Emese és Feri varázslatos lombházai a Dunakanyar ölelésében - KÉPEKKEL
A Dunakanyar mindig is különleges hely volt. Nemcsak a táj szépsége, a Duna kanyarulata, a Visegrádi-hegység és a Börzsöny ölelése miatt, hanem valami megfoghatatlan nyugalomért, ami itt az emberre telepszik. Ezt a varázst fogta meg Emese és Feri, amikor úgy döntöttek: itt, Verőce és Kismaros határán építik meg lombházaikat – két különleges menedéket, ahol a természet és az ember újra egymásra találhat.
– kezdi Emese a beszélgetést.
Ez a személyes utalás azonnal sejteti: ezek nem egyszerű szálláshelyek. Ezek az otthonból, a szívből, az álmokból nőnek ki – szó szerint – a fák lombjai közé.
A két lombház már a nevükkel is hívogat: az Árnyas Dió és a Nászház a Fán mintha egy népmese két állomása lenne. A történet pedig épp olyan különleges, mint amilyennek hangzik.
– árulja el Emese. Azonban nemcsak a természetes árnyék segít elviselni a nyári melegeket, hanem az, hogy mindkét lombház légkondicionált. A másodikként elkészült Nászházat pedig már kimondottan a romantikus elvonulásra tervezték.
„A később épült Nászház a Fán talán kitalálható, hogy meghitt kialakítású, kifejezetten pároknak épült.”
És valóban, a házikók hangulata, elhelyezkedése, és a bennük rejlő apró részletek mind egy-egy szerelmes hétvégét, nyugalmas elvonulást vagy épp újratalálást ígérnek.
Nem hétköznapi történet, hogy egy lombházat nem egy építési vállalkozó, hanem egy képzőművész álmodik és épít meg. Feri – Emese férje – nemcsak álmodozott róla, hanem saját kezűleg, minden darabját megformálva valósította meg a házakat:
A fa, a magasság, a természet – Feri számára nem ismeretlen terep. Korábban részt vett egy börzsönyi lombházfalu tervezésében és kivitelezésében, amely végül – bár ígéretesen indult – nem működött tovább. Ez a tapasztalat viszont csak még jobban elmélyítette benne a vágyat, hogy saját, szerethető és élhető lombházakat hozzon létre. A munkát alázattal végezte, hiszen élő fákra építeni különleges feladat.
Feri villanyszerelőként is helytállt, de mindenekelőtt kézművesként, aki a tájat, az anyagot és az embert egyszerre látja.
A vendégek, akik ideérkeznek, nem csak egy szállást kapnak. Inkább egy élményt, amelyet magukkal visznek – és sokszor vissza is térnek miatta.
– mondja Emese, majd hozzáteszi, hogy a fatüzelésű dézsafürdő, amely egész évben használható, a vendégek egyik kedvence. És amit sok helyen külön díjként számolnak fel, az itt természetes módon az élmény része.
Az igazi különlegességet azonban mégsem a kényelem, hanem a történetek adják, amelyek a lombházak köré szövődtek. Emese sokszor meghatódik, amikor a vendégkönyvet fellapozza. Szinte minden oldalra jut egy-egy személyes történet, köszönet, megható sor.
„Volt itt már lánykérés, leánybúcsú, esküvő fotózás, sőt, kisbabák is fogantak. Volt, akit büszke, boldog szülei visszahoztak bemutatni.”
Egyik legemlékezetesebb történetük azonban mégis egy súlyos betegségen átesett kisgyermekhez kötődik:
Ezek azok a pillanatok, amikor a vendéglátás túlmutat az üzleten. Amikor a házigazdák is részesei lesznek valaki gyógyulásának, boldogságának, újrakezdésének:
Miért éppen itt épült meg ez a két kis ékszerdoboz a lombok között? Emese erre is csak szívből tud válaszolni:
