Nyolcvankét éve történt a doni katasztrófa
1943. január 12-én indította meg támadását a szovjet Vörös Hadsereg a Don-kanyarban, melynek következtében a 207 ezer fős 2. magyar hadsereg mintegy százezer katonája vesztette életét.
A doni katasztrófa a magyar történelem eddigi legnagyobb katasztrófája volt. Ez nem csak anyagilag, fizikailag, de lelkileg is nagyon megviselte társadalmunkat, és nagymértékben hozzájárult a beteg néplélek kialakulásához.
Ezért is kapta a magyar golgota nevet, ahol a történelmet vérrel írták. Azonban a magyar lélek számára a nagypénteki keresztre feszítés után a feltámadás még nem jött el. Az csak akkor tudna eljönni, ha politikától mentesen tudnánk az eseményeket vizsgálni, és az áldozatokat rehabilitálni.
Ehhez nélkülözhetetlenül fontos lenne a nyílt és őszinte szembenézés, beszélgetés, ami a gyógyulás felé vezető első lépcső.
A téma aktualitását jól jellemzi Dr Bánki György napjainkban tartott előadásának a címe is: „Társadalmi traumák a naplók fátylain át”. Ismert Polcz Alen II. világháborúban átélt története, mely könyvben megjelent, címe: „Asszony a fronton”. Ehhez a traumához tartoznak még számos a civil lakosságot érintő megpróbáltatások is, mert a háborúkban elkövetett nemi erőszak a modernkori történelem egyik leginkább tabusított témája.
Vitatott kérdések, kibeszéletlen traumák tömkelege szegélyezi a háborúkat, de a magyar háborús emlékezetre a TAGADÁS a leginkább jellemző. Pedig a felismerés, beismerés, diagnózis, terápia labirintusának bejárása nélkül nem lehet feloldozni a múlt okozta fájdalmakat, melyek a jelenben is lüktető módon velünk vannak.
Wágner Levente naplójának mélyebb megismerése során, én is rájöttem arra, hogy milyen felszínes ismerettel rendelkeztem arról, hogy mitől olyan beteg, és sebzett a magyar néplélek.
De a velünk, a naplóval, annak megtalálásával, kiadásával kapcsolatos beszélgetések interjúk egyre közelebb hozták az ilyen, és ehhez kapcsolódó témákat, majd az alábbi két írás után hagytam magam meggyőzni, hogy erről beszélni kell! Hisz ezt a címet adta írásának Kerekes Anna Pszichológus újságíró, aki a Remind magazinban hosszú riportban foglalkozott a témával:
Ezt követően Hunyadkürti Soma történész, Múlt-kor kiadó Felelős szerkesztő. Napló a hómezőkről írt írásában így ír:
Talán annak a korszaknak a bonyolultsága, annak az időszaknak az összetettsége miatt? Ez nem csak az odavezető utat jelentette, a háborúba való sodródást, hanem a kinti lét maró kérdésének megértését is, ami többek között a megszálló, vagy felszabadító hadsereg dihotómiájában öltött testet.
Aztán a keretlegények kegyetlenkedései a zsidó munkaszolgálatosokkal, ami a nyílt, és kontroll nélküli esztelen gyilkosságokban kulminálódott. Volt számos olyan századparancsnok, aki büszkén nyilatkozta, hogy egy századot vitt ki, és egy táskát hozott haza, amiben a zsidó munkaszolgálatosok azonossági jegyei, iratai voltak.
De ide lehet sorolni azt a fékevesztett dühöt is, amivel a magyar 2. hadsereg kíméletlenül fellépett a szovjet kiskorú partizánokkal, vagy a civil lakossággal szemben.
Azonban igazságtalanok lennénk, ha azokat a tisztességes katonákat nem említenénk meg, akiket az őszi rózsás forradalomhoz hasonlóan 1942 tavaszán még virágkoszorúval, ünnepélyes keretek között, cigarettákkal búcsúztattak, de amikor hazatérnek (már aki hazatér) már fasiszta horthysta katonáknak bélyegeztek.
Így azok, akik túlélték az elátkozott jégországot, se tudtak önfeledten örülni ennek, mert 1972-ig büntetendő cselekedetnek számított ennek a felemlegetése is.
Ezért a második világháborúnak véleményem szerint az igazi vesztesei, azok az árván maradt gyermekek, azok a családfő nélkül maradt anyák, akik csak suttogva mondhatták ki hősi halált halt, apáik, férjeik, fiaik neveit, így örökítve tovább a traumát.
Valamint azon hazatérő hősök, akik a tragédiáról senkivel sem tudtak őszintén beszélni. Sokan addig jutottak csupán, hogy a feledés kútjába dobták emlékeiket. Vagy alkoholba fojtották fájdalmaikat. Kevesen bár, de Leventéhez hasonlóan kiírták magukból a fájdalmukat, de ez véleményem szerint nem elegendő a teljes gyógyuláshoz.
Sovány vigasz volt azon munkaszolgálatosoknak is az osztályrészük, akik jórész thatévnyi távollét után szovjet hadifogságból hazatérve, csonttá soványodva, tetvesen, tífuszosan a pártba belépve izzó gyűlölettel szívükben keresték egykori kínzóikat.
