Korszakváltás, avagy lehetne másképp is?

A döntéshozóknak, látva a fertőzöttek számának növekedését, illetve a gyártási folyamatok elnehezülését, nem maradt más, mint elfogadni a recesszió tényét – bízva annak gyors lefolyásában –, és a lakosság egészségével foglalkozni. Legalábbis  hogy tompítsák a járvány gyors és tömeges elterjedését.

Bevállalták a válságot, remélve, hogy pár hónapon belül minden visszazökken a régi kerékvágásba.

Pedig a nagykönyvben azt írják, a válságoknak egyik feladata, hogy valami újra ösztönözzenek, arra, hogy valami mást, vagy legalábbis másképp csináljunk.

Aki pedig nem tudja levonni a konzekvenciát, arra van ítélve, hogy belebukjon, vagy újra járja a legközelebbi válsághoz vezető utat.

Először is a válság rámutatott a globális gyártási láncok sebezhetőségére. Tehát ha fenn akarják tartani ezt a gazdaságszervezési modellt, akkor többfonatú termelési láncokat kell kialakítani, ahol minden láncszemre ki kell alakítani és fenn kell tartani egy helyettesítő megoldást, vállalatot. Kérdés, ez mennyibe fog kerülni.

Másodszor: látható, hogy ez a gazdaságszervezési modell mennyire függ a logisztikától, a folyamatos szállításoktól. A legkisebb kiesés, egy-egy szigorúbb határellenőrzés megakasztja nemcsak a gyártási folyamatokat, hanem akár a lakosság ellátását is.

Harmadszor: látni kell, hogy a nagymértékű városiasodás, az emberek besűrítése melegágya lett a járvány terjedésének. Bár most már országossá bővült a járvány Szlovákiában, de első heteiben a fertőzésmentes területek megegyeztek az ország gazdasági éhségzónáival – egyrészt a magyarlakta területekkel, másrészt az északkeleti régiókkal, ahová eddig nem igazán érkezett iparfejlesztés.

Negyedik tanulság: egyik állam sem építhet egyetlen ágazatra. Arra, hogy majd a világpiacon beszerzi azt, aminek a termeléséről önként lemondott. Jelenleg még csak a védőeszközök piaca omlott össze, de ugyanez megtörténhet a gyógyszerekkel vagy az élelmiszerekkel is. Főleg egy olyan országban, mint Szlovákia, amely az élelmiszer-szükségletének a 60%-át kénytelen behozni. 

Kérdés, hogy ezekből a tanulságokból levonjuk-e azt a következtetést, hogy egy adott közösségnek jobban meg kellene őriznie a termelés és az ellátás biztonságát.

Az is kérdés, hogy a közgazdasági gondolkodásunkban az eredményességet a régi módon, a jó öreg GDP-vel fogjuk-e mérni, vagy újfajta értékek megteremtését tűzzük ki magunk elé. Például azt, hogy képesek leszünk-e egy normális emberi társadalom, értékmegosztás kialakítására.

Első: a lakosság olyan helyzettel szembesült, amikor is fel kellett adnia az eddigi megszokott szabadságjogait, korlátozták a szabad mozgásában stb. Van, aki diktatúrát kiáltva háborgott ellene, van, aki beletörődött, belátva, hogy a közösség egészsége, érdeke felülírja az ő személyes kiváltságait. E tanulság elfogadásának nagy szerepe lesz, amikor a világ globalizációjáról vagy a lokalizációjáról kell dönteni, azaz, mi lesz fontosabb, az egyén vagy a közösség jóléte.

Második tanulságként elmondhatjuk, hogy az ember nem változott, megvan benne az ösztönös igény arra, hogy megpróbálja minél hosszabb ideig biztosítani a fenntartását. Elfogadhatjuk az élelmiszer-felhalmozás tényét, de a bevásárlási láz kosaraiból látható, hogy rég elvesztettük annak a tudását, hogy észszerűen készletezzünk.

Harmadik jelenségként, a részleges áruhiány hatására újra kedvet kaptunk arra, hogy legalább részben próbáljunk önellátóak lenni. Élesztő hiányában sokan elkezdték a maguk kis kovászát nevelgetni. Kíváncsian várom, hányan ássák fel a pázsitjukat, hogy abba újra hagymát, krumplit, borsót vessenek.

