Németh Zsolt: Mi is sokat kaptunk a Felvidéktől!
Itthon és külföldön is sokak számára talány olykor, hogy a felvidéki magyar közösség esetében (is) miért annyira domináns a Fidesz-szimpátia? Németh Zsolttal, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökével az aktuálpolitikai kérdéseket mellőzve egy személyes történeten keresztül próbáltuk megrajzolni a körvonalait annak az immár több évtizedes kapcsolatnak, amely még az ős-Fidesz előtti korban gyökerezik, s mindmáig természetes folyamatként van jelen közéletünkben. Itt és a határon túl.
Elnök úr, mi most ugyan a gombaszögi nyári táborban beszélgetünk, de aki csak egy kicsit is ismeri önt, tudja, hogy aktív kapcsolata a Felvidékkel nem csak egy-egy rendezvényre korlátozódik. Mikor és milyen körülmények között kezdődött ez a kapcsolat?
Ez akkor kezdődött, amikor kitiltottak Romániából, 1985-ben, és akkor kezdtem el rendszeresen járni a felvidéki művelődési táborokba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt már előtte is kötődésem, hiszen 1982-ben, amikor leérettségiztem, eljöttem az immár legendás felvidéki kerékpártúrára. Ipolyságra jöttünk és akkor ismertem meg olyan embereket, mint Vörös Péter, Bolemant Éva és Matus Rita.
Utána, mivel felvettek az egyetemre, bevonultam katonának egy évre, és ez alatt az idő alatt ezekkel a barátaimmal végig leveleztem.
Volt tehát mire építenem, amikor aztán 1985-ben intenzívebb és rendszeresebb kapcsolatot kezdtem ápolni a felvidéki magyarokkal. Ennek az egyik csúcspontja az volt, amikor 1992-ben, már mint Fidesz-politikus, parlamenti képviselő eljöttem az őrsújfalusi táborba, ahol összejöttem életem párjával, a párkányi Forgács Ildikóval. Ennek pont harminc esztendeje.
Amikor elkezdett a Felvidékre járni, nyilván nem egyedül tette ezt. Mégis önre illik talán leginkább az, hogy mindmáig töretlen, aktív kapcsolatban van a Felvidékkel. A családi köteléken túl minek köszönhető ez? Az ételek, a levegő…
A levegő, az ételek. A barátság. A Felvidék természeti gazdagsága egészen egyedülálló, s ez az emberek megközelítésében, szemléletében, barátságosságában is tükröződik. Nagyon sok felvidéki barátom van. És aztán a politika és ezek az emberek, kapcsolatok sokszor össze is fonódtak. Például, amikor feleségemet megismertem, leendő apósom azt mondta, „Zsolt, te politikus vagy. Itt van ez a híd, ezt újjá kellene építeni.” És akkor, a '90-es években kezdtük megismerni a magyar–szlovák politikai élet bugyrait, s feltűnt a Szlovák Nemzeti Párt álláspontja, amely szerint azért nem kell a híd, mert így nem tudnak a magyar tankok bevonulni. Ekkor láttuk, hogy fokozni kell az erőfeszítéseinket, és ekkor öt párkányi lány – nem tudom, hogy ezzel kapcsolatban volt-e központi párkányi döntés – köteleződött el magyarországi fideszes politikusok mellett. Tárnok Mária a Pro Minoritate Alapítvány elnöke a XVI. kerületi polgármesterünk, Kovács Péter felesége; Szenczi Bori Tirts Tamás akkori képviselőtársam, Németh Adél Révész Máriusz felesége, továbbá Németh Kati és az én feleségem. Amikor ez az erőkoncentráció megtörtént, a történelem megadta a lehetőséget, hogy Mečiar bukása után újrainduljon a magyar–szlovák együttműködés. Engem külügyi államtitkári pozícióban talált ez a fejlemény, s az ominózus Orbán Viktor–Mikuláš Dzurinda találkozón, amikor újraindult a V4-es együttműködés, módom volt napirendre vetetni a párkányi híd kérdését. Ez a magyar–szlovák kapcsolatok szempontjából kétségkívül rendkívül jelentős lépés, és el nem tudja képzelni, hogy ez milyen komoly hatással volt a családon belüli elfogadottságomra. (nevet)
A szlovákiai magyarság nevében is csak örömmel tudjuk nyugtázni ezt! De maradjunk még a távolabbi múltban. Ön nemcsak a barátságok építésén keresztül kapcsolódott a Felvidékhez, hanem a művelődés, a kommunista rendszer által tiltott társadalmi-politikai gondolatok terjesztésével is segítette kortársait, sőt, nemcsak itt, hanem budapesti előadásokon, szakkollégiumi képzéseken való részvétel biztosításával. Már akkor is nyújtott egyfajta politikai támogatást.
