Az 1956-os forradalom összmagyar felkelés volt
Az 1956-os forradalmat a külhoni magyarok is joggal érezhetik magukénak – állítja Popély Árpád. A történész szerint bár a korabeli Csehszlovákia hatóságai minden lehetséges módon szerették volna megakadályozni, a felvidéki magyarok így is kiálltak a forradalom mellett.
Október 23-a a nemzeti emlékezet része, de az 1956-os forradalom már a jelenlegi országhatárok között zajlott. Mennyire érezheti magáénak a forradalmat a külhoni, s ezen belül a felvidéki magyarság?
A külhoni magyarok a forradalom győzelmétől a saját sorsuk jobbra fordulását várták, ezért joggal beszélhetünk arról, hogy ez egy összmagyar felkelés is volt. Tudjuk, hogy a kárpátaljai és főleg az erdélyi magyarság körében nagyobb reakciókat váltott ki, itt szervezett megmozdulások is voltak, amiket súlyos megtorlások követtek. A Felvidéken hasonló volumenű szervezkedésekről nem tudunk beszámolni, de azt tudjuk, hogy a felvidéki magyarság is reményekkel tekintett át a határ másik oldalára. A pártközpontba beérkező titkos jelentések is arról tanúskodnak, hogy
Hogyan tudták követni az akkori Csehszlovákiában élő magyarok a forradalom történéseit? Gondolom, a hatóságok igyekeztek cenzúrázni a felkelésről szóló tudósításokat.
Valóban, már a forradalom első napján berendelték az egyes sajtótermékek főszerkesztőit a pártközpontba, és utasították őket, milyen módon írhatnak a Magyarországon történtekről.
Ráadásul sokuknak a magyarországi rokonaik révén első kézből voltak információik az ott történtekről. Gyakori jelenség volt az is, hogy a Kossuth Rádió felkérésére Magyarországhoz hasonlóan a Felvidéken is kihelyezték az ablakokba a rádiókészülékeket, így a forradalom történései a járókelőkhöz is eljutottak. Ez is azt bizonyítja, hogy a felvidéki magyarok együtt éltek a Magyarországon történtekkel, és jól informáltak voltak az eseményekről.
Milyen módon tudta kifejezni rokonszenvét, támogatását a felvidéki magyarság a magyarországi forradalom mellett?
Mint említettem, a Felvidéken szervezett megmozdulásokról nem beszélhetünk, de számos olyan esetről tudunk, amikor a magyar lakosság kifejezte szimpátiáját a magyarországi forradalom mellett. Erről az azóta elkészült visszaemlékezések vagy a korabeli jelentések tanúskodnak. Már a magyarországi rádióadások hallgatása is egyfajta kiállás volt, mint ahogy a Himnusz eléneklése is az egyházi szertartásokat követően vagy a kocsmai beszélgetések alkalmával. Arról is tudunk, hogy még a kommunista pártlap, az Új Szó egyes munkatársai is a hivatalos állásponttal szemben álló nyilatkozatot akartak megfogalmazni. Erre persze nem kerülhetett sor. A forradalom a kegyeleti ünnepek idejére esett, halottak napján gyakori jelenség volt a magyar honvédsírok rendbetétele, az első világháborús emlékművek megkoszorúzása.
Ennek egyik legismertebb példája a komáromi magyar gimnázium esete. A forradalom leverését követően is tudunk hasonló kiállásról. A pozsonyi magyar pedagógiai iskola diákjai a novemberi 4-i szovjet beavatkozást követően gyászszalag feltűzésével tiltakoztak.
Mint említette, Erdélyben és Kárpátalján komoly megtorlásokra került sor a forradalom mellett kiálló magyarokkal szemben? Történt-e ilyen a Felvidéken is?
Ez a kérdéskör a mai napig eléggé fehér foltja a történettudományi kutatásoknak. Azt tudjuk, hogy a hűségnyilatkozat aláírásának megtagadóit, vagy a pozsonyi pedagógiai iskola esetében a gyászszalag feltűzésének kezdeményezőit utólag meghurcolták, az intézményből való kizárással büntették.
A nemzetiségi megoszlásukról sajnos nincsenek kimutatások, azt egy későbbi diplomáciai jelentésből tudjuk, hogy Szlovákiában a magyarországi forradalommal összefüggésben állítólag 43 magyar nemzetiségű személyt vettek őrizetbe. Ezt a forradalom leverése után néhány hónappal jelentette a pozsonyi magyar főkonzul Budapestre. Nincs még feldolgozva, kik is pontosan ezek a személyek, és mivel kapcsolatosan számoltatták el őket. Ezek a kérdések még feldolgozásra várnak.
Tudunk-e olyan felvidékiekről, akik bekapcsolódtak a magyarországi forradalomba?
Olyanokról tudunk, akik szerettek volna bekapcsolódni a magyarországi eseményekbe. Koncsol László írta meg az egyik visszaemlékezésében, hogy a pozsonyi magyar egyetemi hallgatók körében felmerült ez a lehetőség. Elhatározásra jutottak, hogy a hegyes-dombos nógrádi, gömöri határvidéken átszöknek Magyarországra, és bekapcsolódnak a forradalom eseményeibe. Mikorra azonban az elhatározásukat tettre változtatták volna, addigra már megtörtént a szovjet beavatkozás. Nem tudunk olyan konkrét esetekről, hogy felvidékiek ténylegesen is részt vettek volna a forradalomban.
Bizonyára voltak olyan felvidéki magyarok is, akik helyzetükből adódóan a csehszlovákiai hatalom érdekeit szolgálták. Róluk tudunk konkrétumokat?
