A sikerélmény teszi cselekvővé az embert - interjú Lezsák Sándorral
Túlélhető-e a trianoni megosztottság? Mit tart a magyar nemzetpolitika legnagyobb eredményének? Beváltotta-e a rendszerváltoztatás idején megfogalmazott reményeket a Lakiteleki Népfőiskola? Lezsák Sándort, az Országgyűlés alelnökét Trianon máig tartó hatásairól és a nemzeti összetartozásról kérdeztük.
Dunaszerdahelyen beszélgetünk a nemzeti összetartozás napján, a helyi megemlékezést követően. A beszédében utalt a 18. századi német filozófusra, Herderre, aki azt jósolta, a magyarság kétszáz év alatt beolvad a környező népek tengerébe. Neki nem lett igaza. A ránk kényszerített trianoni békediktátum óta már több mint száz év telt el. Mit gondol, egy évszázad múlva is lesznek, akik magyarul beszélnek a Felvidéken?
Trianonban nemzetgyilkossági kísérlet történt, amit nem lehet csak úgy egyszerűen meghaladni, dolgozik ma is, hol erősebben, hol gyöngébben, de dolgozik. Hogy újabb száz év múlva dolgozik-e még? A tatárpusztítás, a mohácsi csatavesztés, az eltiport forradalmak és szabadságharcok is dolgoznak, ma is, rendületlenül. Napjainkban kerülnek elő olyan régészeti leletek, amelyek szinte átírják a történelem tankönyveket. A tatárjárás hatásait sokáig lebecsültük, pedig a kelet-magyarországi népesség nagy részét kiirtották, a magyar etnikum akkor sérült meg először. A török hódoltságot sem lehet meghaladni, ahogy az első és a második világháború halottait sem lehet elfelejteni. Járom a Kárpát-medencét, mindenütt hatalmas emlékkeresztek állnak. Kicsi falvak, nagy veszteség, sok név a kereszteken.
Próbáljunk szervezkedni, egybefogni egy község, egy tájegység vagy egy országrész magyarjait az elszakított területeken. Ha Trianont nem is tudjuk soha meghaladni, de együtt kell vele élni. Ez korparancs.
Mi kell ahhoz, hogy erőforrássá legyen alakítható a trianoni megosztottság?
Mindaz, ami most történik szerte a Kárpát-medencében. Ennek az egyik lényege az, hogy nemcsak ezen a napon, hanem az év minden napján föl- fölrémlik bennünk a veszteség, de egyre erősebb a vágy, hogy összetartozunk. 4 166 kilométer volt a történelmi Magyarország kerülete, határa. Ezt jelképezi az a nemzeti színű karszalag is, amelyből több mint tizenhatezer ember csuklójára kötnek karkötőt szerte a Kárpát-medencében, ezzel is jelezve a nemzeti összetartozást. De ez csak egy jelkép, a gyakorlatban most éppen a parajdi katasztrófa, a székelyföldi árvíz bizonyítja, hogy nemcsak a magyar kormány, a magyarországi magyarok, de a külhoniak is a maguk lehetőségei szerint támogatják a bajba jutott nemzettársaikat.
Erre szolgálnak a testvérvárosi kapcsolatok, vagy éppen a Határtalanul Program, amelynek köszönhetően a Kárpát-medencei magyar diákok között ismeretségek, barátságok születnek.
Említette, hogy járja a Kárpát-medencét. Mi a benyomása, milyen helyzetben, lelkiállapotban vannak a külhoni magyar közösségek?
Más a nézőpontom, mint annak, aki most készít egy pillanatfelvételt a külhoni magyar közösségekről. Több mint ötven éve járom a Kárpát-medencét, szembesülve keserű élethelyzetekkel, emberi sorsokkal. De azt is látom, miben sikerült előrébb jutni. Egészen más most itt Dunaszerdahelyen beszélni, mint esetleg tíz-húsz évvel ezelőtt lett volna. Ugyanígy Szerbiában, a Délvidéken, ahol a délszláv háború alatt tanúja lehettem drámai sorsoknak. Kárpátalja van most a legnehezebb helyzetben. Amíg él a magyar szó, addig lesz Kárpátalja és lesznek ott élő magyarok. De hogy mennyien és milyen szervezettségben, az nagy kérdés. Én az organikus szerveződés híve vagyok. A népfőiskolai rendszerben próbálom hálózatba szervezni, hogy egy-egy ember tudásából, kis helyi történetéből összeálljon a közös történelmünk, közösség szerveződjön.