Az elmúlt harminc esztendőt le lehet úgy is írni, mint a nemzeti integráció folyamatát. Ennek az integrációnak többféle vonatkozása van, az emberek elkezdtek egymás között kereskedni, illetve, a politikusok elkezdtek kapcsolatokat építeni, s nem utolsósorban a közélettel foglalkozó fiatalok között is elkezdődtek ilyen folyamatok. Nagyon fontos szerepet játszottak ebben a művelődési táborok. Fontos szerepe volt azoknak a hálózatoknak, amelyek a későbbiekben a Rákóczi Szövetségben jelentek meg.
Az egyetemi szakkollégiumoknak is egyfajta tudományos, irodalmi, művelődési jelentősége alakult ki.
Való igaz, hogy mi is sokat kaptunk a Felvidéktől, hiszen egy olyan művelődési tábor, amelynek története 1928-ig nyúlik vissza, inspirációként szolgált arra, hogy 1989-ben, amikor jött a romániai forradalom, akkor egy ilyen keretben próbáljuk meg az erdélyi, a magyarországi és a román együttműködést bátorítani. A Bálványosi Szabadegyetem gondolata is bizonyos szinten kapcsolódik ehhez a pozitív hagyományhoz. Itt a politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok emberi kapcsolatokból épülnek fel. Ha ez a hálózat eléggé sűrű szövésű a Kárpát-medencében, akkor beteljesítjük a határokon átívelő nemzeti integrációra vonatkozó feladatainkat és lehetőségeinket.
Kit tudnánk még megnevezni az akkori, magyarországi társak közül, akik az önéhez hasonló odaadással, lelkesedéssel fordultak a felvidéki magyarság felé?
Nagyon hosszú lenne a lista. Kezdhetnénk a már említett Tirts Tamás, akkori fideszes képviselőtársam nevével, aki részéről nagyon komoly támogatás volt, de kiemelném, hogy a Fideszen belül ennek aztán már intézményesült keretei lettek. Amikor az elsők között létrejött az úgynevezett Kisebbségi Csoport, majd ez után megalakult a Pro Minoritate Alapítvány, ezek intézményes kapcsolatot is jelentettek, ha úgy tetszik, a Felvidék és a Fidesz között. Folyóiratunk volt, részt vettünk a könyvkiadásban, és hosszú évekre visszanyúlóan együttműködtünk a nyári táborokkal.
A korai évek óta tartó együttműködés apropóján állnék meg egy máig létező jelenségnél, amikor a szlovák közvélemény nagy része, s olykor talán a magyar sem érti, hogy a felvidéki magyarság meghatározó része miért köteleződik el szinte egyértelműen a Fidesz mellett? Ön milyen magyarázatot adna erre?
Aktuálpolitika, meglehetősen szerteágazó személyi kapcsolatok, de ami ezek előtt a legfontosabb, az a stratégiai-politikai értékrendbeli azonosság. Hiszen, ha az emberek részt vesznek a közéletben, akkor valamilyen értékek talaján teszik ezt. Ezek között az értékek között pedig kitüntetett helye van a nemzeti összetartozásnak. Úgy gondolom, hogy a Fidesz politikájában a nemzeti identitás és a nemzeti szuverenitás, a nemzeti összetartozás érzése és a közös élni akarás olyan meghatározó fogalmak, amelyek nélkül nem értelmezhető a Fidesz.
Mind a mai napig ezek nélkül nem értelmezhető – egy távoli példát idézve –, hogy miért vet ki a Fidesz a nemzeti szuverenitás talaján a multinacionális vállalatokra az extra-profitjuk tekintetében adót.
Úgy vélem, ez a fajta megközelítés és szemlélet döntő szerepet játszik abban, hogy a felvidéki magyarság azonosulni tudott azzal, ami a Fidesz és a Fidesz által vezetett kormányoknak a politikája volt. Hasonlóképpen fontos, hogy ez nem egyfajta nemzeti kizárólagosságnak a talaján történik, hiszen a mi Kárpát-medence-politikánk nem válik el a mi Közép-Európa-politikánktól, és nagyon fontosnak tartom, hogy képesek legyünk hosszú távon működőképes térségi szövetségeket fenntartani, hogy nekiveselkedjünk a nehéz ügyeknek. Itt most a magyar–szlovák történelmi megbékélésre gondolok. De fontos, hogy a megbékélés igénye ne tegye zárójelbe azokat a napi politikai együttműködési kényszereket, lehetőségeket, amelyek egyébként itt állnak előttünk. Együtt kell tudnunk kezelni azt, hogy szükséges a térségben együttműködnünk. Egyedül nem megy. Ha van valami tanulsága a XX. századnak a magyarság számára, akkor az ez. Reményeink szerint véget ért a száz év magány évszázada, és az új időszak csakis egy Kárpát-medencei együttműködés keretében képzelhető el igazán, hogy az itteni magyarság megerősödjön, és összetartó szerepe legyen a térségi együttműködésnek.
