Művészettel a deportáltaknak és kitelepítetteknek járó elégtételért
A Kárpát-medencei bemutatók után a világ filmfesztiváljain – Londontól New Yorkon át Torontóig – mindenhol nagy sikerrel mutatják be Baska Barbara munkáját, a BASKA MAGYARUL BESZÉL című dokumentumfilmet, amelyben a rendező édesapjának, Baska Józsefnek, és annak a sok ezer felvidéki magyarnak állít emléket, akiket a háború után, a jogfosztás éveiben deportálásra vagy kitelepítésre ítéltek. Baska Józsefet a gyermekkori emléke sorsélményként kísérte végig életén és pályáján. Lánya szerint édesapja megélte a megnyugvás érzését, de az elégtétel még várat magára.
A Baska magyarul beszél című film április 12-én, szombaton, 19.40-kor lesz látható a Duna televízióban.
Barbara, budapestiként mikor szembesültél először azzal, hogy neked a gyökereid apai ágon a Felvidékre vezetnek?
Nekem ez mindig jelen volt az életemben. Nem tudom, mikor volt az első pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy a mi családunk felvidéki, mert mindig is úgy éreztem, mintha én is onnan érkeztem volna, annyira egy tudtam lenni édesapám történetével.
Eszerint a története része volt a család mindennapjainak.
Igen, apu haladó, mai ember volt abból a szempontból, ahogy ezt a gyerekkori traumát kezelte. Nagyon sokat mesélte. Nyilván, el kellett érnem egy kort, hogy megértsem, mi is történt valójában, és ebben segített, hogy láttam, hogyan festi ki magából a múltnak a fájdalmát. Minden mozdulatával, rezdülésével jelezte, mekkora igazságtalanság történt, amely máig rendezetlen. Nagyon modern módon viszonyult a fájdalmához, hiszen nem elnyomta magában, hanem megpróbálta a maga eszközével, az ecsettel kiadni magából.
Hogyan mesélt erről a szomorú, nyomasztó történetről, ti gyerekként, a bátyáddal hogyan éltétek meg?
Mint egy nagy tragédiát. Az elmondásaiból egyértelmű volt, hogy neki a Felvidék egyet jelentett a boldog gyerekkorral, amit idillinek élt meg. És aztán jött a menekülés, amit ő úgy fogalmazott meg, hogy három nap alatt felnőtt. Onnantól kezdve többé nem lehetett gyerek, Magyarország számára már a felnőttkor volt.
Mondjuk el dióhéjban, hogy 1947 januárjában vagyunk, amikor a Baska család megkapja a végzést a deportálásról, hogy elviszik őket csehországi rabszolgamunkára, és a család úgy dönt, nem a vagonba szállnak fel, hanem szekérre ülnek és elindulnak Magyarországra.
Nagyon sűrű volt az elindulás előtti pár nap, ezek a napok előlegezték meg véglegesen a döntést. Akkor már a Beneš-dekrétumok, amelyek alapján a magyarokat kikiáltották háborús bűnösöknek, érvényben vannak. Édesapám egyik napról a másikra szlovák iskolába kerül, úgy, hogy egy szót sem tud szlovákul. Addig nem volt jó matematikából, és hirtelen abból lesz a legjobb, mert a számokhoz kevésbé kell a nyelv. Nagyon nehezen élte meg, hogy az iskolában nem volt szabad magyarul beszélni. A tanárát Kossuthnak hívják, ez már szinte a sors fintora, aki minden reggel, miután beárulják aput, hogy „Baska hovoril po maďarsky”, azzal kezdi az órát, hogy megveri őt és térdepelteti. Minden nap! És így veri bele nap mint nap a magyarságot, apu pedig még meg is köszöni a verést, magyarul. Ez is mutatja, egyszerre volt kemény és lázadó. Ez a tartás jellemezte egész életében. Magyarságában rendíthetetlen lett.
Beszéltetek arról a családban, hogy ennek a történetnek kétfajta kifutása is lehetett volna? Az egyik az, hogy soha többé nem mer megszólalni magyarul és elfogadja a szlovák kényszersorsot, vagy pedig, ahogy történt, ezt teljesen elutasítja, és ő lesz a magyarságában állhatatos Baska József.
