Európa kamatot vág – de tényleg vége az inflációnak?
Júniusban az Európai Központi Bank Kormányzótanács 25 bázisponttal csökkentette az irányadó kamatokat. A gesztus szimbolikus, de egyben politikai, gazdasági és pszichológiai üzenet is: az EKB szerint kezdhetünk fellélegezni. A kérdés csak az, hogy mi, itt Európa perifériáján, érezzük-e majd ezt a levegőváltozást – vagy marad minden, ahogy volt: bizonytalan, nyugtalan, és bántóan drága.
A döntés nem a semmiből jött: az infláció az eurozónában lassan már közelíti a bűvös 2 százalékos célt, amit a jegybank szinte mantraként ismétel. A friss előrejelzés szerint az infláció 2025-ben 2,0%, 2026-ban 1,6%, majd 2027-ben ismét 2,0% körül alakulhat. Szép kerek számok – és talán épp ezért tűnnek túl szépnek, hogy igazak legyenek.
Miközben a headline infláció tényleg csillapodik, az élelmiszerek és energiák nélküli úgynevezett maginfláció továbbra is makacs: 2025-ben 2,4%, majd 1,9% a következő két évben. Magyarán: amit nap mint nap érzünk – a bevásárlás, a fodrász, a mozijegy –, még mindig többe kerül, mint kellene.
A gazdasági növekedésre szánt jóslatok inkább visszafogott derűlátásról árulkodnak: 2025-ben 0,9%, 2026-ban 1,1%, 2027-ben 1,3% – ez nem rakétakilövés, inkább lassú csoszogás. Az első negyedév ugyan jobban sikerült a vártnál, de a maradék év kilátásai lanyhák. A vállalati beruházások óvatosak, az export körül ott lebeg a kereskedelmi háborúk szele. Egyedül az állami beruházások (főleg hadseregbe és infrastruktúrába) hozhatnak némi életet – feltéve, hogy nem csak PowerPoint prezentációk szintjén léteznek.
A háztartások valamelyest több pénzhez juthatnak – legalábbis ezt sugallják a bérek és a stabil munkaerőpiac –, de ehhez kedvező hitelezési környezet is kell. És épp ez az, amiben az EKB most megpróbál enyhíteni.
A jegybank elemzői a döntés mellé biztonsági övként csatoltak néhány alternatív forgatókönyvet is. Ezek szerint ha a világban tovább nő a kereskedelmi feszültség – és valljuk be, mostanában nem ez lenne az első meglepetés –, az visszarántja a növekedést és az inflációt is. Ha viszont sikerül elkerülni a konfrontációt, még enyhe túlteljesítés is jöhet.
De ne legyenek illúzióink: a bérek legalábbis átlagosan még mindig erőteljesen nőnek, a vállalati profitok pedig nem feltétlenül a munkavállalók vagy a fogyasztók javára tompítják a nyomást. Az infláció tehát bár csillapodott, még nem szelídült meg teljesen.
Az EKB hangsúlyozza: nem ígér semmit előre. Nem jelöl ki kamatpályát, nem árul el hosszú távú terveket. Ülésről ülésre, adat alapján döntenek – ez egyszerre hangzik felelősen és kétségbeesetten. A jegybank lényegében azt mondja: nem tudjuk, mi lesz, de figyeljük, és majd reagálunk.
Ez lehet bátor pragmatizmus. De lehet a stratégia hiánya is.
Számunkra, akik a periférián élünk, ahol a kamatcsökkentés nem automatikusan jelent alacsonyabb hitelkamatot vagy olcsóbb élelmiszert, a lényeg máshol van. Abban, hogy az európai gazdaság újra lassan, de stabilizálódni kezd. Abban, hogy a jegybank már nem csak a fékpedált, de talán a gázpedált is megérinti.
De legfőképp abban, hogy továbbra is magunknak kell figyelni. Mert amíg a kamat csökken, az árak nem feltétlen követik. A pénzpiac talán megnyugodott – de a pénztárcánk még nem.