Ha a felvidéki magyarságra tekintünk, a népszámlálási adatok azt mutatják, a közösség fogyatkozása lelassult, ellenben a politikai érdekképviseletünk most már választásról választásra nem jut be a parlamentbe. Ön szerint ez mivel magyarázható?
Az én első élményem a Felvidék kapcsán az volt, amikor a hatvanas évek végén a könyvtárban fölfedeztem a Pozsonyban megjelenő Irodalmi Szemlét. Az iskolában erről nem beszéltek, és a családomnak sem volt közeli kötődése. Ekkor tudatosult bennem, hogy kötelességem jobban megismerni a Felvidéket. A hetvenes években a feleségemmel többször jártunk itt kerékpártúrákon, és vettünk részt különféle találkozókon. Ezek az élmények nekem mindig erőt adtak, és tanítottak. Így azután van összehasonlítási alapom a mával. Elképesztően izgalmas, virágzó korszakot látok. Igaz, nem a politikai szerveződések, a pártok területén, hanem különféle közösségekben. A táncban, a dalban, a kézművességben, a népművészetben. De mondhatnám azt is, hogy bámulatos helytörténeti kiadványok jelennek meg. A politika viszont nem szerveződik olyan mértékben, ahogy kellene, mert az elmúlt évtizedek traumái azért ott vannak a csontokban, és a lelkekben.
Vagyis szükség van a magyar pártra?
Nagyon nagy szükség van a magyar összefogásra, a parlamenti képviseletre. Van egy mondás: azoknak a „bölcs” embereknek, akik nem vesznek részt a helyi vagy országos közéletben, politikában és nem választanak, az a büntetésük, hogy ostoba ember által kormányzott városban vagy országban éljenek. Ezért kell elmenni szavazni.
Az imént hangsúlyozta, hisz abban, hogy organikusan kell építkezni. Az elmúlt másfél évtizedben a magyar nemzetpolitika éppen ezt az építkezést végezte el, szervezeti hálót épített. Ön mit tart a nemzetpolitika legnagyobb eredményének az elmúlt tizenöt évből?
Azt, hogy a hangsúly a családokon, a gyerekeken, a jövőn van, és nem csak szavakban. A magyar kormány nagyon komoly költségvetési támogatásokat fordít erre a célra, és még nincsen vége. El akarjuk érni azt, hogy egy magyar állampolgár, éljen bárhol, akár a határon túl, ugyanúgy megkapja a családoknak járó juttatásokat. Több jó példát is látok. A Rákóczi Szövetség például pénzadománnyal, támogatással, szervezkedéssel arra ösztönzi a szülőket, hogy minél több gyerek menjen magyar óvodába és általános iskolába.
Az elmúlt évtizedekben a szomszédos népekkel való viszonyunk meglehetősen hullámzó volt. Bizakodhatunk abban, hogy a Kárpát-medence népei megértik, egymásra vannak utalva? A történelem nem erre tanít minket, valljuk be.
Valóban, de a veszélytudat is erősödik. Egy kisvárosban, vagy a falvakban, a tanyákon élő ember azért csak elgondolkodik, mivel jár, ha Brüsszel elveszi a földjáradékot. Miért szólhat ebbe bele, hogy is van ez? Úgy látom, egyfajta belső mozgósító lelkierő kezd megerősödni. Előbb egy-egy emberben, azután egy közösségben, majd az egész országban, végül a környező országokban is. Nincs más út, csak a nemzetek összefogása. Ellen kell állni Brüsszelnek, meg kell újítani az Európai Uniót, amely csakis független országok szerveződése lehet, nem pedig egy Európai Egyesült Államok, amit Brüsszelben akarnak. Ebbe nem fogunk belemenni. Nyilván nem csak én mondom, az Orbán-kormány ebben nagyon elszánt.
