Akiket a forgószínpad megcsapott

Ez is csak olyan ügy, mint az egyik nagy internetes portál nemrégi bedöntése és gyors újraindítása, a Nemzeti Színház botránya, a Magyar Művészeti Akadémia ügye, és sorolhatnánk tovább. A színművészeti egyetemért folytatott gerillaharc is a baloldali, liberális frontális támadás részét képezi. A jelszó: mindent, amit a kormány tesz, meg kell torpedózni! S ehhez a feltétlen függetlenséget követelő diákság jó eszköznek bizonyul.

A vadul tüntető fiatalok egyetemfoglalója kapcsán a normális embernek elsőként az jut eszébe, hogy talán nem ártana egy kis alázatot tanúsítani a szakma iránt. Sőt, azzal illenék kezdeni a pályájukat, nem fenyegetőzéssel és kardcsörtetéssel. Mentségükre szolgáljon, naivságukban nem tudatosítják, hogy ki- és felhasználják őket. Elsősorban azok a tanárok, akik a régi rendszerben a színházművészet címszó alatt a „szocialista embertípus” kinevelését tartották küldetésüknek, és a rendszerváltás után évtizedekig vezették, oktatták a színészeket, rendezőket, nevelték tovább azt az „embertípust”, amelyre a mai világnak éppen szüksége van. Mert a konstans értékekre úgymond nincs szükség, azok avíttak, büdösek és horthysták.

Mindeközben átalakult a rendszerváltás környékén hangoztatott jelszó: minden virágnak helye van a réten. A réten manapság csak a liberális, baloldali virágoknak van helyük.

Az a kérdés pedig fel sem merülhet a liberális oldalon, hogy mire volna igénye a közönségnek, vagy mondjuk a Nemzeti Színház a Nemzet színháza, és a falloszlengetés és egyéb devianciák az alternatív színházakba valók. Ott megnézheti, akinek erre támad gusztusa és igénye.

Amikor Gyurcsány Ferenc, Magyarország legveszélyesebb és legkártékonyabb bohóca megüzente Vidnyánszky Attilának, az egyetemet működtető kuratórium kinevezett elnökének, hogy földönfutóvá teszi (s nemcsak őt, a körülötte levőket is), mindenki számára világossá válhatott, hogy ennek az ügynek (is) politikai célja van. A célkeresztben természetesen most is az Orbán-kormányt találjuk, akárcsak a többi cirkusz esetében. Nem más ez, mint a sokadik hajcihő, ami a kormányzat reformjai ellen irányul.

És hát mi sem természetesebb, hogy ezekkel az éppen aktuális ügyekkel volt/van teli az európai, de az ausztrál és a latin-amerikai sajtó is, mert az Orbán-kormány a világbékét veszélyezteti. Elvtársak.

Gyurcsány Ferenc, alias kurázsi papa megüzente, mi fog következni, ha egyszer (ne adj’ isten) visszakerülnek a hatalomba. „Magamat, a gyermekeimet meg a kocsit átmenteni a háborún” – mondja Kurázsi mama Brecht drámájának a 6. jelenetében. S ez a kulcsmondat. A liberális értelmiség a 2010-től tartó polgári kormányzást, a konzervatív, nemzeti kurzust átmeneti állapotnak tartja. Ezért folytat ellene állóháborút. Kurázsi mama húzza maga után a markotányos szekerét, és várja a békét, a szebb jövőt, amelyet természetesen csak a liberális kizárólagosság képes megteremteni és fenntartani.

Brecht örök érvényű darabja akár szimbóluma is lehetne a mostanában zajló budapesti kultúrharcnak. A polgári kormány – ez tagadhatatlan – átrendezi Magyarországot. Húsz évvel a rendszerváltás után volt bátorsága olyan mély átalakításba belevágni, ami az egész nemzetet megpróbálja más pályára állítani. De az már nem tekinthető véletlennek, hogy a magyar társadalomnak a nagyobbik része a polgári kurzusra szavaz, és nem a baloldali, liberális szabadgyökök összességére, amelybe most már belefér a patyolatfehérre sikált szélsőjobb is. Vagyis a polgári, a normális, a keresztény értékeket képviselő Magyarországon igény van a normalitásra.

De ne menjünk ilyen messzire. A kuratóriumi székfoglaló utáni ellencsapásként következett az egyetemfoglalás. Az árokásó sajtónak és a diákságot maga előtt toló tanároknak ugyanis nincsenek szakmai érveik. Mert tulajdonképpen mi is a baj az új helyzettel? Megszűnik az egyetem? Nem. Megvonják tőle az állami támogatást? Nem. Rátelepszik a kormány és az állam? Ellenkezőleg: szabaddá teszi, mert áthelyezi alapítványi működtetésbe. Az alapítványokat pedig kuratóriumok szokták irányítani. A kuratórium elnökét, élve törvényes jogával és felelősségével, a kormányzat nevezi ki. És itt tapinthatjuk ki az elásott kutyának az egyik lábát: a kuratórium elnökét Vidnyánszky Attilának hívják. Akivel már akkor bajuk volt, amikor átvette a Nemzeti Színház vezetését, s ennek köszönhetően a Nemzetit visszaszerezte a nemzet a „progresszív” devianciától.

