2021. június 3., 19:34

A mi 101-es szobánk

Régóta keressük a kiutat a mi „101-es szobánkból”, amely a ma 101 évvel ezelőtt aláírt – de annál nagyjából bő egy évvel korábban körvonalazódott – trianoni ítélet maga. Jól tudjuk, hogy vulgáris és hamis gesztusokkal („lapozzunk’”, „hagyjuk a múltat”, esetleg mostanában ismét: „töröljük el a múltat”) semmit nem lehet érdemben tenni ezért, már csak azért sem, mert a megoldás gyakran a jelenben, például a kisebbségi jogok teljes körű biztosításában, a mindenkire érvényes, gyakorlati jogegyenlőségben bújik meg, és a kulcs sokszor nem is nálunk van. De ami a mi dolgunk ebben, azt azért tegyük meg!

 

Ablonczy Balázs
.: „Azt kérdezted egyszer tőlem, hogy mi van a százegyes szobában. Azt mondtam akkor, hogy már tudod mi van itt. Mindenki tudja. Ami a százegyes szobában van, az a legrosszabb a világon.” (George Orwell: 1984. Harmadik rész, 5. fejezet, részlet.)
„Legalább száz éve várok rá”

Egy évszázad kellett ahhoz, hogy megszülessenek azok a művek, amelyek ha emészthetővé ugyan nem is teszik az egyik legnagyobb nemzeti tragédiát, de magyarázatot adnak kérdésekre, amelynek sikertelen megválaszolásában, az önmarcangolás egymást pusztító köreiben már generációk keresték hasztalan az iránytűjüket. A Trianonról szóló tiszta és igaz beszédnek egy rendszer sem kedvezett az elmúlt évszázadban: az 1919-1920-ban szinte életképtelenné roppantott ország konszolidációja és aztán a revíziós álmok megvalósulásának közelsége nem tűrt meg teljes objektivitást, később pedig különösen a kommunista cenzúra és az abból szervesen fakadó nemzeti önostorozás és önmegszégyenítés egyeduralkodó rítusai kötötték gúzsba bő fél évszázadra a szabad emlékezetet.

A szomszédos országok kényszerű polgáraivá vált olvasóink ehhez sajnos hozzátehetik a csehszlovák/román, stb. sovén-kommunista elnyomást is.

Persze ebben is voltak átmenetek. A hetvenes-nyolcvanas évek aczéli történettudománya meghaladta a „kilencmillió fasisztából” kiinduló sztálinista nézőpontot.

Bűnösek vagyunk, főként természetesen mi, egy picit talán a többiek is, mármint a tőkések, nem a testvéri országok, és volt, igen volt némi igazságtalanság anno, de majd a szocializmus megoldja. És ami a legfontosabb: a más népek érzékenysége. A miénk nem létezik.

Ekkora méretű tabu csak a szovjet megszállás és 1956 volt. Az alapdogmák természetesen a kádári lábvízben is maradtak: a torz és a kor viszonyait negligáló, generációk fejébe belecsontosodott féligazságok az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi politikájáról, a geopolitikai tényezők teljes figyelmen kívül hagyása, a nemzeti mozgalmak valós szándékainak elhallgatása, az osztályszempontú lózungokkal és a kárunkra elkövetett etnikai tisztogatások kitörlése a történelemből.

1990 után ez a helyzet sokat, bár nem eleget változott, a nóta pedig arra módosult, hogy majd az Európai Unió megoldja ezeket a traumákat és az azokat éltető problémákat, ami természetesen nem történt meg, ma pedig már az egyre több áttétben terjedő politikai korrektség korlátozza a szabad gondolatot és a többoldalú szembenézést a történelemmel. A szabad szó és írás ezért fontosabb, mint valaha.

Üdítő, hogy az elmúlt egy-két évben olyan munkák sora jelent meg, amelyek szigorúan tényszerűen vagy pedig több-kevés érzelemmel, de mindig méltányosan, a szomszédos népekkel szemben gyakran viszonzatlanul korrekt megközelítéssel dolgoz fel egyes szűkebb korszakokat. Az objektivitásra Romsics Ignác, az új megközelítésekre pedig az egyszerre tárgyilagosan, mégis az érzékletes láttatás eszközeivel élő Hatos Pál munkái a leginkább jellemzőek.

