Kicsengetés Nagyenyeden
Négyszáz éve alapították a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot. A jubileumi évben a patinás intézmény nagyon gazdag programkínálattal várja a vendégeket. Egy újságíró- találkozóra érkeztem a „kicsengetés”, azaz a ballagás napján. Az ódon falak között és a városban sétálva emlékeztem a jeles évfordulóra.
Erdélyi útjaim során többször is áthaladtam Nagyenyeden, de sosem volt elég időm alaposan körülnézni a híres-neves iskolavárosban. Így nagy örömmel tettem eleget a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete meghívásának a Fehér megyei településen szervezett riporttáborába. A hagyományos találkozó résztvevői május végén interjúkat, riportokat készítettek a vidéken, amelyeket később egy kötetben tesznek közkinccsé. Az egyesület visszatérő vendég a városban, 2016-ban a Magyar Szórvány Napja alkalmából itt tartotta tanácskozását a szórványsajtó helyzetéről.
Azóta a magyarság létszáma tovább csökkent, így a tollforgatók aktuális „terepmunkája” egyben értékmentés is. A helyszín kiválasztása nem volt véletlenszerű, a tábornak különös jelentőséget adott, hogy a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium idén ünnepli alapításának négyszázadik évfordulóját. A jubileumról Szűcs Ildikó igazgató elmondta, hogy színes programokkal készültek.
Az eseménysorozat része volt májusban Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egész alakos szobrának felavatása Gyulafehérváron, a Magyar Református Egység Napján. Június 9-e és 12-e között a kollégium és alapítványa szervezésében – másfélezer vendéget számláló véndiák-találkozóval, köszöntésekkel, diákok produkcióival, könyvbemutatókkal, kiállításokkal, emlékalbum bemutatásával – tartottuk a Fehér Megyei Magyar Napok társszervezésében a nagy jubileumi ünnepséget. Augusztus 20-án a Fehér megyei RMDSZ rendezvényét is e falak között szervezzük közösen, ezt követi szeptemberben az erdélyi és partiumi református kollégiumok tanévnyitó ünnepsége. A jeles évet november 15-én, a Magyar Szórvány Napján, a fejedelem születésnapján zárjuk.
Városnéző körutamat kedves ismerősömnél, barátomnál, Szász János plébánosnál kezdtem. A város katolikus közösségének központját, az Árpád-házi Szent Erzsébetnek szentelt templomot 1745–1757 között, a minoritáknak köszönhető katolikus megújulás idejében építették. Az atyával, a névadó szentet ábrázoló, híres Maulbertsch-festmény alatt beszélgettünk.
– Kicsivel több, mint kétezer magyar él a városban, a lakosság tíz százaléka. A környéken Magyarlapádon nagyobb az arányunk, a településen mintegy nyolcszázan lehetünk, a többi faluban két-háromszáz magyar él. Az 1700-as években Nagyenyeden tartották számon az egyik legjelentősebb református közösséget.
Jelenleg is több mint félezer diák tanul az intézményben, de az újabb nívós kollégiumok nyitásával, mint például a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum és a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Líceum, az említett vidékről érkezők száma jelentősen csökkent. A kollégium életében az ökumené fontos szerepet játszik, a katolikus tanulók is külön hitoktatásban részesülnek, s korábban a plébániához tartozó zárdában kaptak kollégiumi ellátást. Egy újabb szép példája a felekezetek együttműködésének, hogy mivel most restaurálják a református templomot, így számos eseménynek a katolikus templom adott, ad otthont.
Kilépve a plébániáról megkerültem a híres vártemplomot, amelyet a történelem fuvallata lengi körül. Bejutni nem tudtam, évek óta folyik a felújítása. Vele szemben áll a nevezetes iskola, nevét a református oktatás fellegvárai, Sárospatak, Pápa, Debrecen, Kolozsvár tanintézményeinek sorában lehet csak említeni. Első találkozásomat a várossal és híres kollégiumával Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése jelentette. A romantikus történet a kuruc–labanc korba visz vissza, igencsak realisztikusan, az „egyik kutya, másik eb” módján ábrázolva a fosztogatásban egymással versengő bandákat. „Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve.
A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna...” – kezdődik az Erdélyi képek című kötetben közreadott novella.
A meseszövés szerint Zetelaky József diák beleszeret Tordai Szabó Gerzson professzor gyönyörű lányába, Klárikába. Gondolatai csak a mutatós hajadon körül forognak, s gyakran követi lépteit a fizikaszertár távcsövével. Mikor a labancok elrabolják a szépséget apjával együtt, a diákok husángot fognak, s kiszabadítják a foglyokat. Természetesen a hálás apa már nem ellenzi a fiatalok boldogságát. A fűzfahusángokat mementóként leszúrják az említett helyen, így keletkezik a legenda.
A történet a filmeseket is megihlette, Bán Róbert rendező 1979-ben készített belőle tévéfilmet.
A főszereplő legjobb cimboráját, Karassiay Áront kedves barátom és iskolatársam, Sinkovits Vitay András alakította, és szeretettel emlékezik a mozi forgatására.
