Kinek az érdeke a magyarországi kormányváltás?
Ahogy közelednek a magyarországi parlamenti választások, úgy árasztják el a közösségi oldalakat és a honlapok kommentszekcióját a durva, sértő, nemegyszer fenyegető üzenetek. Szinte olybá tűnik, mintha a magyar társadalom kettészakadt volna. Amit azért nyugodtan kétségbe lehet vonni, hiszen ez bármelyik országra érvényes lehetne.
Az ellenzék dolga mindenütt az, hogy kritizálja a kormányt, és megpróbálja leváltani, és mindig „van az a pénz”, amit ezek a „megváltók” elfogadnak a külföldi felbujtóktól. És minden országban akad egy népréteg, amelyet meg lehet vezetni.
Választások előtt mindig is felfokozott hangulat uralkodott Magyarországon, hiszen a kriptokommunisták, a liberálmarxisták érdekei eléggé csorbultak az elmúlt tizenhat év alatt. A helyzet és a hangnem eldurvulásáért elsősorban ők felelnek, hiszen egyre türelmetlenebbek. Úgy gondolhatják, hogy ez az utolsó esélyük.
Egyes hírmagyarázók és politológusok szerint egyetlen pártnak, koalíciónak sem tesz jót a túl hosszúra nyúlt kormányzás. Az elmúlt tizenhat év alatt szerintük elfáradt a Fidesz–KDNP, és jót tenne egy kormányváltás. A kérdés csak az, hogy így gondolják-e a választók milliói is, hiszen a legutóbbi négy kétharmados győzelem nem erről tanúskodik.
A helyzet időközben nem sokat változott, ha csak annyiban nem, hogy soha ilyen türelmetlenek nem voltak Magyarország ellenségei. A bizalom szerencsére folytonos, a magyar nép nagyobbik része Orbán Viktorra és kormányára akarja bízni továbbra is az ország vezetését, és nem kér a kalandorokból.
A negatív program ugyanis nem lehet vezérelv. Azzal nem lehet elnyerni a választók bizalmát, hogy titkolózunk, hazudozunk, csak válasszanak meg bennünket, aztán majd jöhet a feketeleves, s ha már megkaparintottuk a kormányrudat, előállunk a farbával. A „bárki, bármi, csak váltsuk le”-féle üzenet édeskevés a választások megnyerésére. Programnak pedig semmitmondó.
Azzal már mindenki tisztában lehet, hogy a Brüsszel által másfél évtizede Magyarországgal szemben folytatott rágalom- és büntetőhadjárat alapja agyaglábon áll. Az unalomig ragozott jogállamiság kérdésének kevés köze van a valósághoz, hiszen Magyarország minden szerződésben vállalt kötelezettségét teljesíti. Azt se felejtsük el, hogy ahányszor kifogásolta az EU például a magyar alkotmányt, a kormány annyiszor módosította azt. (Kivéve a nemzeti hatáskörbe tartozó kérdéseket, amelyekhez Brüsszelnek semmi köze nincs.) A sokat hangoztatott korrupció tekintetében például az uniós tagországok rangsorában igencsak előkelő helyen áll Magyarország. Szemben az uniós, intézményesített korrupcióval.
Ha arra gondolunk, hogy például Németországban még a más vélemény miatt, egy-egy facebookos bejegyzés okán is becsöngethet a rendőr, más értékrendet valló politikusok számláit tudják zárolni, elgondolkodhatunk rajta, vajon hol virul a szólásszabadság és hol cenzúráznak. A „lehóhérolt” magyar ellenzéki sajtó pedig köszöni szépen, mind anyagilag, mind formailag jól elvan, vígan ócsárolja a kormányt, a miniszterelnököt és az egész államvezetést.
Dehát tudjuk jól, mi „lappang bokruknak megette”. Magyarországnak nemzeti kormánya van, ami azt jelenti, hogy az Orbán-kormány nem hajlandó végrehajtani azt az öngyilkosságot, amit elvárnak tőle. Nem engedi be a migránsok tömegeit, helyette a családalapítást támogatja, törvénnyel tiltja a beteges ideológiák terjesztését, és nem hajlandó lemondani az energiaforrásairól (ami egyébként is tagállami jog). Nem hajlandó beszállni a háborús uszításba, nem küld fegyvereket egy idegen háborúba, és következetesen tartja magát az alapelvhez, hogy az Európai Uniót a béke fenntartása és az európai országok jóléte érdekében alapították, és nem azért, hogy eladósítsa, háborúba sodorja a tagállamokat.
