Hogyan áll a második pillér?

Mégis, amikor az ember megnézi a saját egyenlegét, gyakran alacsonynak látja, és ebből gyorsan lesz egy téves következtetés: „a második pillér nem ér semmit”. A valóság ennél prózaibb: a rendszer egészének növekedése és az egyéni számlák sokak számára „kicsi” összege ugyanabból a logikából következik.

Ha a 19,13 milliárd eurót elosztja a 2,046 millió megtakarítóval nagyságrendileg 9–10 ezer eurós átlag adódik. Ez az átlag azonban félrevezető, mert egy olyan tömeget átlagol, ahol rengetegen nagyon rövid ideje fizetnek be (különösen az automatikus belépés miatt), és mellette vannak régebbi, magasabb egyenlegű számlák is.

2025-ben több mint 110 ezer új sporító került be, és ezek közel 60%-a automatikus belépéssel – vagyis sok, friss számla „nulláról” indulva húzza le az átlagot, miközben a rendszer összvagyona nő. Ezt a jelenséget érdemes úgy elképzelni, mint amikor egy cég egyszerre nyit sok új üzletet: a hálózat összbevétele nőhet, de az új egységek egy darabig még kicsik.

A második pillérben alacsony egyéni összegek első számú oka mégis a befizetés aránya. 2024-től a kötelező befizetés mértéke 4% a járulékalapból, és 2026-ban is ezen a szinten marad. A politikusok pedig korábban többet ígértek. Ráadásul a befizetés a hivatalos járulékalaphoz kötött, így akinél a bér/átalány/járulékalap alacsonyabb, vagy szakaszos a befizetés (vállalkozói időszakok, kihagyások, munkanélküliség, külföldi biztosítás), annak a számlája teljesen természetesen marad alacsonyabb. Itt nincs trükk: a második pillérben az egyenleg nagyon „életpálya-érzékeny”.

A második ok a befektetési pálya, ami az elmúlt években látványosan változott. 2025 végére, az irányított átsúlyozások eredményeként már 80% felett volt az indexalapokban lévő vagyon aránya, vagyis rendszerszinten sokkal több pénz került hosszabb távon magasabb várható hozamú eszközökbe.

 Ez azért fontos, mert a második pillér tipikus „korai hibája” az volt, hogy sokan túl konzervatív alapokban ültek, és hosszú éveken át alacsony hozamot értek el – miközben a valódi felhalmozás kulcsa a több évtizedes hozamtermelés.

A 2025-ös év már ebből a szempontból is beszédes: a hírek szerint az indexalapok átlagos éves hozama nagyjából 6,4–7,5% sávban volt, a garantált alapoké pedig jellemzően 0,5–3% körül, miközben összességében minden alaptípus pozitív évvel zárt. Ettől azonban nem fog egyik napról a másikra „megugrani” a legtöbb számla, mert a magasabb hozam is akkor dolgozik igazán, ha már van mit fialtatni: a kamatos kamat nem a kezdeti években látványos, hanem később, olyan 20 év múlva, de itt van idő.

A harmadik ok az, hogy a második pillér szerepe eleve kiegészítő. A rendszer úgy van felépítve, hogy a kötelező járulék nem teljes egészében ide megy, hanem megoszlik az első és a második pillér között; a második pillér nem „önmagában nyugdíj”, hanem egy másik logikájú láb a nyugdíj alatt. Ezt sokan fejben úgy fordítják le, hogy „akkor a második pillér legyen nagy”, miközben a szabályozás a 4%-os befizetéssel nem ezt ígéri, hanem azt, hogy hosszú távon legyen egy saját tőkefedezeti rész is.

A negyedik ok a kijózanító pillanat a nyugdíjba lépéskor: a felhalmozott összeget jellemzően járadékká kell alakítani, és ott rögtön látszik, mennyire „kicsi” volt a tőke. 2025-ben például a második pillérből folyósított, biztosítók által fizetett átlagos havi élethosszig tartó járadék 26,20 euró körül alakult a Szociális Biztosító adatai szerint. És van egy külön, sokatmondó kategória is: a „kis megtakarítás” rezsimben a kifizetés nem élethosszig tartó járadék, hanem a megtakarítás elfogyásáig tartó havi folyósítás; egy cikk a Szociális Biztosítóra hivatkozva konkrét példát is ír, ahol a havi összeg legfeljebb 14,90 euró lehet a megtakarítás kimerüléséig. Ezek a számok nem azt jelentik, hogy „a rendszer rossz”, hanem azt, hogy sok ember a pályája során túl kevés tőkét halmozott fel ahhoz, hogy ebből érdemi, élethosszig tartó plusznyugdíj képződjön.

Az idei adatokból tehát egyszerre két állítás következik, és a kettő nem ellentmondás. Rendszerszinten a második pillér nő, a vagyon rekordközeli, a hozamok 2025-ben kedvezőek voltak, és az átsúlyozások miatt a pénz nagy része már indexalapokban dolgozik. Egyéni szinten viszont sok számla azért „alacsony”, mert a befizetés mértéke tartósan alacsony (4%), sokan rövid ideje vannak bent (az automatikus belépések miatt még inkább), a befizetési pályák töredezettek, és a kamatos kamat csak hosszú idő után lesz látványos.

Ha az olvasó abból indul ki, hogy a második pillérnek „nagy nyugdíjat” kell adnia, akkor csalódni fog; ha viszont úgy tekint rá, mint egy kötelező, de korlátozott befizetésű tőkefedezeti lábra, amely hosszú távon csökkenti az első pillértől való kizárólagos függést, akkor a most „kicsinek” tűnő egyenleg a rendszer logikus következményének látszik.

A kérdés pedig az, hogy a kormányok majd miként kezelik a rendszert a jövőben, mert a jelenlegi Szociális Biztosító milliárdos mínuszokat termel minden évben, így a problémára megoldást kell találni,