Az Országgyűlés alelnökeként rálátása van az aktuálpolitikai küzdelmekre is. Ennek kapcsán kérdezném, milyennek látja a jövő évi magyarországi választások esélyeit?
Amíg iskolában tanítottam, megtanultam, a testbeszéd a gyerekekről sok mindent elárul. A testbeszéd sokszor árulkodó a képviselők esetében is...
Tehát lehet azt mondani, hogy egy kicsit osztályfőnökként ül a parlament elnöki székében...
(Nevet.) Kell hozzá nagy türelem, meg kell, hogy mondjam, de ez ezzel jár. Visszatérve a kérdésére, én nagyon bízom abban, hogy jövő áprilisban újabb kétharmados választási győzelmet aratunk, vagyis a kormánypártok továbbra is nagy felhatalmazással folytathatják a munkájukat. Legutóbb hatalmas támogatást kaptunk, az akkori választói bázisunk egyharmada mára elbizonytalanodott. Egy részüknek nem sikerült, amit szeretett volna, vannak olyanok is, aki most úgy érzik, elég volt ebből. Ha viszont úgy tesszük fel a kérdést, végül kire fognak szavazni, én úgy látom, nagyon nagy részük ismét mellénk áll majd, és jönnek új választók is.
A Lakiteleki Népfőiskolában több évtized munkája van benne. Ha össze kellene foglalnia, mi a legnagyobb eredménye az elmúlt évtizedeknek, mit mondana?
A Lakiteleki Találkozón 1987-ben Nagy Lászlót idéztem. A költő az 1956-os forradalomra utalva írta: a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül, a következő torokra mért ütés halálos lehet. Eltelt három év, a választások után, így fogalmaztam át Nagy László sorait: a torkon vágott rendszerváltás pirosát és gyászát viseljük belül. Kevesen voltunk, ennyire voltunk képesek. Az emberek nagy része elment Bécsbe vásárolni...
Gorenje hűtőt...
Igen, jól emlékszik.
Ennyire meghatározta ez az akkori mentalitást? A magyarok tényleg csak jobban akartak élni, és nem a szabadságra, a demokráciára vágytak?
A többség nem fogta fel, hogy gyorsított történelmi átalakulás zajlik. A történelmi tragédiák, drámák, az elbukott forradalmak emléke és borzalma ott sajgott az emberek többségében, ezért óvatosak voltak. Úgy gondolták, most jut egy kis szabad lélegzetvétel, és ennyi. Mi ugyanakkor egy nagyon erős programmal készültünk.
Az egy kamikaze kormány volt, maga Antall József hívta így.
Nem volt kétharmadunk. Abból a kényszerhelyzetből csoda, hogy végig tudtuk vinni a négy esztendőt.
A Lakiteleki Népfőiskola beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
Jóval többet annál. Egy olyan közösségszervező és -építő hellyé vált, ahol óvodás kortól a hosszú ideje fiatalokig mindenki megtalálja a helyét. Innen indult a Hungarikumok mozgalma, a Magyar Értéktár. Lakiteleken volt az első hungarikum értekezlet még a kilencvenes évek elején. Jellemző a korra, hogy azt híresztelték, a Lezsák valamilyen hungarista mozgalmat alapít, ezzel próbáltak lejáratni.
Most az Ördöglakat Fesztivált szervezünk, de az ultitól kezdve a teqballig sok mindenben kipróbálhatják magukat. Sokan talán is nem tudják, hogy a malom játéknak, amely világszerte több tízmillió ember szenvedélye, magyar Európa-bajnoka van, és ő szervezi nálunk a versenyeket. Azt tapasztaljuk, hogy a sikerélmény teszi cselekvővé az embert. Sokan belefáradtak a kudarcokba, a történelmi balsorsba. Ennek az országnak, a magyar népességnek, kell a sikerélmény. A csallóközi magyaroknak is.
Megjelent a Magyar7 2025/23. számában.
