Hazafi a világ tetején - exkluzív interjú a legsikeresebb magyar hegymászóval, Varga Csabával
Varga Csaba eddig öt nyolcezer méter feletti csúcsot hódított meg, ezzel ő a legsikeresebb élő magyar hegymászó. Néhány héttel ezelőtt tért haza Nepálból, egy újabb sikeres expedíció után. A Kárpáthaza magyarsága egy emberként követte, ahogy a partiumi hegymászó feljut a világ egyik legmagasabb hegyére, a Dhaulagirire, hátizsákjában egy Nagyvárad feliratú magyar zászlóval. Interjú hegyekről és emberekről, a hegymászás varázsáról és arról, hogy mindannyiunknak hozzá kell tennie a magáét a magyarság megmaradásához.
Többhelyütt is elmesélted már, hogyan kezdtél el mászni, úgyhogy ezzel a kérdéssel nem is fárasztanálak. Beszéljünk inkább a legutóbbi expedíciódról. Milyen volt a Dhaulagirin?
Jó! Visszanyertem a hitem a magashegyi mászásban.
Mikor veszett el?
Az túlzás, hogy elveszítettem volna, de tény, hogy csalódottan jöttem haza májusban az Everestről. Nem sikerült feljutnom a csúcsra, óriási szél volt, rossz volt az idő. Én lehettem volna az első magyar, aki kiegészítő oxigén nélkül mássza meg a hegyet, de esélyem sem volt a csúcstámadásra. Később jött még egy nagy lavina és valahogy elegem lett az egészből, le kellett, hogy jöjjek a hegyről. Nagyon csalódott voltam, az akklimatizáció jól ment, erősnek éreztem magam, a csúcstámadás volt csak hátra. Az időjárás viszont annyira rossz volt, hogy nem tudtam belevágni.
Úgy jöttem haza, többet nem megyek magashegyi expedícióra, értelmesebb módja is van a pénzem és az időm befektetésének. Aztán a nyáron már csak ott motoszkált bennem, hogy ősszel csak el kellene menni valahová.
Miért esett a választásod a Dhaulagirire?
Mert azon kevés nyolcezres közé tartozik, amelyik ősszel is reális eséllyel mászható. Szerencsére nyáron is edzésben voltam, de nem tudtam, hogy mehetek-e bárhová az ősszel. Nem volt rá pénzem. Tulajdonképpen az utolsó utáni pillanatban sikerült összeszednem némi pénzt, végül nagyrészt így is saját pénzből finanszíroztam az utat. Kicsit késve is értem a hegyre, a nagyobb expedíciók már mind ott voltak addigra. Huszonhárom nap alatt jártam meg oda-vissza a Dhaulagirit, a Budapest-Budapest utat.
Egyedül?
Tulajdonképpen igen, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy 23 napig senkihez nem szól az ember. Sokan voltak a hegyen, sosem vagy egyedül. Az igaz, hogy nem voltak teherhordóim, én cipeltem a saját cuccomat. A Dhaulagirin egyébként nincsenek olyan nagy expedíciók, mint mondjuk az Everesten. Általában teherhordókkal együtt sincsenek többen harmincnál. A kötélzet kiépítésében mindenki részt vesz, a kettes tábornál én is segítettem.
Alpin stílusban másztál?
Ha szűkebb értelemben vesszük, nem. Ilyen magas hegyre nem is lehet, legfeljebb, ha már egy másik hegyről, eleve akklimatizálva érkezik az ember. Akklimatizációs mászásokra, arra, hogy a szervezet hozzászokjon a magashegyi levegőhöz, mindenképp szükség van. Az én mászásom valahol az alpin és a klasszikus, táborépítős expedíciós stílus között van.
Mindig oxigénkiegészítés nélkül mászol?
Igen, mind az öt nyolcezresem anélkül másztam meg.
Miért?
Mert a magashegyekben ez az igazi kihívás. Ha használsz oxigént, olyan mintha egy burokban lennél, a tested úgy érzi, egy másik hegyet mászik, egy öt-hatezrest. Az Everestet plusz oxigénnel szinte bárki meg tudja mászni, nem véletlen, hogy a mászók 99%-a oxigénpalackkal próbálkozik.
Ezt komolyan gondolod?
Tulajdonképpen igen. Kellő edzettséggel, elegendő, szintén oxigént használó serpával és ideális időjárási körülmények között az Everest lényegében simán megmászható.
Más kérdés, hogy a csúcson állva legfeljebb csak fizikai valódban vagy ott, a szervezeted nem úgy érzi, hogy egy nyolcezresen áll.
Azért azt mindenképp emeljük ki, hogy én a legegyszerűbb, legnépszerűbb útvonalról beszélek, vannak kifejezetten igényes, nehéz utak is a csúcsra. Érdekes hely az Everest. Az alaptábor tele van emberekkel, a világ minden tájáról jönnek mászók, olyan az egész mint egy kisváros. Nem is nagyon lehet pihenni ott. Az akklimatizációs mászások után csak pár órát maradtam az alaptáborban, inkább gyalogoltam még négy-öt órát, lejöttem egy kis faluba, Dingboche-be, hogy normálisan ki tudjam magam pihenni.
Meddig jutottál idén tavasszal? Hány méterre voltál a csúcstól?
Nyolcezer méter fölé jutottam, a Déli-nyeregig, de ne úgy képzeld el, hogy visszafordultam a csúcsra menet. Akklimatizációs körön voltam. Csúcstámadásra nem került sor, nem volt rá alkalom.
Visszatérsz még az Everestre vagy végleg elment tőle a kedved?
Nem tudom, meglátjuk. Egyelőre nincs tervben, hogy akár jövőre visszamennék. Majd egyszer! A hegymászásban mára nem a meghódított hegyek számában mérik a teljesítményt. A szakma nem kapja fel a fejét arra, ha valaki palackkal megmászik egy nyolcezrest. Az az érdekes, ha télen, szezonon kívül mászol, oxigén nélkül, új vagy alig mászott utakon. Azok az igazi hegymászó-teljesítmények. Nem is kell, hogy okvetlenül nyolcezres legyen, sokkal alacsonyabb, de nehezebb hegyekért is komoly elismerés jár.
Neked van ilyesfajta teljesítményálmod?
Persze, van sok, de egyelőre gyűjtögetem a nyolcezreseket. (nevet) Idővel szeretnél elmozdulni egy másik irányba, új utakat, nehezebb utakat mászni, de most még nem ez a cél. Most a 14 nyolcezresre koncentrálok, oxigénpalack és teherhordók segítsége nélkül akarom meghódítani őket. Öt már megvan.
A standard útvonalak nem véletlenül alakulnak ki, ezek a legkönnyebb, legbiztonságosabb utak, de rengeteg csúcs van, ahol nincs is nagy különbség egy nehéz és egy standard út között.
A nyolcezreseknél a legnagyobb kihívást nem is a technikai nehézségek jelentik, hanem a magasság maga. Az Everestnél például nagyjából egyforma nehézségűek az utak, bár akad pár, amit már jónéhány éve nem mászott meg senki.
Ezek szerint egy-egy sikeres csúcstámadás nem csak a mászóteljesítményen múlik?
Nem, egyáltalán nem. Vegyük csak az időjárást, azzal nem tudsz mit csinálni. Vagy vannak olyan hegyek, amelyek tele vannak rejtett gleccserszakadékokkal. Ezeket nem látod, a lyukakat hó fedi, az ilyen hegyeket csak ritkán mássza az ember egyedül, össze kell legyél kötve valakivel. Máshol meg szép nagy falak vannak, azt egyedül is ki lehet mászni, ha elég kemény vagy.
Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb hegymászó utálja ezt a kérdést, de az átlagembert biztosan érdekli, minek mászik valaki nyolcezres hegyeket.
Nézd, egy egyszerű gyalogtúra is arról szól, hogy az ember kicsit elhagyja a legfeljebb a lakása ajtajáig terjedő komfortzónáját.
Igaz, hogy a magashegyi mászás az extrémitásig viszi ezt az elhagyást, de tulajdonképpen itt is ugyanarról van szó. Meg hát olyan dolgokat csinálsz, amiket esetleg mások nem tudnának utánad csinálni. Te legyél a legjobb, a leggyorsabb, te menj fel a legnehezebb úton.
Másik hasonló témakör a veszély és a halál kérdése.
Jaj, ne is mondd! Az ilyen kérdésekre nem lehet normális választ adni. Sokan azt képzelik, hogy a hegymászók őrültek és nem érdekli őket a veszély, holott erről szó sincs. Annyi van, hogy az ember egy idő után megszokja a veszélyt a hegyekben. Nem úgy mászik, hogy folyton az jár a fejében, a következő pillanatban elvihet a lavina. Ott a hegyen ezt teljesen másként éled meg, utólag sem jut eszedbe, hogy húha, ott éppen életveszélyben voltál. Ha olyasmit csinálsz, amit előtte már ezerszer, fizikailag és mentálisan is kellően felkészültél, akkor nem érzed magad veszélyben. Olyan dolgokba kell belevágni, amit uralni tudunk.
Vakmerő mászónak tartod magad?
Nem tudom, talán. Kell némi vakmerőség persze, de elvakult nem lehetsz. Meg kell találni a határt kettő között.
A következő mászószezonban mi a cél?
Jó kérdés, egyelőre fogalmam sincs, tényleg. Vannak tervek, de még nagyon elnagyoltak. Sok múlik azon, mennyi időm, energiám és persze pénzem lesz.
A csúcsra mindig magaddal viszel el Nagyvárad feliratú magyar zászlót. Miért?
Az természetes volt, hogy ha bármilyen zászlót viszek magammal a hegyre, az a magyar lesz. Erre próbáltam egy plusz lokalitást adni azzal, hogy ráírtam a városom nevét. A koncepció lényege, hogy a magam szerény eszközeivel is motiváljam a Kárpát-medencei magyarságot, főleg a fiatalokat, hogy ne asszimilálódjanak, maradjanak meg magyarnak a saját szülőföldjükön. Óriási probléma az önfeladás itt Nagyvárad környékén, nem is kell ehhez a többségi nemzet nyomása. Ez az igazán zavaró! Sokan úgy érzik, nem fontos nekik a magyarságuk. Jobb esetben átköltöznek Magyarországra, rosszabb esetben asszimilálódnak. Nem túl jók a kilátások. Harminc éve még hetvenezernél is több magyar élt Váradon, most ötvenezer alatt vagyunk, a város a hatvanas évek óta nem magyar többségű. Azt hiszem ti a Felvidéken is pontosan tudjátok, miről beszélek.
Értem én, hogy egymagam ezzel nem változtatom meg a demográfiai trendeket, de azért valamilyen szinten, a magam eszközeivel talán egy kicsinykét fékezni tudom. A jövőnk az csak rajtunk áll!