Többször elhangzott, elhangzik az együvé tartozás, a nemzet fogalma. Mi a magyarázata, hogy ennek ellenére a magyarországi közvélemény egy része, s főképpen az ellenzéki pártok, külpolitikai és nem nemzetpolitikai „kérdésként” tekintenek a külhoni magyarságra?
Mi, úgy gondolom, azt ismertük fel, hogy nagyon fontos erőforrás a nemzeti összetartozás. Vannak olyan nehéz időszakok, amikor ennek különösen megnő a jelentősége és vannak olyan időszakok, amikor az anyagi lehetőségeink megengedik, hogy az ebben rejlő lehetőségeket kiaknázzuk. Meggyőződésem, a nemzeti összetartozás politikája a Fidesz számára is a leginkább sikeres szakpolitika. Bízom benne, hogy a jövőben is megtaláljuk ezeket a lehetőségeket.
Beszélgetésünk végén engedjen meg néhány személyesebb kérdést. Az első, hogy ön hű maradt a külügyhöz, külpolitikához, ami évtizedeken keresztül rendkívül sok utazással járt. Mindemellett három gyönyörű gyermek édesapja. Hogy tudta összehangolni a család és a munka ritmusát?
A gyermekeimnek óriási szerencséje volt az édesanyjukkal, hiszen így volt, aki felnevelje őket. Feleségem oroszlánrészt vállalt ebben, s emellett társam tudott lenni ezekben az évtizedekben. Ezért nem magamat, hanem a Teremtő Úr Istent kell emlegetni, amikor arról beszélünk, hogy mi volt ennek az elmúlt évtizedekben a titka. A feleségem.
Akkor, amikor ön a politikát kezdte, ez még egy személyes, spontán döntés eredménye lehetett. Mára a politika szinte már szakmává vált. Ajánlja-e ön ezt a hivatást a mostani, pályaválasztásra készülő nemzedéknek?
Igen! Nagyon fontosnak tartom, hogy a közéleti kérdésekkel foglalkozzunk. Az elmúlt években olykor azt tapasztaltam, hogy a stratégiai gondolkodás egy-egy közösség hosszú távú jövőjét illetően nem mindig volt jellemző, és ha nem készülünk erre professzionális módon, akkor átengedjük a lehetőséget, hogy ad hoc módon alakuljanak ki azok a vezetők, akik meghatározzák a jövőnket. Fontosnak tartom, hogy legyen stratégiai politikusképzés és legyen ezen belül egy elmélyült nemzetpolitikai tájékozottság is. Vannak műhelyek, ahol ezt felismerték. Ilyennek tartom a Mathias Corvinus Collegiumot, vagy a pozsonyi magyar szakkollégiumot. Bízom benne, hogy gyarapodni fog e műhelyek száma!
A kisujjában van a külpolitika, a nemzetpolitika elméleti és gyakorlati tapasztalata. Képletesen szólva, ezért a kisujjért versengenének a képzési helyek. Önt esetleg láthatjuk-e valamikor a katedrán, hogy ezt a páratlan tapasztalatanyagát átadja a diákságnak?
Aktív politikus vagyok, a parlament külügyi bizottságát vezetem. Ezt szeretném jól csinálni, amíg csinálhatom. Örömmel végzem a munkám. Természetesen, ugyanakkor próbálom folyamatosan összegyűjteni azokat a cikkeket, beszédeket, amelyek a magam számára is dokumentálják a tevékenységemet, és néha egy nagy lélegzetet véve, kiadásra is előkészítem ezeket.
Az első ilyen a Fidesz nemzetpolitikájáról szóló kötet volt, Lőrincz Csaba szerkesztésében, melyet Orbán Viktorral és Rockenbauer Zoltánnal készítettünk, azóta már két újabb kötetem is megjelent, és most is van egy jó évtizednyi anyag, amely kiadásra vár.
Természetesen a jövőt nehéz megmondani, hogy az ember mivel foglalkozik majd. Örülnék annak, ha lenne pár évem arra, hogy összefoglaljam a tapasztalataimat és ezt át tudjam adni olyanoknak, akik erre kíváncsiak.
