Fukarság és ambíció

A hét évre szóló európai költségvetést a ’90-es években kezdték alkalmazni, hogy egy-egy időszakra meghatározzák a célkitűzéseket, és megteremtsék hozzá a fedezetet. Erre azért van szükség, mert az EU-n belül a döntéshozatal bonyolult és időigényes. Még ha van is konszenzus, a költségvetés elfogadásához egy évre van szükség, és további egy év kell a részletek kidolgozására. Három alapvető kérdésben kell megegyezni: mekkora legyen az elköltendő keret, hogyan legyen elosztva, mire fordítsuk, és hogyan legyen kifizetve.

Különbözőjavaslatok lógtak a levegőben. Az EU Tanácsának új elnöke, Charles Michel, végigjárva a kormányfőket, iszonyú munkát vállalt magára: tíz nappal a csúcs előtt összehozni egy kompromisszumos javaslatot. Ez nem sikerülhetett, hiszen a csúcson még abban sem közeledtek a nézetek, hogy mekkora legyen a költségvetés nagysága.

Azt lehetett tudni, hogy nagyságrendileg ezermilliárd euróról beszélhetünk. Mindenki jött a saját számaival a GDP, a GNI valamilyen százalékával. A javaslatot még Oettinger előző biztos készítette elő, aki azt mondta, a költségvetés kiegyensúlyozott, hiszen az első olvasatban mindenki elutasította.

A csúcson tárgyalt javaslat, miszerint a GNI 1,07%-a volna a költségvetés nagysága, elmaradt a Bizottság által javasolt 1,17–1,2%-tól, és messze elmaradt a parlament által javasolt 1,3%-tól, de meghaladja a spórolósnak vagy fukaroknak nevezett fő befizetők maximum 1%-os javaslatát.

A Fukarok mindig is igyekeztek lenyomni a befizetéseiket, ezzel a költségvetés keretét, de ennyire egységesen még sosem álltak ki.

Látni kell, hogy az 1,07% az 1%-os variánshoz képest csak az osztrákoknak évi egymilliárd euróval, a németeknek 12 milliárddal, a hollandoknak 6 milliárddal több befizetnivalót jelentene évente, amiért nem lelkesednek. A hosszú távú előnyöket, a piacok megnyitását, vagy a támogatások visszacsorgását a fejlett nyugati vállalatokhoz egyszerűen adottságnak tekintik, amihez miért kellene nekik milliárdokkal többet fizetni.

A kohézió barátai, az olaszokat is beleszámítva 17-en, kitartanak amellett, hogy a régióik kiegyensúlyozott növekedést érjenek el.

Azzal is érvelnek, hogy a kohéziós támogatások jelentős része visszaáramlik a fejlett technológiákat biztosító gazdagabb régiók vállalataihoz, a kifizetéseknek akár 70%-a a fejlett országok vállalatainál képez forgalmat. A kohéziós- és agrárprogramok mellett viszont új feladatok jelentkeztek. Ebből a szemszögből jó húzásnak tűnt, hogy a kohézió barátai átnevezték magukat az Ambiciózus Európa Barátaira, de ez sem hatotta meg a Fukarokat.

Eddig is jó lett volna többet áldozni segély-, kül- vagy szociális politikára. Új kihívások is megjelentek, a migrációra évi hárommilliárdot költ az EU, de ilyen a határvédelem, a terrorelhárítás, vagy a védelmi politika is. Ráadásul a NATO elvárja, hogy minden ország a GDP-jének legalább 2%-át költse katonai kiadásokra. Ha az EU valódi védelmi politikát szeretne, akkor ezt az évi 1%-os keretből nehéz lesz megvalósítania. Nyakunkon a digitalizáció, vagy a zöld program. Az európai Green Deal is ambiciózus terv, de a költségvetésben csak 7,5 milliárdot szánnának rá, ami hét évre elosztva nevetséges összeg.

Hasonlóan kevés jut a mesterséges intelligenciára és más fejlesztésekre, ezzel pedig Európa lemarad. Ha ezekre a programokra nem szánnak legalább 50 milliárdot, kár belefogni. Európának nincs gazdaság- és fejlesztési politikája, ami megteremtené, hogy az amerikai, ázsiai versenyben labdába rúghasson.

Ha meg is születik az egyezség a költségvetés nagyságáról, következik a nagy vita, hogy mire is költsék, hiszen ez nem mindenre elég. A csúcson addig sem jutottak el, hogy milyen szempontokat érvényesítsenek a költségvetés elosztásánál.

Másfél-két éve ragozzák, hogy politikai feltételekhez kötnék a kifizetéseket, ami elsősorban Magyarország és Lengyelország ellen irányul.

Kérdés, mi az a politikai „érték”, aminél ezt alkalmazni kellene, és ki határozza meg, hogy az adott ország megfelel, vagy nem felel meg? Charles Michell még az ülés előtt azzal állt elő, hogy a Bizottság hatáskörébe utalná annak megállapítását, hogy egy ország teljesíti-e a feltételrendszert. A Bizottság döntését megvétózhatja az Európa Tanács, de csak kétharmados többséggel. Ezzel megfordították az eddigi döntési mechanizmust. A Tanácsra jellemző, hogy az érzékeny kérdésekben sokan nem foglalnak állást, inkább tartózkodnak. A lengyelek és a magyarok a 7. cikkely eljárásánál is abban reménykednek, hogy azt a Tanácsban megvétózzák, és többen jó szokásukhoz híven inkább tartózkodni fognak. A minősített többségi szavazáshoz a blokkoló kisebbséget könnyebb összehozni, mint a minősített többséghez a tagállamok számának 55%-ával és a népesség 65%-ával bíró szavazatot. Ez annak a játszmának a része, amelyben a Parlament, a Bizottság és a Tanács küzd a nagyobb hatalomért, a döntési jogkörökért. Michel javaslata minden tagállamban nagy felháborodást keltett.

Látni kell, a Fukarok, köztük a németek viselkedése megváltozott az utóbbi években. 10-20 évvel ezelőtt még a békésen virágzó Európa volt a cél, és ennek alapján a befizetéseiket is nagyvonalúbban kezelték.

Matolcsy György szerint ahhoz, hogy az eurózóna működjön, az európai költségvetést a GDP 15–16%-ára kellene emelni. Ha ennek a töredékében sem képesek megegyezni a tagállamok, mi garantálja, hogy az euró 10 év múlva is megmarad? Az eddigi költségvetési egyezkedéseknél azért is nehezebb feladat a konszenzus kialakítása, mert a válság, a koronavírus és a migráció szele csapkodja az összes európai államot, s ilyenkor nehezebben nyílik meg a pénztárca. 

Azt is látni kell, hogy az EU-költségvetésről és annak tizedszázalékairól rengeteg a vita, miközben ennek többszöröse a nemzeti költségvetés, amelyről kevesebb szó esik. A vitára persze minden államfő úgy megy el, hogy mit hoz haza, mit mutathat fel a választóinak. Sokuknak otthon pár milliárd euró nem is téma, szinte egy személyben döntenek róla, Brüsszelben azonban szimbolikus jelentősége van. Magyarázhatják a nagyok, hogy a fukarság még nem jelenti azt, ne lennének az Európai Unió elkötelezett támogatói. Ettől azért sokkal szimpatikusabb az Ambiciózus Európa képe.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/11. számában.