Igen, és ténylegesen megvoltak ezek az utak. Rozsnyón a reszlovakizáció jegyében tartott összeszámláláskor a korábbi hatezerből már mindössze négyszázan merik magukat magyarnak vallani. A család már akkor érezte, nagyon nagy baj van, ha a színmagyar városukban csak ennyien merik megvallani magyarságukat. Náluk a nemzetiségváltás fel sem merült. Az egész családban benne volt a tartás. A nagyszülők akkor már sejtették, hogy vegzálni fogják őket, robotra küldik. A nagypapában fogalmazódott meg, hogy el kell jönni, nagymama a gyerekek miatt tartott ettől. És akkor feltették a sorsfordító kérdést édesapámnak, a 11 éves gyereknek, akit már akkor rendre megaláztak magyarsága miatt, és ő mondta ki, hogy el kell jönni, ott kell hagyni az otthont, a barátokat, mindent. Ezzel a döntéssel nőtt föl apu az alatt a pár nap alatt.
A felvidéki magyarság 105 éves történetének egyik fontos mondata Beneš és Sztálin között hangzott el: a magyar kérdés, vagonkérdés. És valóban, 42 ezer embert vagonba raknak és deportálnak Csehországba, majd 78 ezer embert vagonokban áttelepítenek Magyarországra. Édesapád története azonban nem a vagon, hanem a szekér. Egész életében azt a szekeret festette, amivel átjöttek. Hogyan látod, az a szekér valaha hazaért? Mi volt neki az otthon, és mi volt a haza?
Ennek az életélményének megvoltak a maga fontos pillanatai, állomásai. Előbb Miskolcon éltek, majd elkerült az Iparművészeti Főiskolára, közel fél évszázadot tanít az Ipaművészeti Egyetemen, tanszékvezető volt és sokaknak mestere, aztán beszáll a politikai életbe, összehozza a testvérvárosi kapcsolatot az V. kerület és Rozsnyó között, és otthon, a Felvidéken művésztelepet is alapít. Majd szinte napra pontosan 50 évvel a menekülés után Rozsnyó város díszpolgára lesz, és utána festi meg az örök motívumnak, a szekérnek a szétesését. Mindig azt mondta, a menekülő lelke a régi és az új haza között folyamatosan bolyong. Az a kérdés, mikor nyugszik meg? Azt gondolom, ez volt az a pillanat, amikor benne a története nyugvópontra került, a kényszerűen elhagyott város díszpolgári kitüntetése meghozta számára a megnyugvást, de ez még nem az elégtétel, az még várat magára.
Gondolom, ez motivált téged is, amikor eldöntötted, hogy filmre viszed a történetét.
Minden egyes alkalommal, amikor beszélhetek róla, legyen az egy filmvetítés, vagy interjúhelyzet, úgy érzem, egy lélek felszabadul. Ezért volt értelme annak, amit apu csinált, ezért kellett festenie és írnia, hiszen szinte minden este írta a történeteit, egy tele szekrény emlékirata maradt. Ezért kellett nekem is tovább mesélnem, megcsinálnom a filmet, mintegy küldetésként. Tudjuk, hogy az elégtétel anyagi értelemben ma már lehetetlen. De arról, amit ezek az emberek átéltek, lehet és kell is beszélni! A háború utáni történéseknek az üzenetét át kell adnunk. Nagyon sokan megtalálnak a saját történetükkel, hiszen a nehéz élethelyzetek jellemzőek voltak az egész Kárpát-medencében. A hányattatott sors közös volt a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken. Úgy érzem, ez az értelme a munkámnak, és a filmünknek, mert minden történet helyre kerül azzal, ha merünk róla beszélni.
Édesapád történetének az a különlegessége, hogy ő nyíltan vállalta, a felvidéki magyarok ugyanis nem szerettek, nem tudtak, vagy nem mertek róla beszélni. Ezért is gondolom, szinte a huszonnegyedik órában készült el a film, hogy még meg tudjanak szólalni azok, akik a szörnyűségeket gyerekként megélték. Ráadásul alig van ennek az időszaknak művészi megfogalmazása, regényből is mindössze egy-kettő született.
Igen, pedig a művészet és a művészi szabadság ad egyfajta lehetőséget. Apu az absztraktba menekült. A hatvanas-hetvenes évek Budapestjén más világ volt még, de az ő képeiben már akkor benne volt a megélt drámája. Mindig azt mondta, hogy a művész akkor jó, ha a saját képét festi, és magán keresztül szűri át a valóságot. Ebből a szempontból a munkái alapján meg lehet érteni, miért van absztrakt művészet, hiszen a volt rendszerben nem volt ildomos erről beszélni, de ő beszélni akart, és ehhez kialakítja a saját futurizmusát, ami valójában nem más, mint annak a bizonyos szekérnek a megmutatása, az úton haladása. Egy nagyon is realista történetet írt át az absztrakt eszközeivel. Minden ív, minden ritmus, a fekete és fehér használata a szekér haladását vetíti ki, ami a menekülő utat, és ezzel az örök nyughatatlanságot is jelzi, és ezzel kialakul az ő sajátos képi világa. Amit persze Aczél elvtárs nagyon nem szeretett, mert nem értette, miért nem a munkás népet festi meg.