Mint ismert. a jó könyv az életre nevel. Ki más lehetne alkalmasabb tanító arra, hogy megtanítson bennünket, hogyan lehet a legnyomorúságosabb körülmények között is megtalálni a túléléshez szükséges hitet, és reményt, mint egy olyan ember, aki ezt az I. és II. világháborúban a saját bőrén tanulta meg.
A frontról küldött tábori lapokat, az egyenruhákban büszkén feszítő katonákról készített fényképeiket sokan eldugták vagy félelmükben a rákosi rendszer alatt elégették. Hisz az országot felszabadító, majd évtizedekig megszálló, „országunkban ideiglenesen állomásozó” hadsereg és annak vezetői nem vették jó néven, ha a magyar 2. hadsereg doni eseményeiről szóltak a hírek.
Pedig egy országot minősít, ahogy bánik hősi halottainak emlékével,
Mi történt 1943. január 12-én és az azt követő napokban, hetekben? Miért adta ki (Hautzinger) Jány Gusztáv 1943. január 24-én az elhíresült hadparancsot?
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” (Jányi Gusztáv)
Megtudhatjuk Wágner Levente tartalékos mérnök hadnagytól, aki zsidó munkaszolgálatos egységével a 108/41 tábori munkásszázad tagjaival a kimondhatatlan nevű, Scsucsjénél, Urivnál, Ilovszkojénél, Osztrogorzsszknál, Jevdakovo, Kiricsenkovo, Misevo és többi a helyszínen tartózkodott.
Pont akkor, és pont ott, ahol a XX. század, és talán a magyar történelem legvéresebb tragédiája zajlott.
Jány első elkeseredésében, és talán német ráhatásra ragadtatta magát a fenti keserű mondatokra, amelyeket később több parancsában is visszavont.
Az 1942. telén egy végletekig kifáradt, utánpótlást, váltást nem kapó hadsereg maradt a Donnál többnyire abban a ruhában, amiben kora tavasszal bevonultak. Egy 200 ezer fős hadsereg 200 kilométer hosszú arcvonalat volt kénytelen védeni, mélységi tagozódás nélkül.
Focis hasonlattal élve olyan ez: mintha a csatár, a középpályás, a védő, de még a kapus is egyvonalban támadna. Aztán csodálkozik, ha az ellenség „adj-király katonát” módon átszakítva a vonalait öldöklő támadásba kezd, miközben ő tehetetlenül csak hátrálni tud.
Fegyverzetük többnyire a németek által zsákmányolt, és a magyaroknak átadott fegyverekből álltak. Mert a korábbi ígéret szerint a magyar 2. hadsereg nehéztüzérségét a német hadseregnek kellett volna döntően biztosítani, de ez elmaradt.
Wágner Levente 1943 január 12-én éppen Osztrogorzsszknál tartózkodott, ahol számos építményt, földkunyhót építettek az útkarbantartó katonák számára. Ezért minden leírt szó olyan erővel hat, mintha egy haditudósitó írta volna a háború kellős közepéből.
A második magyar hadsereg arcvonala Uriv térségében minden hősies ellenállás dacára 40 kilométer szélességben és 20 kilométer mélyen kettészakadt. Ettől kezdve sorsuk megpecsételődött.
A néma hadsereg 81 év óta pihen ezen elátkozott jégországban. Nem segített a trauma feldolgozásában a tudatosan meghamisított történelem sem. Generációk nőttek fel úgy, hogy apáik, nagyapáik áldozata szégyelleni való tett volt. Miközben az akkori vezetés évtizedekig koszorúzta a szovjet emlékműveket.
Magyar honvédeink sírjait nem jelölte semmi, sőt, szemtanúk szerint a földdel tették egyenlővé a sírokat. Őrizzük meg emléküket, mert megtették kötelességüket. Hősök voltak, magyar hősök, a mi hőseink.
A Benedetti Kft. mint a Néma hadsereg c. könyv kiadója, és a Honvéd Hagyományőrző Egyesület, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetséggel közösen szeretne a naplóban közreadott és kurátorok által előzetesen kiválogatott 100 színes fotóból egy magyarországi vándorkiállítást létrehozni. A vándorkiállítás célja, hogy minél többekkel megismertessük ezt a földbe vájt világot, a magyar történelemnek a valaha volt legvéresebb fejezetét. Valamint a zsidó munkaszolgálatosok, helyi civilek, katonák mindennapjait.
A példa nélküli összefogás és média figyelem lehetőséget, jó alapot adhat a párbeszédre, kerekasztal beszélgetésekre, ahol szakemberek bevonásával az egész társadalmat érintő traumákat be tudnánk azonosítani, és talán ezek mentén a diagnózis elvezetne bennünket a terápiához is.
Ami az egész társadalmunk bizonyos fokú gyógyulását eredményezhetné. Valamint elősegíthetné az áldozatokról való megemlékezést, mert ahol a Hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak.
Rózsahegyi Barnabás írása
Hozzászólások
Már rég ideje van annak, hogy mi, magyarok, végre csak és kizárólag a SAJÁT törtélmi igazságtalanságainkkal, saját fájdalmainkkal foglalkozzunk, azt kutassuk! Mások ilyen dolgaival CSAK és kizárólag annyit, amennyit azok a miénkkel! Horthy Miklós pedig végre kerüljön az őt megillető helyre a magyar történelemben, mert ő az elmúlt évszázad, vitathatatlanul legnagyobb magyar politikusa, államférfija! Ha tetszik ez másoknak, ha nem!