Ez nem a mi háborúnk - interjú Szalay-Berzeviczy Andrással
Magyarország a 20. században két, tragikus következményekkel járó konfliktusba sodródott bele. Szalay-Berzeviczy András nemzetközi kapcsolatok szakértőt, a TranzPress nemzetközi médiafigyelő vállalat ügyvezető igazgatóját arról kérdeztük, a magyar külpolitikának milyen tapasztalatokat érdemes levonnia a két világégést megelőző folyamatokból és döntésekből.
Abban, hogy a huszadik század magyar történelme ennyire tragikusan alakult, kulcsszerepe volt, hogy két világméretű konfliktusba is belesodródtunk: 1914-ben és 1941-ben. Kezdve az előbbivel, mekkora mozgástere volt a dualista Monarchiában a magyar politika alakítóinak? Volt-e reális esély arra, hogy kimaradjunk a „nagy háborúból”, ahogy a kortársak emlegették?
Mozgástere igen szűk volt, lévén nem beszélhettünk önálló magyar diplomáciáról, hiszen a Monarchiában a külpolitika közös volt, ráadásul 1914-ben az osztrákok adták a külügyminisztert. A hétfős koronatanácsban Tisza István magyar miniszterelnök volt az egyetlen, aki eleinte opponálta a Szerbiával szembeni katonai fellépést. Tiszának ugyanakkor formális vétójoga volt, ha kitartott volna a háborúellenes álláspontja mellett, akkor elvileg megvétózhatta volna a hadbalépést a magyar parlament támogatásával.
Mivel magyarázható, hogy Tisza eleinte a hadbalépés ellen érvelt, majd megváltoztatta az álláspontját?
Tisza elsősorban azért ellenezte a Monarchia háborús szerepvállalását, mert azzal számolt, hogy a magyar érdekek még győzelem esetén is sérültek volna. A területi hódításokkal ugyanis szlávok millióit csatolták volna a birodalomhoz, csökkentve a magyar lakosság részarányát és súlyát a Monarchián belül. Azt is jól előrejelezte, hogy vereség esetén a Monarchia felbomlik, Magyarország területeket veszít. Nem látta igazolva azt sem, hogy a szarajevói merényletben érintett lenne a szerb kormány, amely pedig a Monarchia számára az elsődleges háborús indokot jelentette. Tiszát eleinte az is visszatartotta a Szerbia elleni hadüzenettől – utóbb sajnos ebben is vátesznek bizonyult –, hogy tartott egy Erdély elleni román támadástól. Tisztában volt a hadsereg, és azon belül a magyar egységek gyengeségeivel is, tudatában volt annak, hogy a Monarchia az előző években lemaradt az európai fegyverkezési versenyben.
A budapesti utcák hangulatáról 1914 nyarán meggyőzően tanúskodnak a háborúpárti tömegtüntetések, érthető, hogy ez befolyásolta a politikusokat is. Mégis megkérdezem, miközben Tisza tisztában volt a Monarchia gyengeségeivel, a német garancia elég volt számára ahhoz, hogy rábólintson a háborúra?
Tisza István döntése leginkább a szövetségi rendszerünk logikájával magyarázható. A Monarchia teljesen elszigetelődött volna, ha a német szövetségesét elveszíti, és magára marad Oroszországgal és a területére éhes szomszédaival szemben. Magyarországnak vajmi kevés szava maradt, amikor Berlinben és Bécsben is eluralkodott a „germán düh”, a furor teutonicus. Eddigre már megfogalmazódott a világhatalomra törő német hadicél-politika, a Kelet-Közép-Európát a német hatalmi érdekeknek alávető Mitteleuropa-koncepció, a Balkánt és a tágabb régiót Südostraumként, német érdekszféraként megfogalmazó szemlélet.
Sorsszerű, hogy Tisza István később az egyre nagyobb áldozatokat elszenvedő és nélkülöző Magyarországon a háború első számú felelősévé vált, és ez vezetett a személyes tragédiájához, az ellene elkövetett merénylethez is...
Így van, és azt se felejtsük el, ebben milyen „áldásos” szerepe volt az akkori magyar baloldalnak. Már ekkor megmutatkozott a magyar baloldal előszeretettel alkalmazott módszere, hogy a külföldi sajtóban teregeti ki a hazai problémákat, és így próbálja meg aláaknázni a legitim magyar kormányt. Ez a „hagyomány” Jászi Oszkártól, Károlyi Mihálytól indult a kora 1910-es évektől. Károlyi Mihály még 1927-ben is arról írt a New York Timesban, hogy a háború fő felelőse Tisza István volt, Jászi pedig azzal töltötte emigrációja első éveit, hogy meggyőzze az angolokat és franciákat, hogy a Népszövetség ne adjon kölcsönt a nemzetgazdaságot konszolidálni akaró Bethlen Istvánnak.
Ugorjunk az időben 1941-ig, amikor Magyarország belesodródott az akkor már bő másfél éve zajló, egyre inkább világméretűvé váló európai háborúba. Ekkorra már túl voltunk az „országgyarapításokon”, és a szomszédok ugrásra készen állva várták a revízió revízióját. Mennyire reális, hogy az akkori geopolitikai helyzetben Magyarország semleges maradhatott volna?