De a rendszerváltás hozott édesapádnak egyfajta elégtételt…
Akkor készül a rácsvilág sorozata, a rács maga volt a rendszer, majd rendszerváltáskor festi meg a rácsvilág szétesését. Szimbolikus történet, és a családunk számára nagyon meghatározó, hogy 1989 nyarán, amikor Nagy Imre újratemetésekor a Hősök terén elhangzik Orbán Viktortól a „ruszkik haza” beszéd, akkor a mögötte lévő Műcsarnokban apu kiállítása nyílt volna meg, épp azon a napon. Aput megkérték, hogy egy héttel halassza el a megnyitót. A kiállításon a hetvenes évekbeli korszaka volt látható, ami a művészetéből a hard edge minimál világát mutatta meg. Így fonódik össze a történelem. Apu pedig több szempontból hős is volt, gyerekként nem szalad sírva a sarokba, hanem dönt a családról és szervezi a szökést. Később, már művészként nem megy tönkre elvonultan a saját fájdalmával, hanem folyamatosan alkot, majd összeköti az új otthonát a régivel, hozzátesz mindenhez, művészethez, politikához. Közben pedig szüntelenül meséli a történetét. Ezek mind hősies pillanatok.
A felvidéki magyarságnál az egyéni sorstragédiákból közösségi trauma lett, de a filmben a pszichológus azt mondja, ezekből a transzgenerációs traumákból is ki lehet jönni. A terápia tehát a szembenézés és a dolgok kimondása?
Igen, én például nem tudtam, mi a baj, csak azt, hogy beszélni akarok erről az igazságtalanságról, mert nekem úgy fáj, mintha velem történt volna. És nem állítom, hogy teljesen gyógyítható, de elindulhat a feldolgozás folyamata. Emellett visszamenőleg is jobban értjük az elődeinket, hiszen fontos, hogy tudjuk, miért hoztak meg döntéseket. Mert honnan tudnánk, merre megyünk, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, ez kell ahhoz, hogy értsük a nagyszülőket, hogy értsük a saját történetünket, gyökereinket. Nagyon sok felszabadító pillanatot megéltem, sok érdekes beszélgetésben volt részem a filmvetítések alkalmával. A rozsnyói bemutató nagyon drámai volt, film közben láttam a könnyező arcokat, és a vetítés után felsorakoztak az emberek, a család ismerősei, rokonai, egy-egy szál virággal és bemutatkoztak, az nagyon megható volt, főleg tudva, hogy min mentek keresztül. A londoni bemutatón is rám talált egy unokatestvérem, aki Rozsnyóról költözött ki. Torontóban egy erdélyi hölgy mondta el, hogy ő korábban nem hallott a felvidékiek tragédiájáról, pedig tanulhatott volna róla. Ez is azt bizonyítja, nincs feldolgozva, ezért is hoz ki nagyon sok elnyomott fájdalmat a szülők, nagyszülők generációjából. Nekem nagyon sokan elmesélték a saját történetüket, de úgy, hogy ők is jóval később tudták meg, mert a nagyszülők elhallgatták, nem mertek erről beszélni. Volt, aki annyira mély tragédiaként élte meg, hogy a traumának a görcse egész életében benne volt. Nekünk a dolgunk, hogy ezt a narratívát helyre tegyük.
Szerinted Magyarországon, vagy bárhol máshol azok, akik nem érintettek, értik ezt a történtet, értik a „felvidékiséget”, a traumáinkat, azt, hogy még ma is vannak, akik utcán, villamoson, nyilvános helyeken félelemből halkabban beszélnek magyarul? Nem is meglepő, hiszen még mindig ott tartunk, hogy valakinek kést lehet a nyakához tenni, mert magyarul beszél, ahogy ez történt egy hónapja Pozsonyban.
Én mindig mindenhol elmondom, hogy igazán a határon túl értik, mi a magyarság, mert a nehéz élethelyzetben, a nehéz körülmények ellenére is meg kell maradniuk magyarnak. Ezért kell megbecsülnünk azt, aki viszi a magyar nyelvet, aki magyarul tanítja a gyerekét, akinek ez fontos, aki nem enged a beolvadásnak, ez nekem elképesztően hősies, amit értékelni kell. Nem kell messze menni ahhoz, hogy hősöket keressünk, mindenki érzi ezt a nehézséget.
Sajnos, a felvidéki magyarság most nem működik erős közösségként, és ebben benne vannak a korábbi traumák, a megosztottságunk, de a többségi nemzet elutasítása is. Adódik a kérdés, így hogyan tudunk megerősödni, és mennyire lehet vonzóvá tenni a kisebbségi létet...