De ha Trianon a fókusz, akkor persze Ablonczy Balázs, aki a témában már jelentős munkássággal rendelkezik.

Baljós árnyak a feleki tetőn

Az „Ismeretlen Trianon” két szempontból is megdöbbentően erős felütéssel kezdődik számomra. Az egyik valóban személyes vonatkozás, a másik pedig nem is lehetne kollektívabb – ha a hazámra gondolok.

Ablonczy az egész könyvet Kuncz Aladár (1885-1931) tanár, irodalmár alakjának felidézésével nyitja meg, akinek „Fekete kolostor” című híres könyvét „a mai napig megrázónak” nevezi.  Az is bizony. Főhősei az Osztrák-Magyar Monarchia azon tisztes és abszolút civil polgárai, akik az első világháború 1914-es kitörése után Franciaországban ragadtak és Párizs – mint egy ellenséges állam polgárait internálta őket a Noirmoutier-sziget (franciául: Île de Noirmoutier) erődjébe, ahonnan csak hosszas szenvedések és öt év rabság után menekültek meg. Köztük volt dédnagyapám testvére, Nádor Simon is, így családom története már az könyv első lapján egybefonódik  a világégéssel. Kuncz műve pedig később a kommunista cenzúrával (könyvének 1960-os kiadása) is, hiszen még egy első világháborús műben sem tűrték csorbítatlanul az igazságot.

A második oldalon az 1918-ban, tehát a megvalósulás évében is még csak derengő összeomlás baljós árnyát festi fel a kötet, Kuncz Aladár testvére, a Kolozsváron élő Kuncz Ödön szeme előtt.

A fiatal professzor gyakran húzott túracipőt és járta a város környéki hegyeket (…) egy ismerős jogászcsaláddal és azok gyerekeivel kirándulni mentek a Kolozsvárt délről koszorúzó feleki erdőkbe. <<Kijött velünk egy parasztszekér is, amely hozta az élelmet, a pokrócokat, és amelyre felültettük a gyermekeinket. Amikor a hegyek között a szekér után bandukoltunk, megszólalt a barát: Nem gondolod, hogy egy szép napon így fogunk kimenekülni Erdélyből a románok elől? Mert ha az Antant győz, Erdély elveszett.>> És ostorcsapásként, mintegy mellékesen az emlékező még hozzátette: <<Román parasztok jöttek velünk szembe, és nem köszöntek.>>

Fontos háttér:

Kolozsvár, Erdély központja ekkoriban körülbelül 85%-ban magyar (ma 20% körül), az apró Felek falu (ill. frissen átnevezve Erdőfelek) pedig teljes mértékben román.

Talán még senki nem írta le jobban a lappangó – nem parazsat, de – vulkánt. Ezek azok az idők, amikor a pesti lapok és politikusok (Tisza kivételével) nem értették, mi forog kockán és pár hónappal később, már az összeomlás idején is azon lamentáltak, hogy Magyarországot tengeri kikötő nélkül hagyni nem lehet. Akkor, amikor már a háttérben az egész ország léte vált kérdésessé. A feleki tetőn történt találkozás a magyar-román viszony megjelenítése, de nem is 1918-asé, hanem már benne vannak az 1784-es HoreaCloșca-féle népirtás, Avram Iancu 1849-es etnikai tisztogatása, és persze sok minden más: a román sérelmek is.

Ezekről jobb, ha akkor sem feledkezünk meg, ha tudjuk: a kisebbségbe szorult magyarság sorsa a mai napig nem éri el az emberi jogok iránt minden más tekintetben olyan vehemens véleményvezérek és politikusok ingerküszöbét. Ezért is kell ez a kötet.