Mégis mit lehet a kormány szemére vetni? A fentieken kívül természetesen az egészségügyet, amely se nem rosszabb, se nem jobb, mint másutt Európában. Aki kapcsolatba kerül a magyarországi egészségüggyel, tanúsíthatja a szervezettségét, az orvosok, ápolók emberségét, a betegekkel való humánus törődést. Itt sem fonják kolbászból a kerítést, ám a sokat emlegetett várólisták semmivel sem rosszabbak, mint másutt; a beteg egészségüggyel csak azokat lehet riogatni, akik sosem jártak külföldön.
A sokmilliárd eurós teher (amit a háború eredményezett) dacára az ország fejlődik, a beruházások futószalagon jönnek. A megélhetési költségek alacsonyabbak, mint a környező országokban. Budapesten vagy Pécsett nem kell a hátunk mögé nézegetni, honnan támad ránk egy késes merénylő. Akik ezt természetesnek tartják, azok sem jártak a Lajtán túli országokban.
Elsősorban az emberi irigységre. A gazdagok vagyonával hergelni azt a lumpenréteget, amely azt is elnézné nekik, hogy a nemzeti vagyont idegen kézre juttassák, mindig is kedvenc módszere volt a baloldalnak. A tizenhat éve megvalósult igazi rendszerváltás előtt azonban ők voltak azok, akik kiárusították az országot, elkótyavetyéltek minden mozdíthatót. Ezt az időközben felnőtt ifjú nemzedék nehezen képes belátni, hiszen sosem tapasztalta, milyen a tizenhatszoros gázáremelés, hogyan lehet éjjel-nappal hazudni, hiszen a közösségi (közösségromboló) oldalakon ezek a tények már rég a lap aljára kerültek. Talán nem is voltak ilyenek.
Azt a listát azonban, amely az elmúlt tizenhat év sikereiről szól, bárki megkeresheti az interneten. Azt is, mi minden fékezte a töretlen fejlődést. Nyilván nem „az ország leggazdagabb gázszerelője”, aki ötvenezer embernek nyújt megélhetést. Az IMF-et olyan apróságok, mint a magyar családok megélhetése, a legkevésbé sem érdekelte.
Látható, hogy a külföldi nyomás és beavatkozás sem volt soha ilyen durva. Ha például Brüsszel elnézi (bár úgy tesz, mintha érdekelné), hogy egy tagállam energiaellátását veszélybe sodorhatja egy unión kívüli ország, csak arra tudunk gondolni, hogy az illető ország érdekei fontosabbak számára. Magyarán: nem minket képviselnek. Ha nyíltan, a kamerákba olvasva lehet fenyegetni egy ország miniszterelnökét, zsarolni a családjával, elgondolkodtató, mekkora hatalmi érdekek állnak a háttérben, hogy ilyen durva módszerekhez nyúlnak az ellenérdekeltek. Hangsúlyozzuk, az egyre-másra elhangzó ukrán fenyegetések egy európai uniós országgal szemben történnek, miközben az Unió hallgat, mint sz@r a gyomban.
Miközben Ursula von der Leyen érzelmes csókokkal halmozza el egy idegen ország agresszív, egyre zavarodottabban viselkedő elnökét, nekünk (magyaroknak, szlovákoknak) pedig szemérmetlenül a képünkbe hazudik, nem nehéz kitalálni, kinek az érdekeit képviseli az Európai Bizottság. Egy biztos, nem a miénket, hanem azokét, akik még „egy-két évig” szeretnének háborúzni, s nem mellesleg feláldozni az ukrán nép maradékát, beleértve az ukrán (?) elnököt is.
Erről a farizeusi viselkedésről már az Egyesült Államok vezetői is lerántották a leplet, de szemmel láthatóan a brüsszelitákat ez sem zavarja. Ők mindenáron és minden eszközzel kormányváltást akarnak Magyarországon, hogy elháruljon az akadály sötét céljaik elől. A Bizottság elnöke az utóbbi időben már úgy viselkedik, mint egy szoknyás diktátor (bár sosem visel női ruhát), ami kezd más uniós intézményeket is zavarni. Az iráni háború kirobbanásakor egyes szám első személyben kezdte hivogatni a térség vezetőit, holott erre sem felhatalmazást, sem megbízást nem kapott.
Mindezek fényében elég világosan látszik, hogy nem Orbán Viktor kormányát kell itt lecserélni, hanem az elvakult, velejéig romlott, az uniós országokat veszélybe és adósságba sodró brüsszeli vezetést, amely a minél rosszabb, annál jobb taktikájával fojtogatja Magyarországot.
Megjelent a Magyar7 2026/12. számában.
