Az Erdélyi Hegyalja egykori magyarságának nyomában
Vannak vidékek, amelyeken „ezerszer” átutaztunk már a nélkül, hogy akár egy kis időre is megálltunk volna. Manapság a dél-erdélyi autópálya egyre több szakasza készül el, így sokan választják ezt az útvonalat Székelyföld felé tartva.
Nagyjából Székelyföld és Nagylak közt félúton pont be lehet iktatni egy hosszabb-rövidebb pihenőt, hogy körbenézzünk Alsó-Fehér vármegyében. A régió Erdélyi Hegyalja néven is ismert, mely Nagyenyedtől a Kenyérmezőig húzódik az Erdélyi-érchegység oldalába simulva. A vidék központja pedig nem más, mint Gyulafehérvár, Erdély történelmi fővárosa, az erdélyi érsekség központja. Itt ringott a bölcsője I. Rákóczi Ferencnek és II. Apafi Mihálynak, és itt vannak eltemetve olyan neves nagyjaink, mint Izabella királynő, János Zsigmond, Bethlen Gábor, Bocskai István, Hunyadi János, Fráter György vagy Márton Áron. Ők mindannyian a várban álló székesegyházban nyugszanak, amely ez által a legnagyobb magyar zarándokhely is lehetne, de sajnos nem az.
Mi is jó sokáig halogattuk a gyulafehérvári kirándulást, és ott jártunkkor sem találkoztunk sok magyarral. A Határtalan program azért néha hoz ide magyar diákokat, de ahogyan a helyi magyarok mesélik, rendesen elmaradtak mostanság honfitársaink. A legtöbb 2-3 napos kirándulás megáll ugyanis a Partiumban, míg, aki hosszabb utat tervez, az minél előbb szeretne Székelyföldre érni… és túl lenni a románok által megcsúfolt tájon, a föld fölött futó gázcsövek, a lerobbant gyártelepek, a kóborkutyák, a román nemzeti színekre festett szemetesek, és a mindenhová felhúzott hagymakupolák látványán.
Pedig Alsó-Fehér vármegyében a református egyháznak köszönhetően több, magyar kézben lévő szállás is van. A magyar történelmi emlékekről nem is beszélve, bár ezek elhanyagolva omladoznak a végítéletre várva. Alvinc neve akár a történelemkönyvekből is ismerős lehet, hisz 1551-ben itt gyilkolták meg bestiális módon Castaldo ügynökei Martinuzzi Fráter Györgyöt. A gyilkosság helyszíne, az egykori Fráter-, majd Bethlen-kastély ma már romokban áll, napjai meg vannak számlálva.
Nem jobb a helyzet Magyarigenben, Boroskrakkón és Zalatnán sem. Az Erdélyi-hegyalja szinte minden korban a hadak országútja volt. Mikor nem a török és a tatár pusztította a magyart, akkor a szászok, mikor pedig már ők sem bírtak velünk, akkor szóltak a románoknak. Az 1848/49-es szabadságharcról nagyon szépen megtanultunk mindent egykoron Pákozdtól Világosig, de az internacionalizmus szellemében arról nem volt ildomos mesélni, hogy milyen mészárlást végeztek a hegyekből leözönlő félig ember, félig állat mócok a magyarok soraiban az ősi magyar falvakban.
Az 1848-as kolozsvári országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal, amit a szászok és románok nem fogadtak el. A románok össze is gyűltek Balázsfalván, ahol elhatározták, szembeszállnak a magyar forradalommal. Hadsereget szerveztek, melynek főhadiszállása a Mócvidék lett, míg fővezére Avram Iancu. Mi magyarok persze nem gondoltuk, hogy az addig békés románok ortodox pópáik vezetésével egy csapásra vadállatokká válnak. Kisenyeden kezdték a mészárlást 1848. október 14-én, ahol a falut több napig védő magyarok letették a fegyvert; közülük 140 embert öltek meg. Pár nap múlva Székelykocsárd következett, itt összesen 60 magyart végeztek ki olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat, felakasztotta magát.
A túlerő elől a magyar lakosság Gyulafehérvárra indult az Ompoly völgyében lefelé, ám a mócok megelőzték őket a hegyeken át. A nők nem akartak ellenállást, ezért Nemegyei János bányatanácsos szerződést kötött a románokkal, hogy leteszik a fegyvert. Miután ez megtörtént, 700 magyart (köztük 186 asszonyt és gyermeket) Ompolygyepü határában betereltek egy tarlóra, kirabolták és lemészárolták őket. Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki, majd jött Borosbenedek 400, Magyarigen 200, Borosbocsárd 40, Algyógy 85 magyarja. Marosújvárra 90 környékbeli magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Ahogy elindultak, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobták. A székely Felvincen személyesen Avram Iancu által vezetett sereg ölt le 30 magyart, de az elmenekült lakosságból további 170-en haltak éhen vagy fagytak meg. Nagyenyedre az ortodox karácsony napján, 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjelre érkezett a halál ortodox pópák vezetésével. A férfiak a Nemzetőrségben szolgáltak, így főként asszonyok és gyermekek voltak a között az 1000 ember között, akiket lemészároltak. A híres enyedi kollégiumot elpusztították, kincseit elrabolták. 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyarokat megölték, május 9-én Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart. Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg, míg május 17 -én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
A fenti fekete krónikában a bestialitás a legmegdöbbentőbb, illetve az, ahogyan az addig velünk békében együtt élő, befogadott románok hátba szúrtak bennünket. Az osztrákoktól aztán megkapták jutalmul, amit mi büntetésként, sőt maga Avram Iancu is összeroppant tettei súlya alatt. Mesélik, pár évvel az öldöklés után alkoholista csavargóként, megőrülve furulyázgatott Abrudbánya főterén, miközben magyarok alamizsnájából tartotta fenn magát. Ettől függetlenül a borzalmas halálnemek kiötlőinek semmiféle büntetés nem járt, hátralévő életüket eltöltötték a pásztorbotra támaszkodva, párnák közt, ágyban haltak meg. Sőt, szobrok százai, települések nevei hirdetik „dicső hőstetteiket”. A bűnben fogant román nemzeti öntudat ma is büszkén hirdeti az új honfoglalást, mikor is 7-8000 magyar lemészárlásával megváltoztatták Dél-Erdély etnikai összetételét.
A magyar áldozatokra emlékeztet Magyarigenben egy obeliszk, míg Nagyenyeden mindössze egy táblát helyeztek el, amire felvésték a pogrom dátumát.
Ompolygyepű és Zalatna közt is áll egy 10 méteres obeliszk „PAX” felirattal, amely inkább egy „ne haragudjatok, hogy lemészároltatok bennünket” emlékmű. A megfélemlítés megtette hatását: az a pár magyar, aki még az Ompoly völgyében él, még 160 évvel az események után sem mer beszélni a történtekről, sőt, volt aki tiltakozott az ellen, hogy itt valaha lett volna bárminemű konfliktus magyar és román között. Minket azonban nem köt a gyilkosoknak való megfelelés mikor azt mondjuk: emlékezni kell, nem haragból, de becsületből.
A szabadságharc eseményei tehát tökéletes választ adnak arra a kérdésre, hogy hová tűnt az Erdélyi Hegyalja magyarsága, és hogy miért állnak romokban egykori kastélyaink, templomaink. Erdély egykori fővárosa azonban példa is lehet, ahogyan Márton Áron is, aki utolsó éveit itt töltötte püspökként, és aki haláláig nem kötött konkordátumot a román kommunista hatalommal. A megalkuvás és a beolvadás helyett ezt a rögös utat is lehet választani.