Máig élő hazugságok és mítoszok

Az „Ismeretlen Trianon” tényalapú könyv, azonban a szerző nyilván nem kerülhette meg a Trianon kapcsán törvényszerű „mi lett volna, ha” forgatókönyvek kóstolgatását. Nem közismert, hogy az Egyesült Államok hadba lépéséig, sőt, még utána sem volt törvényszerű a háború végkimenetele.

A Központi Hatalmak többször a győzelem közelében jártak, korábban pedig a caporettói áttörés után Olaszország majdnem bedobta a törülközőt, és egyenlő feltételek esetén pedig éppen a bukaresti béke (amely elhozta a felekezeti egyenjogúsítást a romániai zsidók számára, tehát ilyenformán civilizációs szerepet is betöltött) mutatta meg pontosan, hogy Magyarország felkoncolása egyáltalán nem volt kötelező forgatókönyv.

Az éremnek több oldala van, és ezeket is vizsgálja ez a fejezet. Szemben a ma is ömlő hazugságokkal a vérszomjas Tisza Istvánról vagy a korabeli Magyarország túlzó ambícióiról, az Osztrák-Magyar Monarchia „hadicéljai meglehetősen szolidak voltak: Szerbia megbüntetése, dominancia a Balkánon, az orosz veszély elhárítása.” 1918 nyarának eleje összességében talán inkább mutatott a győzelem, mint az összeomlás felé.

A „mi lett volna ha” persze ingoványos terep.

Ma még a félismeretekből táplálkozó elméletek uralkodóak, de a mű higgadt marad. Ezáltal is megerősítve érezheti magát az, aki az érzelmeit félretolva azt gondolja: a trianoni katasztrófa legfőbb oka nem valami hamis marxista szükségszerűség, hanem a háborús vereség volt. 

A veszteség mértéke pedig– bár korlátozott helyeken és mélységben, nagyjából néhány százezer magyart érintve – csökkenthető lett volna, ám ehhez több (Ablonczy hetet sorol fel) körülmény együttes állása lett volna szükséges, amely a Nyugat-Dunántúl nyugati sávjának (Őrvidék) egyes településeinek esetében összejött.

Máshol viszont többnyire nem, bár a Felvidék és a Partium bizonyos részeit illetően valószínűleg lehetett volna mozgástér. Ám nem volt meg a hét szükséges tényező.

Károlyi Mihály ámokfutása, az önsorsrontó ideáktól paralizált magyar állam és a vörös káosz (utóbbi időszakos katonai sikerei ellenére) pedig inkább rontott Magyarország nemzetközi helyzetén (Kun Béla: „Mi nem állunk a területi integritás alapján”) de ezek nem önmagukban okai az ország megszállásának, kirablásának, és 3.5 millió magyar idegen uralom alá kényszerítésének.

A bűnbakképzés akkor sem ad választ, ha valóban akadtak bűnösök vagy szimplán csak tehetségtelen alakok, akiket földbe döngölt a rémületes történelmi baleset még (akkor hiányzó) államférfiakat is nyomasztó súlya.

Az impérium-váltás persze sokkal prózaibb folyamat ennél.

A szerző a nagy múltú város, Gyulafehérvár szimbolikus példáján mutatja be, miként bomlik fel egy ország, egy város rendje, hogyan olvad el a régi hatalom, miként vonul be és erősödik meg az új. Régi, évtizedeken át lappangó sérelmek, beszólások, majd pofonok, botozások, a magyar kultúr-középosztály megszégyenítése szegélyezik ezt a dicstelen utat. És nemcsak a munkásokat, parasztokat verték módszeresen. A megszállók nagy jelentőséget tulajdonítottak a pszichoterrornak is. A román impérium botozásokkal, cenzúrával, általában fosztogatással érkezett meg Magyarországra. A valós leírások pillanatok alatt elrepítenek minket az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlésre, szinte fizikailag is ott érezzük magunkat.

Halljuk a 102 éve beváltatlan ígéreteket, érezzük a fortyogó mérget, a bosszú émelyítő szagát. Ennél azonban fontosabb a történet megértése, a lélektani hangsúlyok, az elmúlás és az új világ megjelenítése, amelyen a szerző tárgyszerűen vezet végig.