Jobban kellene mindenkinek értékelnie azt, hogy magyarok lehetünk, magyarul beszélhetünk, ezen a csodálatos bonyolultsággal bíró nyelven, de éppen ez jelenti azt, hogy a magyar nem csupán egy nyelv, hanem gondolkodás is. El kellene hinnünk, hogy fontosak vagyunk, sokkal több önbizalom kellene, és akkor talán jobban össze is tudnánk fogni. Ebben nagy hiányunk van, hiszen hét határon túl, minden irányban azon dolgoznak, hogy éket verjenek magyar és nem magyar közé. Sok küzdelmet és kitartást igényel, hogy ezeknek ellenállók legyünk.
A Baska magyarul beszél film már nagyon sok helyre eljutott a világban, és az lehet igazán izgalmas, hogy Nyugaton hogyan fogadják? Talán a filmélmény kulcs lehet ahhoz is, hogy megértsék, mit jelent, hogy Magyarország önmagával határos.
Londonban majdnem a közönség fele angol volt. Nekik a mi kultúránk idegen, kívülről nézik, és mégis kíváncsiak voltak. És ez nagyon jó, hogy nem csupán a helyi, elszármazott magyar közönséget érdekli a téma, mert így esélyt kap, hogy megértsenek minket, a magyar virtust, akár politikai színtéren is. New Yorkban is voltak, akik nem magyarként eljöttek és megnézték a filmet. De még sok helyre visszük, még sok állomása lesz a turnénak. Ez is lehet egyfajta kulcs, avagy használati utasítás a magyarsághoz, hogy értsék, mik ezek a fájdalmak, igazságtalanságok, amiket magunkban hordozunk, és úgy teszünk, mintha ez normális lenne. Rozsnyón mondta Beke Zoltán helytörténész, hogy ő, aki '67-ben született, máig háborús bűnösnek számít. Engem nagyon megrázott ez a mondat, mert eszerint amikor megszületett, beleszületett a bűnbe.
És sajnos a rendszerváltás sem hozott ebben fordulatot. A munkát tehát folytatni kell, mi lesz a missziónak a következő állomása? Azt mondtad, édesapádnak megnyugvást jelentett a rozsnyói díszpolgárság, de nem elégtételt, mi lehet az elégtétel?
Sok mindenre készülök, többek között egy játékfilm elkészítésére is. Ha egyszerre 5 rendező állna neki 5 filmet csinálni, az sem lenne gond, mert el kell mesélni a fiataloknak. A szekér tehát megy tovább, mert én ezt megkaptam egy „csomagban”, és nekem ezt vinnem kell tovább. Nem volt ez felszólító mód, apu részéről soha nem volt semmilyen presszió, ez bennem munkál nagyon nagy erővel. Mert sok történetet fel kell még dolgozni.
Valóban, van vagy 120 ezer történetünk, a több mint 40 ezer deportáltnak, és a közel 80 ezer kitelepített magyarnak a sorsa.
Én is a filmkészítés közben értettem meg sok mindent. Sokan nem tudják feldolgozni, miért alakult úgy a sorsuk, ahogy alakult. Nagyon sokan betegek lettek attól, hogy nem tudták magukban feloldani a tragédiát, sokan meghaltak a vagonokban. Az emberek folyamatosan keresnek, és meg is találnak a saját történetükkel, és az a legszebb része ennek a munkának, amikor elmesélik az életüket, a sorsukat, és ezek a történetek azt kívánják, hogy fennmaradjanak az utókornak. Úgyhogy még sok dolgunk van.
Végszónak is jó lenne, de engem mégis érdekelne, mit mondott volna édesapád, ha veled nézte volna végig a filmedet. Mi lett volna a reakciója?
Apu jó humorú, nagyon jókedélyű ember volt, valószínűleg odajött volna hozzám, kezet nyújtott volna, és azt mondta volna, „Barbara, gratulálok”. Talán ez lett volna az első gesztusa, de remélem, őszintén büszke lenne arra, hogy a történetét filmmel is felvállaltam, beszélek róla folyamatosan. És nemcsak az embereknek mutattam meg a világát, hanem az unokáinak is, azért, hogy legyenek rá büszkék. Az volt számomra a nagy küldetés, hogy elmondjam mindenkinek, Baska magyarul beszél, így beszélt, és mindig is így fog beszélni.
Április 12-én, szombaton, a Felvidékről kitelepítettek emléknapján 19.40 órai kezdettel sugározza a Duna televízió a Baska magyarul beszél című dokumentumfilmet.