Trill Zsolt, a Nemzeti Színház tagja nyilatkozta pár napja: „Én a Nemzeti Színház tagja vagyok, és kétségem sincs afelől, hogy Vidnyánszky Attila és az egész stáb jót akar a Színművészeti ügyében is. Szerintem biztos, hogy csak jó célok lebegnek a szemük előtt.”

Ezzel szemben nézzük, milyen „szakmai érveket” sorol a baloldal. Nemrég egy tévéadó reggeli adásában nyilatkozott meg Tüttő Kata, a szocialisták főpolgármester-helyettese, Sermer Ádám liberális párti ügyvivő és Nunkovics Tibor jobbikos országgyűlési képviselő. Mindhárman bizonygatták, hogy az SZFE-n zajló ügyhöz semmi közük. „Nagyon fontos, hogy a politikai pártok erre a témára ne nyomuljanak rá. Amiben tudjuk, segítsük őket. Nagyon sok sikert kívánok a hallgatóknak, az ott dolgozóknak, csak így tovább, mert egy gyújtópont lehet az SZFE története.” (Nunkovics) „Ellenzéki pártokként mindent meg kell, hogy tegyünk, hogy sikeres legyen ez a kezdeményezés.” (Tüttő) „Minden ellenzéki párt prominenseit meg lehet találni ezeken a tüntetéseken. Most mindenki magánemberként jelenik itt meg.” (Sermer). Vagyis a liberális baloldalnak semmi köze az egészhez, de a felforgatásban tevőlegesen is részt vesz.

A lázadás hírét természetesen külföldre is exportálni kellett, és szokás szerint néhány világhíresség is gyorsan csatlakozott az „elnyomó rendszer” elleni tiltakozáshoz. Nem tudni persze, hogy Cate Blanchett, Helen Mirren vagy mások honnan szerzik az információikat, hogy ilyen naprakészen igyekeznek szolidárisak lenni.

Kötve hiszem, hogy ismernék a magyar parlament által elfogadott törvényt.

Amerikai sztárok helyett számunkra mérvadóbb a Magyar Teátrumi Társaság állásfoglalása. (A társaságnak 75 színház és intézmény a tagja.) Közleményük szerint a Színház- és Filmművészeti Egyetem infrastrukturális állapota, épületeinek, előadótermeinek minősége siralmas. Gyászosak a munka- és oktatási körülmények, az oktatás minősége alacsony színvonalú, az itt végzett hallgatók nem szolgálják ki a magyar kőszínházi hálózatot. A fentiek indokolttá teszik, hogy a hazai színházi és filmes felsőfokú képzésben változások történjenek. A Magyar Teátrumi Társaság szerint a modellváltással nyitottabb és modernebb lesz az intézmény, növekedni fog az egyetem függetlensége, mert fenntartóként az állami irányítás helyett jobb a szakmai alapon álló alapítvány.

Ezt tartotta szem előtt a kormány is, amikor az egyetemet odaadta a szakmának. A Magyar Országgyűlés elfogadott egy törvényt, hogy az SZFE, a többi magyar egyetemhez hasonlóan, alapítványi fenntartásúvá váljék. A törvény szerint a kormány nevezi ki a kuratóriumot, amelybe maga az egyetem is javasolt tagokat. A diákok most azt követelik, hogy a kormány mondassa le a kuratóriumot, ergo lépjen fel a törvény ellen, amit a parlament megalkotott és maga az egyetem is elfogadott. De hát a tanárok mégsem lázadhatnak az ellen, amit maguk is elfogadtak! Erre valók a diákok, akik forradalmi hevülete nem ismer határt.

Mit is mondott föntebb Nunkovics? „Csak így tovább, mert egy gyújtópont lehet az SZFE története.”

Magyarán: ha normális, törvényes eszközökkel – például parlamenti választások megnyerésével – nem vagyuk képesek magunkhoz ragadni a hatalmat, csináljunk balhét, sok-sok balhét, s előbb-utóbb majd csak megérik a helyzet egy forradalomra. Ehhez nehéztüzérségként kérjük az Oscar-világ ismert arcait, akiknek a többsége talán azt sem tudja, hol van Budapest és Bukarest. Terítsük be az egész világot az Orbán-rezsim gyűlöletével. Ha itthon gyengék vagyunk, majd Lenin elvtárs felmentő seregeket küld, ugye, Szamuely elvtárs? Akkor is, ha Magyarország belepusztul.

Száz év után kezd már borzasztóan unalmas lenni ez a nóta.