Negyedik tanulság: az üzletek, a plázák bezárása, hogy nem vásárolhatunk korlátlanul, sokunkat rádöbbentett, hogy számtalan bóvlira talán nem is volt annyira szükségünk. Érdeklődve várom, hogy a válság elmúltával továbbra is eladható lesz-e az a szeméthalmaz, amit eddig oly sikeresen ránk tukmáltak.

Ötödikként megjegyezném, hogy

a vészhelyzet tudatosításával óriásira nőtt a közösségen belüli szolidaritás.

Van, aki szájmaszkokat varr, hogy a kerítésre akasztva bárki elvihesse, bevásárolunk a rászorulóknak, távolabb állunk egymástól, hogy ne fertőzzünk, ne fertőződjünk. A járvány miatt kialakult viselkedést a régi kerékvágásba vissza-zökkenve, nem kellene elfelejtenünk.

Persze még számos tanulság levonható, például az, hogy a hivatalok, vagy az oktatás a személyes kapcsolattartás akadályoztatása miatt milyen gyorsan be tudták vezetni a digitális oktatást- vagy ügyfélkezelést. De inkább azt nézzük meg, hogy

a járvány előtt mi is uralta a közbeszédet. A klímaváltozás, amire globális megoldásként sokan a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését javasolták. A vírus megoldotta: Vuhan felett újra kék az ég, Velencében kitisztultak a lagúnák, és rég nem látott szintre esett a Föld légkörének szén-dioxid-tartalma.

Mások az egyéni felelősségvállalásra építettek, hogy az emberek fogják vissza végre a fogyasztásukat. Ha nem is önként és dalolva, de ez is megtörtént. Vártuk, hogy az ember csökkenti a globális lábnyomát, és nem utazgat minden hónapban fapados repülőn. Ez is kipipálva.

Most otthon ülünk, és aggódunk, mi lesz a munkánkkal. Elég lesz-e az a vékony tartalék átvészelni a legrosszabbat. Ugyanakkor a költségeink is csökkentek, és valahogy túléljük a sokszor ostoba munkánk hiányát, miközben új értékeket találunk, új vágyak ébrednek bennünk.

Nagyon komoly útelágazáshoz érkeztünk. A parányi vírus komolyabb figyelmeztetést adott, mint az összes környezetvédő a – bizonyára indokolt – klímahisztériájával. Egyrészt mehetünk tovább a régi, megszokott úton, rombolva a környezetet és várva, mikor üt be a következő vírus, amelynek esetleg jóval nagyobb lesz a mortalitása. Másrészt – nevezhetjük akár „visszarégiesülésnek” –

átalakíthatjuk az életünket úgy, hogy nagyobb szerepet kapjon az önellátás, a visszafogott fogyasztás, a rövidített terméklánc, a környezet védelme, a megosztott tulajdon. 

A „visszarégiesülésnek” nem kell okvetlenül visszalépést jelentenie a fejlődésben. Manapság számos technológia, eszköz áll rendelkezésre, hogy észszerűvé tegyük az életünket, a gazdaságot.

Tulajdonolni akarunk egy-egy gépet, például autót, vagy csak élvezni a gép által nyújtott szolgáltatást, például az utazást.

Szeretnénk helyi élelmiszert vásárolni? A mi döntésünk, hogy egy kicsit többet adunk érte a „normál” hétköznapok idején, cserébe ezt az árut akkor is megkapjuk, amikor más ország nem hajlandó leszállítani nekünk.

Szeretnénk, ha tisztább volna a környezetünk? Esetleg ki kellene számlázni azokat a költségeket, amelyek eddig nem jelentek meg a termékek árában (pl. környezetszennyezés, gyerekmunka).

Végre meghatározhatnánk, mennyibe is kerül egy lélegzetvételnyi levegő, egy csepp tiszta víz, egy darab termőtalaj, vagy egy méhecske. Mert ezekre, és még sok minden másra, életbevágóan szükségünk van.

Útelágazás! Talán el kellene kezdeni követelnünk a döntéshozóktól, hogy nem ugyanazt a rohanó, fogyasztásra kényszerítő életet kívánjuk vissza. Megtehetjük, hiszen mi a járvány ürügyén sok mindenről lemondtunk!

Cserébe elvárjuk, hogy ne megint csak egy szűk réteg legyen az, amely a válságon nyerészkedik!