A Duna, ami lélekben összeköt
A Rákóczi Szövetség minden évben fontosnak tartja, hogy a méltó módon megemlékezzen arról a több mint 100 ezer magyarról, akik a Beneš-dekrétumok következtében szülőföldjüktől, állampolgárságuktól, közösségüktől, vagyonuktól megfosztva kényszerültek elhagyni a Felvidéket. 1947. április 12-én indult az első szerelvény a kitelepítettekkel Érsekújvárból Magyarországra.
2012 óta a Magyar Országgyűlés egyhangú határozata értelmében április 12. a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. 2023-ban a pozsonyi parlamentben is terítékre került az erőszakosan kitelepítettek emléknapja, néhány képviselő szerette volna törvénybe foglalni, de a nagy többség elutasította, mivel már-már betegesen revíziós szándékot véltek látni a beterjesztésben, csupán 33 képviselő szavazott a javaslat mellett.
Ünnepi megemlékezés keretében a Rákóczi Szövetség ebben az évben is április 12-én, az országgyűlési választások napján tisztelgett a sorsüldözöttek előtt egy rendezvényhajón a Dunán, amely összeköti Felvidéket az anyaországgal.
Az idei megemlékezésnek különleges és fájdalmas időszerűségét az adta, hogy a szlovák parlament a szlovák köztársasági elnök jóváhagyásával a múlt év végén megerősítette Beneš elnöki dekrétumait, sőt törvénybe iktatta azok megkérdőjelezőinek szabadságvesztéssel járó megbüntetését. A felvidéki magyarok háborús bűnösi státusa tehát tovább él Szlovákiában, terrort, vagyonelkobzást, az állampolgári jogok megvonását, és százezrek számára kényszerű „reszlovakizációt” idézve.
Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke bevezetőjében elmondta, hogy 79 évvel ezelőtt több, mint 100 ezer magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét. Felpakolták őket, és vitték őket a vonatok az ismeretlenbe. Szinte nem volt érintetlen felvidéki család, a kitelepítés, deportálás és reszlovakizáció mindenhova beférkőzött. Az otthon maradottaknak pedig nem volt magyar iskola, tiltva volt a magyar szó. Bűnökkel teli időszak, amiért senki se kért tőlünk eddig bocsánatot, mondta Csáky. Most más szabadon beszélhetünk róla, mivel 1989-ben a Battyhány téri Angelika presszóban találkozott néhány Felvidékről származó tenni akaró ember, és megalakították a Rákóczi Szövetséget, nekik köszönhetően emlékezhetünk ma együtt.
A rövid és gazdag kultúrműsor után a megemlékezésen beszédet mondott Szili Katalin, korábbi házelnök, miniszterelnöki főtanácsadó és Gubík László, a felvidéki Magyar Szövetség elnöke.
Szili Katalin szerint nincs könnyű helyzetben, mert már harmadszor áll a pulpitusnál ezen az emléknapon, de ilyenkor mindig megdobban a szíve! Magasztos pillanat ez több okból is. A háborút követően azt gondolták a Felvidéken a magyarok is, hogy fellélegezhetnek, de további félelmek jöttek: mikor jönnek értük, mikor kényszerülnek elhagyni otthonaikat, azokért, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok. Elmondta, hogy emlékezni nem csak kötelességünk, hanem szívügyünk is. 2004-ben, az EU csatlakozáskor naivan úgy gondoltuk, hogy a jogsérelmek orvosolódnak, de létezik az EU-ban egy olyan állam is, amely 2007 szeptemberében megerősítette a felvidéki magyarok kollektív bűnösségét, és 2025-ben újraírta azt, amit 2007-ben kimondtak. Hol van ilyenkor Európa? Ennek ellenére mi nem a gyűlölet hangján akarunk szólni, de ami nekünk fáj, arra legyen gyógyír. Ez a nap legyen a felemelkedés napja is, mivel számunkra a gyúlölködésnél fontosabb az összetartozás, a béke, az emlékezés és a biztonság.
A kitelepítés még élő és jelenlévő emlékezőit egy szál virággal köszöntötték a szervezők.
Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke beszédét egy Esterházy János gondolattal kezdte: A történelmünk során megtanultuk, hogy csak az a nemes küzdelem vezet diadalra, amelynek vértanúi is vannak. Esterházy is ilyen volt, véres vértanú! De a kitelepítésnek 100 ezer fehér vértanúja volt. Akiknek az utódai hiányoznak a templomainkból, iskoláinkból, szavazófülkéinkből, minden magyar településről.
Mit tenne ma Esterházy? - tette fel a kérdést Gubík. Köszöntsük egymást jézusi köszöntéssel: békesség. Gondoljunk arra, hogy mindig van valaki, aki fogja a kezünket a messzeségből, aki zsinórmérték számukra: egy Esterházy János, egy Duray Miklós. Akik cselekednének, hogy talpra állítsák a felvidéki magyar közösséget. Akik abban nyújtanak segítséget, hogy végre magunk mögött tudjuk hagyni a 20. századot. Történelmi tapasztalat, hogy megéri áldozatot vállalni, mert Isten meghálálja. Az első és legfontosabb számunkra a nemzet, a nagy család, ami az egymásért való felelősséget is jelent. Viszont elvárjuk a tiszteletet másoktól is!
Végezetül Gubík leszögezte és időszerűsítette, hogy a Duna folyó, amin most hajón ringatóznak az emlékezők, a békesség és az összetartozás folyója, nem úgy, mint a másik, a Tisza, ami nagyon zavaros.
A megemlékezést követően a Rákóczi Szövetség a hajón megtartotta évi közgyűlését is.
