Ki fizeti majd a tranzakciós adót a kasszába?
Áprilistól jelentős változás állt be a vállalkozások életében: hatályba lépett a tranzakciós adó bevezetéséről szóló jogszabály. A kormány reményei szerint a közpénzek pótlásának egyik kulcseleme lehet a tranzakciós adó, az elemzők, illetve az ellenzék szerint azonban ez az utóbbi évek egyik legvitathatóbb költségvetési eszköze. Érveik szerint ugyan nagy bevételt hozhat az államkasszába, de hosszabb távon ronthatja az ország versenyképességét, fékezheti a digitalizációt, és érzékenyen érintheti a lakosság mindennapjait.
A tranzakciós adó alapötlete nem új. Európában és a világ más részein is időről időre felmerül egy olyan adó bevezetése, amely a pénzmozgásokhoz kötődik. A 2008-as gazdasági világválság után például az Európai Unió több tagállamában is napirendre került az uniós szintű pénzügyi tranzakciós adó bevezetése, amely elsősorban a spekulatív tőkemozgásokat kívánta volna korlátozni és megadóztatni. Ezek a kezdeményezések azonban sorra megbuktak – vagy azért, mert a globális pénzpiac túl rugalmasan tudta kikerülni a szabályokat, vagy mert az adminisztrációs költségek túl magasnak bizonyultak.
Az adózásnak ez a formája ugyanis sokakban egyértelműen azt az érzést kelti, hogy az állam abból is hasznot akar húzni, ahol már egyébként is vannak bevételei.
Csak emlékeztetőül jegyzem meg, régen a hitelkamatok megítélése is hasonlóan negatív volt, hiszen lényegében amiatt fizetünk kamatot, hogy a kölcsön felvétele és visszafizetése között eltelik bizonyos idő.
Napjainkban viszont már sokkal elvadultabb dolgokon sem lepődünk meg, hiszen nemcsak a politika vált egyre szélsőségesebbé, hanem az egyes társadalmi és gazdasági kérdésekre adott válaszok is. Szlovákia tehát rálépett erre az útra, és adót vet ki a pénzügyi tranzakciókra. A törvény értelmében az adó minden pénzmozgással járó banki műveletre vonatkozik, a készpénzfelvételre, valamint a bankkártyák használatára is. Noha bizonyos tranzakciókra meghatározták a maximálisan fizetendő adóösszeget (például egy banki átutalás esetén maximum 40 euró), más esetekben – mint a készpénzfelvétel – nincs ilyen korlát, így a fizetendő adó összege a tranzakció értékének függvénye, vagyis az összeg 0,8 százaléka minden euróból. Ez az adórendszer aránylag egyszerűnek tűnhet, de a hatása összetett és többszintű.
Az előrejelzések szerint a tranzakciós adó akár több százmillió euró pluszbevételt is generálhat éves szinten, ami fontos lenne a strukturális hiány mérséklésében. A költségvetés nagyon is számít a bevételre, különösen ebben az időszakban, amikor a szociális kiadások nőnek, az egészségügy és az oktatás reformokat követel, és a lakosság egy része nehéz gazdasági körülmények között él.
Ám az optimista jóslatok mellett máris megfogalmazódott számos aggodalom. A vállalkozói szektor különösen érzékenyen reagál erre az adónemre, hiszen az üzleti működésükhöz elengedhetetlen a rendszeres pénzmozgás: a számlák fizetése, a bérek utalása, a költségtérítések elszámolása.
Mindezek a műveletek adókötelesek lesznek. Ezáltal a vállalkozások számára nő az egy tranzakcióra jutó költség, amely hosszabb távon akár csökkentheti a gazdasági aktivitást, fékezheti a beruházásokat, és versenyhátrányt jelenthet más országok vállalataival szemben, ahol ilyen adó nincs.
A kis- és középvállalkozások esetében különösen veszélyes lehet az új adóteher. Ők ugyanis ritkán rendelkeznek pénzügyi tanácsadó csapattal, így kevésbé tudják optimalizálni működésüket az adóelkerülés szempontjából. Mindez oda vezethet, hogy az amúgy is nehéz körülmények között működő cégek áremelésre kényszerülnek, hogy kompenzálják a megnövekedett tranzakciós költségeket. Ez a hatás gyakorlatilag áttételes inflációként jelenik majd meg a bolti árakban, a szolgáltatások díjszabásában vagy az éttermi fogyasztás számláján.
Arról se feledkezzünk meg, hogy készpénzfelvétel esetén azért kell majd fizetnünk, hogy hozzájussunk a saját pénzünkhöz!
Minden 1000 euró után 8 euró vándorol az államkasszába, s ehhez jön még a banki illeték, mert ugye a bank sem dolgozik ingyen. Aki csak teheti, megoldja majd, hogy a lehető legkevesebb tranzakciós adót fizesse, s valószínű, hogy nem tisztul a gazdaság, hanem a fekete és szürke sáv fog bővülni.
A gazdasági szakértők arra is figyelmeztetnek, hogy a törvény jelenlegi formája számos kiskaput hagy nyitva. A fintech szolgáltatások – mint a Revolut, a Wise vagy más külföldi banki applikációk – segítségével például könnyedén elkerülhetők a hazai tranzakciós szabályok. Továbbá, ha egy cég több külön számla helyett egy nagy összegben fizeti ki partnereit, szintén kevesebb tranzakciós adót fizetne, vagyis szembe kell nézni az újabb pénzügyi trükkök sokaságával, sőt igazságtalan helyzeteket teremthet a gazdasági szereplők között, ha az állam nem képes hatékonyan ellenőrizni és szankcionálni a szabálykerülő magatartásokat.
A nemzetközi tapasztalatok alapján is nehéz megítélni, pontosan mi várható.
Olaszországban, Franciaországban vagy éppen Svédországban is próbálkoztak hasonló típusú adóval, de a bevezetését követően több esetben vissza kellett venni a szigorból, vagy új kivételeket kellett bevezetni, mert a gazdaság túlzottan érzékenyen reagált. Ezek a példák jól mutatják, hogy a pénzmozgások megadóztatása önmagában nem ördögtől való gondolat, de a megvalósítás körülményei és részletei döntik el, hogy az adó eléri-e a célját, vagy inkább károkat okoz.
A kérdés tehát továbbra is az: ki fogja valójában megfizetni ezt az adót? A válasz sajnos az, hogy végső soron mindenki.
A vállalatok áthárítják a költségeket a fogyasztókra, közben az ország gazdaságára a versenyképesség csökkenésével, az innováció és a digitális pénzügyi kultúra visszaszorulásával üthet vissza a tranzakciós adó. Márpedig nehéz elhinni, hogy nem ez fog történni, mert ahogy más konszolidációs intézkedés esetében, itt is gyorsan előkerültek az adófizetés elkerülésének a módozatai. S mivel ezen a téren a politikusok sem mutatnak éppen jó példát a lakosságnak, nehéz elhinni, hogy az adófizetés és nem az elkerülés válik mindennapossá.
Ha a kormány valóban szeretné elérni, hogy ez az adó hozzájáruljon a gazdaság fenntarthatóságához, akkor elengedhetetlen lenne a szabályok pontosítása, az érzékeny társadalmi csoportok mentességeinek biztosítása.
Vagyis nemcsak azzal érvelni, hogy a vállalkozók elbírják ezt a terhet, mert belefér a szociális állam ideológiájába, hanem olyan mélyen kezelni a témát, amellyel a lehetséges következmények rövidebb vagy hosszabb távú kihatásait is elemzik. Erre persze egy olyan országban, ahol lényegében politikai zsarolással minden megválasztott képviselőből lehet miniszter, kevés az esély.
Megjelent a Magyar7 2025/13. számában.
