Merre tovább, V4, V3, V2?
Bár kevés szó esik róla, lassan harmincéves lesz a visegrádi együttműködés (pontosabban jövő év február 15-én), amely eredetileg hármas fogat volt, majd Csehszlovákia szétválása után és Szlovákia megalakulását követően lett négyes. A jelenlegi folyamatokat látva azonban kétségek ébrednek az emberben, lesz-e okunk az ünneplésre.
Néhai Antall József miniszterelnök politikai éleslátása utólag is megsüvegelendő, aki a Károly Róbert által 1335-ben Visegrádra összehívott királytalálkozó mintájára talált történelmi párhuzamot. A V3-at ugyan eredetileg informális platformként hozták létre a térség politikai átmenetének segítésére, ám napjainkra kiderült, hogy az egyre sikeresebb V4 a Párizs–Berlin tengely legjelentősebb ellenpólusának tekinthető.
S talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia által kialakított szövetség az utolsó reményszikrát jelentheti a normális Európa fennmaradásához,
az európai patriotizmus és a keresztény értékrend, mi több, a nyugat-európai polgárok számára is.
S miközben az Európai Unió belefulladni készül a balliberális, posztmarxista, önfeladó törekvések háborgó tengerébe, a V4-ek az elmúlt harminc év tapasztalataival a hátuk mögött némileg kiábrándultak az eredeti elképzelésből, hogy „bármi áron” a Nyugat részévé kell válni. Mert a nyugati világnak ugyan részei vagyunk, de nem mindig részesei.
Az utóbbi években egyre fokozódó EU-s nyomás azt jelzi, hogy Európa nyugati fele vazallusának tartja régiónkat, és aki ellenszegül az esztelen libertariánus irányvonalnak, azt büntetni és rendszabályozni akarja.
Még valamikor nyáron jelent meg David Engels belgiumi német történész írása, aki erős szkepszissel, de irányt is megjelölve taglalja, hová kéne fejlődnie a V4-es együttműködésnek, ha szeretné megtartani szuverenitását, és nem óhajt beleolvadni az egyre inkább kirajzolódó, Brüsszeli központú föderalista európai birodalomba. David Engels felteszi a váteszi kérdést:
sikerülhet-e egyáltalán a visegrádi országok kormányainak ellenállniuk a belső ellenzék és a brüsszeli intézményhálózat egyesített nyomásával szemben? A válasz egyértelműen: nem.
Hacsak, teszi hozzá. A V4-blokk, írja a történész, akkor válhat fajsúlyos nemzetközi politikai szereplővé – ezért azonban kettőzött sebességgel kellene dolgozni –, ha intézményesíteni tudja az együttműködést. Ezt az együttműködést elsősorban úgy kellene alakítani, hogy a Nyugattól minél függetlenebbé váljanak. (Amit egyszerűbb kimondani, mint megvalósítani, elég, ha a német gazdasággal való szimbiózis jelentőségére gondolunk.) Az előttünk álló gazdasági krízis azonban új feltételrendszert fog teremteni. Az új feltételek között arra kell törekedni, hogy lazítsunk a kölcsönös függőségek rendszerén.
A fenti, megszívlelendő tanácsokkal ellentétben Szlovákiában más szelek fújdogálnak. Erről árulkodik a Matovič-kormány több képviselőjének néhány megnyilatkozása.
Martin Klus államtitkár például hangsúlyozta, hogy a Magyarország és Lengyelország által alapított akadémiai intézethez (amely az EU részéről megnyilvánuló politikai kritikákkal szemben vizsgálná a sokat emlegetett „jogállamiság” állapotát a kritizáló országok esetében is) bár meghívást kapott, Szlovákia nem kíván csatlakozni. Sajnos, tegyük hozzá, Csehország sem. Ha ennek az új intézménynek a fellépése a párbeszéd részét fogja képezni, az helyénvaló, de ha „az európai intézmények autoritását akarja aláásni, akkor nem talál pozitív fogadtatásra” – nyilatkozta a szlovák külügyi államtitkár.
Mária Kolíková, a szlovák kormány igazságügyi minisztere még markánsabban fogalmazott. Mint mondta, meglepte, sőt sokkolta a magyar kormány határozata a kezdeményezés megalakítására, amelyről nem volt a V4-en belül megegyezés.
Ezért a miniszter ezt „a V4 márkával való visszaélésnek” tekinti.
Liberális hátterét ismerve nincs min csodálkozni, legfeljebb megdöbbenhettünk azon is, amit Zuzana Čaputová elnök nyilatkozott nemrég egy angol lapnak adott interjúban, amikor kijelentette: az Unió „az autoriter rendszert építő országok túszává válhat”, és a hetes cikkely szerinti eljárásban „a minősített többséget kellene alkalmazni”.
Erre rímel a fent említett államtitkár véleménye is, aki az EB-jelentés kapcsán kijelentette:
Az államtitkár az Európai Bizottság jelentését „objektívnek és kiegyensúlyozottnak” nevezte, s mint olyat, üdvözölte. Emellett a politikai rövidlátását eláruló lapokat is kiterítette, amikor kedvezőnek találta a Szlovákiával szemben megfogalmazott részeit a jelentésnek, mivel azok „tükröt tartanak elénk”. Erről a stréber diák esete juthat az eszünkbe, akire a Pál utcai fiúk valószínűleg nem bíznák rá a csapat gittjét. A következő kijelentés akár az önáltatás csimborasszója lehetne: „Végre az asztalon van a jelentés, amely mind a 27 országot vizsgálja. Mindegyiket azonos mércével méri.”
Az azonos mérce gyakorlatát valószínűleg kevesen látják ekkora szervilizmussal, mint a szlovák külügyi államtitkár.
Nyilván lengyel barátaink sem ujjonganak, amikor például a szomszédos Németországból érkező antifa (radikális baloldal) bakancsosai a világjárvány kellős közepén átmasíroznak a határon, és kart karba öltve a lengyel liberális istentagadókkal együtt támadják a lengyel templomokat. Miközben az Unió félrenéz. Az sem javít a kedélyállapotukon, hogy egy amerikai spekuláns (hogy ne sorosozzunk ismét) bevásárolta magát a lengyel sajtóba, hogy nagyobb befolyásra tegyen szert, és minden erővel folytassa az agymosást a törvényes lengyel kormány megbuktatására.
A V4-eknek pedig éppen emiatt kellene erőt és közös fellépést tanúsítaniuk, és minden lehetséges alkalmat megragadni, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolataikat.
Mert ha a lengyel katolicizmus megbukik, azzal nem csak Európa utolsó keresztény bástyája dől le. Ne legyen illúziója se Čaputovának, se Klusnak, se Kolíkovának, hogy ha Szlovákia önként és dalolva dugja be a fejét a brüsszelita liberális járomba, akkor majd jó pontokat szerezhet, és megosztó politikáját, a szomszédok elárulását valamely szalonokban honorálni fogják. Ha a V4-eket hagyják megosztani és leszalámizni, Magyarország és Lengyelország után Csehország, majd a leggyengébb láncszemként Szlovákia következik.
Ezért is megszívlelendő David Engels tanácsa:
fel kell készülni, hogy a politikai súlypontáthelyezés nyugatról keletre még azelőtt megvalósulhasson, mielőtt a Nyugat instabilitásának felerősödése teljesen kiszámíthatatlan, így a visegrádi államok számára is veszélyes helyzetet eredményezne.
A minap Bécsben leadott lövések golyói ugyanis könnyen gellert kaphatnak, s akkor majd kapkodhatjuk a fejünket.
Megjelent a Magyar7 2020/46. számában.
