Működik az egyéni vállalkozók megsarcolása?
Azt ma már mindenki érzi a pénztárcáján, hogy az újabb konszolidációs csomag nem egyszerűen megemelte a terheket, hanem kimozdította az egyensúlyából azt a törékeny világot, amit nálunk mikro- és kisvállalkozásnak hívunk. A számok egy irányba mutatnak: egyre többen hagynak fel a legális vállalkozással, és ezzel végső soron az állam is kevesebbet szed majd be, mint amennyit a pénzügyminisztériumban kiszámoltak.
Papíron minden stimmel. A logika ismerős: növeljük a minimális szociális és egészségügyi járulékot, szigorítjuk a szabályokat, lesz több- kulcsos adó, mikrojárulék, tranzakciós illeték, konszolidációs csomag – és majd szépen kitelik a hiány. A gond az, hogy az élet nem úgy működik, mint egy költségvetési táblázat. A valóságban a vállalkozó nem excelben gondolkodik, hanem abban, hogy hó végén marad-e valami a zsebében, vagy sem. Ha nem marad, akkor elengedi a „tisztességes adófizető polgár” identitást, és keres magának valamilyen túlélési üzemmódot.
2026-ra úgy fordultunk rá, hogy egy átlagos szlovákiai egyéni vállalkozó (SZČO) már több mint 425 eurót fizet (februárban fizették be először januárra) havonta csak a minimális szociális és egészségügyi járulékra.
Ez nem a sikeres, a számítástechnika világában vállalkozó szabadúszót sújtja elsősorban, hanem a fodrászt, a kőművest, a villanyszerelőt, a fordítót vagy bébiszittert, akinek egyik hónapban van elég munkája, a másikban meg alig. A rendszer viszont nem ismer gyenge hónapot: a járulék ugyanaz, akkor is, ha a számlán mínusz van. Erre jön rá az alapjárulék intézménye – szép, technokrata szó egy nagyon egyszerű üzenetre: „eddig megúsztad, most már te is fizetsz”.
Nem véletlen, hogy a statisztikák a kilépő ajtó felé mutatnak. 2025-ben, mindezen változások ismeretében több mint 66 ezer egyéni vállalkozás szűnt meg, és csak 42 ezer új alakult. Ez nem egy rossz hónap, esetleg egy „hisztis év” eredménye, hanem trend: már 2024-ben is több volt a megszűnés, mint az indulás.
Az ágazati bontás pedig pontosan jelzi, hol szakadt el először a cérna: az építőiparban, ahonnan több mint 17 600 egyéni vállalkozó tűnt el, a szolgáltatásokban, ahol több mint 7 ezerrel és a kiskereskedelemben, ahol több mint 5 ezerrel kevesebb lett az egyéni vállalkozó. Vagyis pont azok az emberek adják fel, akik a mindennapi életünket működtetik.
A bezárt vállalkozás azonban ritkán jelent valódi visszavonulást. A többség nem sétál át egyik napról a másikra a közeli gyárba, ahol egyébként is már sok az olcsóbb külföldi munkaerő. Sokkal kényelmesebb – és a mostani szabályok mellett sokszor racionálisabb – döntés, amit úgy fogalmazhatnánk meg, hogy „én már nem vagyok vállalkozó, csak segítek, ismerősnek, zsebbe”. Működött ez régen is, miért ne működhetne most is. A megrendelő elégedett, mert olcsóbban megkapja ugyanazt a munkát számla nélkül, a „volt vállalkozó” pedig túlél, járulék és áfa nélkül. A rendszer szempontjából viszont minden egyes ilyen döntés egy pici lyuk a költségvetésen. Egy lyuk nem gond. Amikor több tízezer emberről van szó, akkor az már gondot, nagy hiányt jelent az államkasszában.
A helyzet abszurditását növeli, hogy közben szépen, csendben kinyílt az ajtó Csehország felé. A cseh adó- és járulékrendszer az elmúlt években következetesen építette a kisvállalkozói modellt: magasabb általány, magasabb áfa-limit, alacsonyabb minimális járulékok.