– Mikor a filmet készítettük, már megjártam a fél világot, Bécset is, ahol ösztöndíjjal tanulhattam. Többek között Bozsokon és Kőszegen, gyönyörű helyszínen dolgoztunk. Kiváló színészekkel találkozhatunk a stáblistán. Mikor személy szerint idézem a szereplők nevét, szomorúan kell megállapítanom, hogy sokan már nem élnek közülük, így Józsa Imi, a főszereplő sem. Imivel, Málnai Zsuzsival, Szoboszlai Sanyi bátyámmal is nagyon jó volt játszani; nagyon együtt volt a társaság a kaszkadőröktől kezdve a statisztákig. Bán Robi rendezése is példaértékű, nem szólt bele minden apróságba, hagyott mindenkit dolgozni. Különösen emlékezetes, mikor a film sztorija szerint a kollégium amatőr színjátszó szakköre fellép, és én sisakban állok a színpadon. Ekkor jutott eszembe egykori alma máterem, a budapesti Kossuth Zsuzsa Gimnázium, ahol – Lídia néni vezetésével – szerepeltem a színjátszó szakkörben.
A színjátszás nagy szerepet játszott Erdély egyik legfontosabb szellemi központjának életében. Egy 1682-es enyedi közgyűlési határozat írta elő, hogy a fiatalok évente kétszer adjanak elő – antik, a görög–római kultúra ihlette és bibliai tárgyú – színdarabot mindenki okulására, a nagyérdemű szórakoztatására. Pápai Páriz Ferenc, akinek neve a latin–magyar szótárával marad meg örök időkre, negyven évig tanított a híres intézményben, s igencsak támogatta a színkört.
A klasszikus darabok közé már vígjátékokat is becsempésztek, némelyike a vaskosabb humortól sem állt távol.
A dicső múlton a Kollégiumban elmélkedtem. A kicsengetés igazi ünnep az intézményben, a jeles nap előestéjén a diákok szerenádokkal köszönték meg tanáraiknak a törődést, az okítást. Mikor odaértem, az ünnepség véget ért már, de még lelkes, virágerdőket tartó diákok fényképezkedtek családtagjaikkal. Egy-egy diákhoz tucatnyi rokon érkezett ajándékokkal megrakodva. A folyosók hangulata magáért beszél, végeláthatatlan tablók sora vall arról, kik is szereztek egy életre szóló tudást a falak között.
A hírességek emléktáblájánál is eltöltöttem egy kis időt. Kemény Zsigmondénál, akinek nevét a romantikus regényirodalomban Jókaiéval együtt emlegették egykor, mára a Zord idő és az Özvegy és a lánya című regényei lelhetők talán fel a közkönyvtárakban. Az utóbbi szerelmi drámából 1983-ban forgattak egy négyrészes filmsorozatot.
Áprily Lajos majd’ két évtizedig tanított Nagyenyeden, Kőrösi Csoma Sándorban pedig itt érlelődött meg a gondolat, hogy a magyarok őshazáját meglelje.
Barcsay Jenő, Barabás Miklós és Sütő András tanítványaira is különösen büszke a tanintézmény, s még oldalakon át lehetne folytatni a neves diákok sorát.
A díszterembe az utolsó pillanatban tudtam belépni, a takarítás a vége felé tartott. Bútorzata még a régi időket idézi, különösen a míves, öntöttvas kályháinak látványa ragadott meg. E teremben rendezték egykor az említett színköri előadásokat. Úgy hírlik, e színjátszóhagyomány tovább él az iskolában, s a pandémiás időszak után újult erővel láttak neki a fiatalok a világot jelentő deszkák meghódításának.
Átmentem a természetrajzi szertárba is, amelynek ablakából figyelhette egykor távcsövön A nagyenyedi két fűzfa hőse a bájos Klárikát. Régi vitrinek őrzik sok termen át a kis múzeum kincseit. A kiállítás nagyon sokat köszönhet diákjának, a világutazó Fenichel Sámuelnek, aki Pápua Új-Guineából háromezer tárgyat, huszonötezer darabot számláló állattani gyűjteményt küldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak, de e gyűjtéseiből a Kollégium is jelentősen gyarapodott.
Életéről naplótöredékek maradtak fenn, de munkáját rekonstruálhattam Nyikolaj Nyikolajevics Mikluho-Maklaj Pápuák között címmel megjelent, ifjúkori kedves olvasmányomból.
Az ünneplő tömegből többen látogattak el a Kollégium aljában meghúzódó borospincébe. A méretes labirintust, s a hordók garmadáját szemlélve megállapíthattam, hogy a négyszáz év alatt a professzorok és az idősebb diákok nemcsak a nagy tudósok szavait itták.
A környék kiváló bora Plébános névre hallgat. Számos hagyomány fűződik elnevezéséhez, egyet említek.
Mikor az atyák vízkereszt idején házszentelésre jártak, akkor a nekik szánt bort az egyháztanácsos egy nagyobb edénybe gyűjtötte, s e cuvée sokáig kitartott.
A Plébános napjainkban reneszánszát éli, s kiváló borászok döntenek a készítés során a keverési arányokról. Azóta én is megkóstoltam, s örömmel állapítottam meg: a döntnökök jó munkát végeztek!
Megjelent a Magyar7 hetilap 28. számában.