A felvidéki magyarok túlnyomó többsége szimpátiával követte a magyarországi eseményeket, de voltak olyanok is – elsősorban a párt nomenklatúrájához tartozók – akik kivették a részüket a forradalommal szembeni ellenkampányból. Megemlíthetjük Lőrincz Gyula nevét, aki a Csemadok elnöke volt ebben az időben és 1955-ig még az Új Szó főszerkesztői tisztségét is betöltötte. Lőrincz Gyulát állították annak a pártszervek felügyelte csoportnak az élére, amelynek feladata volt megszervezni, ahogy fogalmaztak, a magyar forradalommal szembeni legális és illegális propagandát.
A Dénes Ferenc által vezetett Új Szó szintén tevékenyen kivette a részét a szovjetbarát propagandából. Október 28-tól december 2-ig az Új Szó összesen 25 különszámot jelentetett meg – ezeket juttatták át Magyarországra.
Tehát a csehszlovákiai vezetésnek az is célja volt, hogy saját eszközeivel befolyásolja a magyarországi eseményeket.
Ez nyilvánvaló, már október 26-án felajánlották a szovjet félnek, hogy úgynevezett önkéntes egységeket dobjanak át a határon a magyarországi események befolyásolására. Ennek szintén van egy magyar vonatkozása, az „önkéntes” egységek élére Fábry Istvánt állították volna, aki tagja volt a kommunista párt központi bizottságának, s volt harci tapasztalata, hiszen részt vett a spanyol polgárháborúban. Erre végül nem került sor, mert a szovjet fél nem tartott igényt a csehszlovák beavatkozásra. Amikor október végén a szovjet vezetés határozott a katonai beavatkozásról, Csehszlovákia felajánlotta a reguláris erők bevetését is, de a szovjet fél ezt szintén elutasította. Annyi történt, hogy november elején mozgósították a tartalékosokat és megerősítették a csehszlovák–magyar határt, ezáltal mondhatjuk azt, hogy
Érdekes adalék, hogy a magyar és a lengyel nemzetiségű tartalékosokra nem vonatkozott a mozgósítás – vagyis bármennyire is azt hirdette a csehszlovák propaganda, hogy a társadalom egységesen elutasítja a magyarországi forradalmat, ebben maguk sem hittek, nem bíztak a magyar és a lengyel lakosságban.
Ha már a lengyeleket szóba hozza, a lengyel társadalom nyíltan kiállt a magyar forradalom mellett. Tudunk-e olyan esetekről, hogy csehek vagy szlovákok támogatták volna a magyar felkelőket?
A lengyelországihoz hasonló spontán szimpátiamegnyilvánulásokról nincs tudomásunk. Volt gyűjtés, de ez már a forradalom leverése után a Kádár-rezsim megerősítését szolgálta. Csehszlovákia állami szinten is jelentős anyagi segítséget nyújtott a Kádár-kormánynak.
Arra volt-e példa, hogy a csehszlovák propaganda a magyar forradalmat a területi revíziós törekvésekkel kötötte volna össze?
Volt erre példa, s ezt nagy valószínűséggel azért hangoztatták, hogy ezzel a cseh és a szlovák lakosságot elidegenítsék a magyar forradalomtól. A csehszlovák sajtóban jelentek meg olyan híradások, amelyekben a forradalmárok soproni rádióadóját azzal vádolták, hogy irredenta hangot ütött meg. Vagy a miskolci forradalmárok kapcsán is arról írtak, hogy revíziós törekvéseket fogalmaztak meg.
Vagy pedig a lakosságcsere keretében ide települt szlovákoknak vissza kell térnie Magyarországra. Ezzel szemben a magyar lakosság részéről reményként fogalmazódtak meg ugyanezek a gondolatok. Határváltozásban reménykedtek, és abban, hogy akiket kitelepítettek, azok lehetőséget kapnak arra, hogy visszatérjenek eredeti lakóhelyükre.
Korábban említette, hogy Erdélyben és Kárpátalján a helyi magyarság körében szervezett megmozdulásokra is sor került. Ön szerint ugyanez miért nem történt meg a Felvidéken?
Ez több tényezőre is visszavezethető. Egyrészt tény az, hogy Csehszlovákia gazdasági helyzete sokkal stabilabb, jobb volt, mint Magyarországé. Másrészt, ami a magyarságot illeti, hiányzott az a városi, polgári réteg, amely élére állhatott volna bármiféle szervezkedésnek. Pontosan ezeket a rétegeket érintették leginkább a második világháború utáni kitelepítések, vagyis ezzel gyakorlatilag lefejezték a felvidéki magyarságot. Az új vezető réteg, amelyet a helyi magyarság élére állítottak pedig elkötelezett volt a kommunista hatalom mellett. Figyelembe kell venni a felvidéki magyarok megfélemlítettségét is.
Hogyan élnek a felvidéki magyarság emlékezetében az 1956-os események? Meggyökeresedett a forradalomra való emlékezés?
Talán elmondható, hogy 1956 emléke némileg halványabban él a felvidéki magyarság körében, mint Erdélyben vagy Kárpátalján az ottani magyarok között. Ahogy viszont a beszélgetésünk elején is említettem, a forradalom az összmagyarság emlékezetének a részét képezi, és a felvidéki magyarság is magáénak érezheti. Ilyen módon
A történettudomány részéről is megindultak a hiánypótló kutatások a felvidéki magyarság ötvenhatos szerepvállalásának feltárására. Először 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulójára jelent meg a forradalom felvidéki vonatkozásaival foglalkozó tanulmánykötet, majd a tíz évvel későbbi évforduló újabb lendületet adott a kutatásoknak. Ez is azt erősíti, hogy az 1956-os forradalom emléke egyre inkább meggyökeresedik a felvidéki magyarság körében.
Megjelent a Magyar7 2021/42. számában.