Nálunk plafon van a költségként elszámolható összegen, ott kétmillió koronáig engedik el a képzeletet. Nálunk egyre több adminisztratív és pénzügyi kötelezettség nehezedik a mikrovállalkozókra, ott egyetlen havi összegbe csomagolják az adót és a járulékot. Nem csoda, hogy egyre több szlovákiai vállalkozó „gúglizza” ki a csehországi regisztráció tudnivalóit, ami ugyan nem a felvidéki magyaroknak kínál lehetőséget, de a szlovákoknak kézenfekvő megoldásnak tűnhet.
A kormányzati gondolkodásban mindez mellékzörejnek számít. A fókusz azon van, hogy a költségvetésben látható-e a bevétel. A 2025-ös büdzsé 22,4 milliárd eurós adóbevétellel számolt, a végeredmény viszont mínusz 1,8 milliárd volt. Ez nem apró elszámolási hiba, hanem történelmi léptékű baklövés.
Természetesen a kommunikációs csapat már kimutatta, hogy minden eddiginél nagyobb volt az adóbevétel, arról már elfeledkeztek, hogy ennél többet vártak a magas plusz terhek miatt. Miközben a lakosságra és a vállalkozókra három konszolidációs csomag terhét tették rá – nagyjából évi 7 milliárd euró értékben –, a tényleges adóbevételekből nem érték el, hogy annyi jöjjön be, amennyinek kellett volna. Ha valaki még mindig azt gondolja, hogy az adópolitika lineáris világ, ahol a magasabb kulcs automatikusan magasabb bevételt jelent, annak ezt a 1,8 milliárdos hiányt kellene elmagyaráznia.
Itt ér össze a vállalkozók mindennapi tapasztalata és az ország makroszintű problémája. A mikro- és kisvállalkozások kényszermegoldással élnek, hiszen ez az a forma, amiben egy jó szakember a saját lábán próbál megállni. Ha ennek a rétegnek a fix terhei hirtelen és durván megugranak, miközben a bevétele nem garantált, akkor két dolgot tesz: vagy kimenekül a szürke, illetve fekete zónába, vagy kimenekül az országból. Mindkét esetben ugyanaz a végeredmény: kevesebb legálisan adózó vállalkozó, szűkülő adóalap, gyengébb költségvetés.
Mostanra odáig jutottunk, hogy sorozatban ez a második év, amikor több egyéni vállalkozó hagyja abba, mint amennyi elkezdi. A járulékok nőnek, az adminisztráció bonyolódik, a kivételek szűkülnek, az ellenőrzések sűrűsödnek. A politikai kommunikáció közben „igazságosabb rendszerről” és „szolidaritásról” beszél, de a gyakorlatban a legkisebb „játékosok” fizetik a legnagyobb árat. Azok, akik egy megrendült gazdaságban is dolgozni akarnak, önállóan, saját kockázatra.
Nem arról van szó, hogy nem kellene konszolidálni. Egy felelős államnak rendbe kell tennie a költségvetését. A kérdés az, hogyan? Lehet lassabban, kiszámíthatóbban, több lépcsőben emelni a terheket. Lehet valódi, átlátható, egyszerű mikrovállalkozói rendszert építeni egyetlen, jól tervezhető havi fizetéssel. Lehet úgy digitalizálni, hogy közben csökkenjen a bürokrácia. Lehet vállalni azt, hogy négy-öt évig nem nyúlunk hozzá a szabályokhoz, hogy a vállalkozó merjen beruházni, emberben és eszközben gondolkodni.
A jelenlegi irány nem ezt jelenti. A jelenlegi irány azt üzeni: ha jól megy, fizess többet, ha rosszul megy, akkor is fizess többet. Ez pedig nemcsak a vállalkozókra, hanem az alkalmazottakra is igaz. Aki ebben a rendszerben ma vállalkozni kezd, annak nemcsak bátorságra, hanem bizonyos fokú vakmerőségre is szüksége van. És egy ponton ez már nem a vállalkozók felelőssége, hanem azé a politikai garnitúráé, amely eldönti, milyen szerepet szán az egyéni kezdeményezéseknek ebben az országban.
Megjelent a Magyar7 2026/9. számában.
