A magyar kisebbségek élnek, és virágozni fognak! - Trianonról beszélgettek Komáromban - VIDEÓ
A komáromi Zichy-pontban tartott tudományos ismeretterjesztő előadást a trianoni békeszerződés aláírása óta eltelt 103 év históriájáról dr. Gali Máté történész, a budapesti Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.
Előadása felvezetéseként vázolta a régi Magyarország felbomlásának okait, illetve azt, hogy miként viszonyult mindehhez a magyar politikum és közvélemény. Kitért a 19. század második felében Ausztria–Magyarország szomszédságában létrejött országokra is (Szerbia, Románia, az egységes Olaszország), amelyek mindegyike területszerző célokat dédelgetett a dualista állammal szemben. Térképekkel és diagramokkal szemléltette az 1910-es népszámlálása adatai alapján az akkori Magyarország vallási és nemzetiségi viszonyait.
– hangsúlyozta.
Szót ejtett az első világháborúról, melynek kapcsán leszögezte, hogy a világégés kitörésekor még csak a cári Oroszország geostratégiai érdekei között szerepelt az első helyen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztása, mert a törekvéseiknek jobban megfelelt a nyugati határaik mentén a fragmentált kisállamok sokasága, mint egy egységes közép-európai nagyhatalom. A nyugati antant országok csupán 1917–1918 fordulójára döntöttek egyértelműen a Monarchia feldarabolása mellett. Ekkorra vált közöttük uralkodóvá az a vélemény, hogy a világháborút követően Ausztria–Magyarország nem képezheti Németország hatékony keleti ellensúlyát.
Az első világháborút Magyarország a vesztesek oldalán fejezte be. Az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírt békediktátum pedig megfosztotta a területének és a lakosságának kétharmad részétől. A Gali Máté által bemutatott statisztikai adatokból látszott, hogy az utódállamok közül terület és népesség tekintetében is Románia, továbbá az újonnan létrejött Csehszlovákia kapták a legtöbbet, őket követte a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság.
– fogalmazott.
A csehszlovák vezetés területi igényei kapcsán rámutatott arra, hogy azok eredetileg Vácig, valamint a Mátra, a Bükk és a Tokaji-hegység déli szegélyéig húzódtak volna. Ezeken felül pedig Edvard Beneš megpróbálkozott az Ausztriát és Magyarországot szétválasztó, ún. „szláv korridor” elfogadtatásával is, ami összekötötte volna Csehszlovákiát a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal. Ezt végül az első világháborút lezáró párizsi békekonferencia nem támogatta.
Ezen a ponton külön kihangsúlyozta, hogy az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal adatai alapján 1924-ig nagyjából 350 ezer személy menekült át Magyarországra az 1918-ban megszállt, majd 1920-ban közjogi szempontból is elcsatolt vidékekről. Hozzátéve, hogy a magyarországi történészek és statisztikusok szerint ez a szám napjainkra elérhette az egymilliót, így a mai magyarországi társadalom 30–40%-a kötődhet családilag a Trianonban elszakított területekhez.
A két világháború közötti magyar revíziós tervek tárgyalásakor ismertette az integrális és az etnikai elvű revízió eszmeiségét, melyek mellett szót ejtett a népi írók gondolatvilágáról is, akik a határok „légiesítése”, és a dunai népek együttműködése révén kívánták orvosolni a trianoni rendezés igazságtalanságait.
Az informatív prezentációból a közönség nyomon követhette a trianoni békediktátum 1938 és 1941 között négy lépcsőben megvalósult részleges revízióját is. Ezek az eredmények viszont 1945-ben elvesztek, mert Magyarország a második világháborúból is vesztes államként került ki. Az 1947-es párizsi békeszerződés pedig az ún. „pozsonyi hídfő”, három falu átadásával még súlyosbította is az 1920-as rendezést.
A történész ezt követően az államszocializmus időszakára tért át. Külön kiemelte Kádár János 1958-as marosvásárhelyi látogatását, ahol megnyugtatta a román kommunista vezetőket az ügyben, hogy Magyarországnak egyetlen szomszédjával szemben sincsenek területi igényei. Majd rendkívül álságosan arról beszélt, hogy a meglátása alapján Romániában „megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége”, és Erdélyben „laknak magyar származásúak is”.
– emelte ki Gali Máté.
Az előadásban az 1970-es évek is szóba kerültek, amikor a budapesti hatalom egy szűkebb kör számára már lehetővé tette az Erdély-járásokat, 1972-ben pedig elindult az igen komoly identitáshordozó szereppel bíró táncházmozgalom.
1985-ban aztán létrejött az Országos Széchényi Könyvtár keretei között, és 1991-ig működött a Magyarságkutató Csoport, majd Intézet, amelynek feladata többek között a határon túli magyar közösségek társadalmi és kulturális viszonyainak kutatása és elemzése volt, továbbá a nemzetiségi kérdés és a nemzettudat interdiszciplináris szemléletű vizsgálata.
A történész által elmondottakból az is megismerhetővé vált, hogy 1990 januárjában François Mitterrand francia köztársasági elnök Budapesten járt hivatalos úton. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott nemzetközi sajtóértekezleten pedig amellett szállt síkra, hogy a nemzeti kisebbségek kérdése Magyarország számára „különösen fájdalmas”, hiszen az első világháború után „megfosztották területének kétharmadától”. Francia államfő addig még sosem beszélt ilyen nyíltan a méltánytalan területi rendezésekről.