Trianon legfőbb tanulsága

Igen szomorúak azok a részek, amikor szembesülünk a megszállt, megbénított hazában a hódítók kegyetlenkedéseivel, az ország javainak szisztematikus kifosztásával. 

Mai szemmel is elképesztő a térség leginkább imperialista, de facto gyarmatszerző hatalmának, a születő Csehszlovákia vezetőinek korlátlan étvágya, a Duna bal partján élő magyarság váratlan kiszolgáltatottságának egy évszázadon túl is érezhető jeges rémülete.

Az akkor tomboló erőszak-spirálról kevesen tudják, hogy más források szerint

a „fekete terror” tehát az idegen megszállás és csak azon belül a román részvétel több életet követelt Magyarországon, mint a vörös-, és fehérterror együttvéve. Magyarok milliói szenvedték meg mind a három fordulót.

Színes hátteret kapunk a kérész-államok alapos feltérképezéséből is: kevesen tudják, hogy nem kevesebb, mint 13 olyan államalakulat jött létre a történelmi Magyarország területén, amelyek néhány napos, hetes, máskor azonban csak hosszabb, akár évekig tartó fennállás után szűntek meg. Tanulságos a menekülthelyzet, a csonka nemzeti függetlenség és az impériumváltások egyéb kísérőjelenségeinek taglalása is.

A könyv a Trianon 100 Kutatócsoportban dolgozó 22 kutató munkásságának egyfajta feldolgozását is nyújtja: mindez az alaposan dokumentált történetekben, adatsorokban jól érződik. Éppen ezért zavaró, hogy a borító belső oldalán hibás a térkép: a trianoni Magyarországnak Pozsony közelében ugyanis még része volt az a három község, amelyet csak az újabb csonkítás során, 1947-ben szerez meg Csehszlovákia. A könyv gyengéje éppen a térképanyag, amelyben máshol is némi bizonytalanságok találhatóak. De a leírások igen pontosak.

A szerző elgondolkodik azon, hogy

ha végignézünk Magyarország 1918 és 1921 közötti történelmén, azt láthatjuk, hogy a magyar politikai elit eltérő politikai színezettel és támogatottsággal – gyakorlatilag mindent végig próbált: a naiv pacifizmustól kezdve a fegyveres honvédelmen és nagyhatalmi támogatás megszerzésén át a titkos diplomáciáig és népszavazásig. Hogy mindez miért nem vezetett sikerre?

– kérdezi.

(…) mindenekelőtt a külpolitikai cselekvés aszinkronitása szembeszökő.

– mereng a válaszon. Igen, annyira szembeszökő, hogy ideje észrevennünk mindezt a már említett önmarcangolás és áldozat-hibáztatás helyett. A rettenetes XX. század arra tanít, hogy a politika és a történelem nyelve ugyanaz minden korban: az erő és a szövetségépítés.

„Belepusztul az oláh, ha ilyen kultúrás helyeken el tudna helyezkedni. Szerencsére nem tud, mert Erdélyt akarjuk, tartjuk s meg is fogjuk őrizni.” (Ady Endre)

Nem pusztul bele.

„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!” (József Attila).

De, lehet.

Ezért sem a váteszektől, táltosoktól várjunk gyakorlati külpolitikai és nemzetstratégiai útmutatást. Bízzuk azt geostratégákra, külügyi szakértőkre, más szakemberekre.

Mindennek alapja a lelki összetartozás, mert a haza egy és a szívekben határtalan. A fej viszont maradjon mindig hideg.

Érteni kell a világot, hogy pontosan merre tart, fel kell fogni a hosszabb távú folyamatokat, megtalálni a saját érdeket benne, nem pedig elveszni a felszíni hangzavarban. Azzal kell foglalkozni, hogy ténylegesen mi zajlik, mi fog történni a világban a következő 20-30 évben, és hol a saját út. Ezt a leckét érdemes örökre megtanulnunk.

Pótvizsga nem lesz.

(Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei, Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.)

Ablonczy Balázs
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.