Nem az a kérdés, hogy a második világháborúba való belépésünk elkerülhetető volt-e, hanem az, hogy az mikor következett volna be, ha nem 1941 júniusában. Legkésőbb Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter és Wilhelm Keitel, a Német Birodalom Fegyveres Erői Főparancsnokságának parancsnoka, és a Wehrmacht főparancsnok-helyettese 1942 januári feledhetetlen budapesti látogatása következményeként bekövetkezett volna. Ugyanakkor azt is látnunk kell, a nyilvánvaló kényszerpálya ellenére 1939 februárjától 1941 áprilisáig, a Teleki-kormány idején, majd 1942 márciusától a német megszállásig, a Kállay-kormány alatt Magyarország fegyversemlegességi és alapvetően angolbarát politikát folytatott.
Lényegében csak Bárdossy László szűk egy éves miniszterelnöksége alatt folytattunk nyíltan németbarát, háborúpárti külpolitikát. Bárdossy utóda, Kállay Miklós már azzal veszi át Horthytól a kormányfői megbízást, hogy növelje az ország megmaradt szuverenitását és megtalálja a kiugrás lehetőségét a háborúból, de mindezt úgy, hogy közben gesztusokat gyakoroljunk a németeknek, elkerülve Magyarország megszállását. Ez a relatív semlegesség volt a maximum, amit akkor és ott el lehetett érni.
Az előbb felidézte, hogy 1914-ben a magyar társadalom szinte egy emberként felsorakozott a háború mellett. Hogyan viszonyult a magyar közvélemény a háborús szerepvállaláshoz 1941-ben?
1941-ben a magyar társadalom nem háború-, hanem revíziópárti volt. Annak érdekében, hogy a területgyarapodásokat megtarthassuk, esetleg Dél-Erdélyben, Temesközben további területeket szerezzünk, a többség támogatta a háborús szerepvállalásunkat. A Szovjetunió elleni „megelőző háborút” a többség szemében a korszakban mélyen a társadalomba ágyazódott szovjet bolsevikveszély igazolta. Mivel Hitler kijátszotta egymás ellen Magyarországot és a szomszédos államokat, kiszolgáltatott, zsarolható pozícióban voltunk. Annál is inkább, mert a revíziós célokkal gyakorlatilag a teljes társadalom, ideértve a szociáldemokratákat, egyetértett. Vita legfeljebb azon volt, hogy etnikai vagy teljes revízió valósuljon-e meg. Magyarország 1941-ben abba a csapdahelyzetbe került, hogy a visszaszerzett területek megtartásához fegyvert kellett fognia.
Mondják, a történelem az élet tanítómestere. Milyen mának szóló tapasztalatokat érdemes levonni abból, ami 1914-ben és 1941-ben történt?
Csak egy adat: a második világháborúban már a teljes exportunk 60%-a Németország felé irányult, és a német ipari termékek importjától is erősen függtünk. Ma ezzel szemben Washingtontól Isztambulon és Moszkván át Pekingig minden elnök felveszi a telefont a magyar miniszterelnöknek, közben élére álltunk az európai politikát néhány éven belül meghatározó, új politikai erők egyesítésének is, és a visegrádi országok ma komoly érdekérvényesítő erővel bírnak az Unión belül. A liberális mainstream által terjesztett elszigeteltség-elmélet fikció. Ha valaki elszigetelt ma a világban, az a trumpi Amerikával küzdő, Kínával vámháborúzó és Putyinnal háborúra készülő brüsszeli fősodor.
Adódik tehát a kérdés, Orbán Viktor sikeres lehet abban, amiben a magyar politika alakítói az első és a második világháború előtt kudarcot vallottak? Megakadályozhatja, hogy Magyarország egy újabb világégésbe sodródjon bele?
Úgy gondolom, sikeres lehet. Ma nincsenek területi igényeink, nem vagyunk zsarolhatók, a mozgásterünk is jóval nagyobb a nyugati szövetségi rendszereken belül, mint a központi vagy tengelyhatalmak alárendelt csatlósállamaként a 20. században.
Az Európai Unióban Maastricht és Lisszabon között ugyan kül- és biztonságpolitika terén volt egyfajta mélyítés az integrációban, de a mai napig főszabály, hogy tagállami szinten maradt a külpolitika. A döntésekhez egyhangú szavazás szükséges, ami igen ritkán fordul elő a tagállamok eltérő mérete, földrajzi lokációja és nemzeti érdekei miatt. Így uniós tagállamként de iure nem lehet bennünket a háborúba beletolni, csak politikai zsarolásokkal és jogi eljárásokkal, amivel szemben a jelenlegi magyar kormány ellenálló. A nyugati szövetségi rendszereinkben konstruktív reformerekként kell fellépnünk, szövetségi rendszerünkön kívül pedig ideológiamentes, nyitott diplomáciát kell folytatnunk. Ez lehet a nyertes recept, ellentétben Horthy és Tisza túlzott naivitásával és jóhiszeműségével a németek irányában. Mivel a mai helyzet lényegesen eltér attól a kényszerpályától, amelyre 1914-ben és 1941-ben került az ország, Orbán Viktornak sikerülhet az, ami Tisza Istvánnak és Horthy Miklósnak nem ment: távol tarthatja Magyarországot egy következő háborútól.
Ha a választások nem hoznak új külpolitikát, akkor garantált a háborúból való kimaradásunk?
Egyetlen eset jut eszembe, amikor erre nem lesz lehetőség. Egy esetleges ukrán katonai provokáció esetében védelembe szorulnánk. Ennek az esélye csekély, hiszen az ukránoknak épp elég gondjuk van keleten, de ma már ezt sem lehet kizárni, miután az ukrán elnök nyilvánosan halálosan megfenyegette a magyar miniszterelnököt és családját, és nyílt ukrán beavatkozás történik a magyar választásokba.
Megjelent a Magyar7 2026/14-15. számában.
