselőivel jómagam is jó kapcsolatot ápolok, az ősz folyamán meg is látogattak a hivatalban. Azt, amit közösségi szinten letettek az asztalra, elismerem. Sőt, a nemzetpolitikai államtitkárság jó néhány projektjük mögött ott állt, gondoljunk a pozsonyi szakkollégiumra vagy Gombaszögre. De itt nem erről van szó. Tudatosítaniuk kell, hogy ha már a két nagy erő összefog, akkor nekik önállóan nincs sok esélyük, mindössze töredék szavazatuk lenne. Ilyenkor a vágyakat és a realitást nem szabad összekeverni. Hogy politikai szinten lehetőséget kapjanak, ahhoz az kell, hogy ők is beálljanak a sorba. Remélem, ezt be fogják látni, és bízom benne, hogy az év elején minden kinyilatkoztatás és durvaság ellenére ismét teljessé válik a tárgyalások folyamata.

Miközben a pártok tárgyalnak, vagy épp torzsalkodnak, kevesebb szó esik arról, hogy a szlovák kormány felé mit kell tenni a magyar ügyek érdekében. Hiszen Matovič politikája az ígéretek ellenére a gesztus szintjén maradt. Budapest hogyan látja ezeket a folyamatokat?

Sajnos a saját ígéreteinek a rabjává vált, az emberek pedig lassan szeretnék behajtani rajta az ígéreteit, amit nem tud teljesíteni, s azokat valószínűleg a költségvetés sem teszi lehetővé. Persze, a magyarok felé a szándékai nem voltak rosszak. Trianon kapcsán száz magyart látott vendégül, amit szimpatikus, jó lépésnek tartottam, ezt nem lehet tőle elvitatni. És nem látom benne azt sem, hogy meg akarná osztani a magyarokat, azon már amúgy is túl voltunk.

Nem csupán a költségvetési tételek kapcsán, hanem a számunkra fontos, szimbolikus ügyeinkben, mint a Beneš-dekrétumokban, vagy az állampolgársági törvényben sem remélhetünk sokat. 

Én a Beneš-dekrétumok kérdését túlpolitizáltnak tartom. Lássuk be, nyilván nem fogják eltörölni, mert ez nem csak a magyarokat érintené, a több mint 3 millió németnek az ügyét is megnyitná. Egy szimbolikus bocsánatkérés azonban még várat magára. Az állampolgársági törvényben pedig akkor lesz előrelépés, ha a szlovák kormányban bent lesznek a magyarok. Addig nem. Ha a magyarok el akarnak érni valamit, hozzanak létre olyan erős pártot, amely bejuttatja őket a parlamentbe. És ez nem lehetetlen, a magyarság aránya még mindig bőven 8-9% feletti.

Amint a párt megjelenne parlamenti, avagy akár kormányszinten is, a szlovákok is egészen másképp viszonyulnának a magyarokhoz. A magyarok megbecsülése más lenne, bebizonyítanák, hogy képesek összefogni.

A nemzetpolitika eredményessége vitathatatlan, a magyar kormány támogatáspolitikája több mint segítség. Változik-e ezen a téren bármi, illetve a Felvidék viszonyában a jövőben mi az, amit kiemelten kellene kezelni?

Mindenhol az intézményrendszer fejlesztését, korszerűsítését, a közösségek támogatását, illetve azok megszervezését, megerősítését tartjuk prioritásnak. Általánosságban elmondható, hogy a viszonylagos gazdasági jólétben a közösségi élet nem túl erős. Ez mindenhol így van a világon. A Kárpát-medence északnyugati régiója a legfejlettebb terület, ahol a felvidéki magyarság zöme él. Itt mindig viszonylagos jólét volt a többi térséghez képest, ahol a magyarságot nem úgy kellett megélni, mint például Erdélyben, ahol kapaszkodó is volt a közösségi élet.

2021 az újrakezdés éve. Számunkra ez nagyon aktuális. Mi az, amit ön ebből a Felvidék számára külön is aláhúzna?

Mindazt meg kell tenni, amiről eddig beszéltünk. Meg kell fogalmazni a felvidéki identitást, meg kell erősíteni a közösségeket és újra kell építeni a politikai intézményrendszert, hogy abból szép eredmény szülessen 2024-ben.  De ehhez sokat kell dolgozni. A februári sikertelenséget ugyanis abban is látom, hogy a politikusok egyszerűen nem végezték el a feladatot, mindenki a másikra várt. Az eredmények érdekében folyamatosan terepen kell lenni, és nem csak a kampány során. Az emberekkel beszélgetni kell, rá kell kérdezni a gondokra.

Mindenki csak saját magára számítson, és ha elvégezték a munkát, annak meg is lesz az eredménye.

Megjelent a Magyar7 2021/1. számában.