Elszabadult árak, bizonytalan jövő
Tele vannak a híradások az infláció elszabadulásával, ami szofisztikált megfogalmazása annak, hogy az árak megugrottak. Az inflációt csak a gazdaságpolitikusok értik, és a politikai küzdelmekben jelent ütőkártyát. Az egyszerű ember annyit érez, hogy mindenért többet kell fizetni, mint pár héttel ezelőtt.
Magyarországon látványosan megugrottak az árak, már öt százalék fölött mérik az árromlást, nem csoda, hogy a nemzeti bank igyekszik erősíteni a forintot. De az eurózónában is jobban ellépett a vártnál, 2,2%-ra, s ekkora árromlást 2018 ősze óta nem tapasztaltak. Hogy az infláció világjelenség, arról tanúskodik, hogy Amerikában is 5,4 százalékos pénzromlást mértek.
A közgazdászok nagykönyve szerint egy bizonyos mértékű, 2-2,5 százalék körüli pénzromlás egészséges a jól működő gazdaságban.
Kérdés, nevezhető-e jól működőnek a jelen állapot? Tény, hogy a koronavírus hullámai idején a korlátozásokkal visszafogták a fogyasztást, és a lakosságnak az élet visszatértével megjött a kedve a költekezéshez. Tehetik, mert a magunk mögött hagyott (?) válság nem tartozik a tipikusak közé. Ezt a válságot egy egészségügyi vészhelyzet okozta, így szinte mindenki abban bízott, hogy a járvány leküzdésével minden visszazökken a régi kerékvágásba. Így gondolkodtak a lakosok, és így a kormányok is, akik félredobva a régi közgazdasági berögződéseket, látványos költekezésbe kezdtek. Biztosítani akarták, hogy a lakosságnál megmaradjon az a pénzmennyiség, amennyi a visszapattanáskor a fogyasztás megtartásához szükséges. Ha ezt nem tették volna, a munkanélküliség, a jövedelemcsökkenés elodázta volna a válságból való kilábalás lehetőségét.
Persze nemcsak az ún. helikopterpénzt szórták, egyes kormányok igyekeztek a beruházások támogatására pénzt önteni a gazdaságba. Ez ugyan egészséges gondolat, ám ez is a keresletet ösztönözte, azaz volt bizonyos árfelhajtó hatása, főleg az építőiparban. A harmadik tényező, hogy minden vállalat igyekszik bepótolni a járvány alatti termeléskiesést, felfuttatni a termelést, amihez természetesen kell a nyersanyag és az alkatrészek, ez pedig ideiglenes ellátási gondokat és áremelkedést okoz.
Elsőnek az üzemanyagárak elszabadulását érzékelhettük.
Az olaj 2020 eleje óta olyan vágtában vett részt, ami csak a hetvenes évek mozgásaihoz hasonlítható. A koronavírus hatására az olaj ára először a mélybe zuhant, előfordult, hogy azért fizettek, hogy elvigyék. A történethez az is hozzájárul, hogy az olajkitermelés az USA-ban az elmúlt tíz évben a palatechnológia kifejlesztésével megugrott, emelni tudták a termelést, annyira, hogy ötven év után engedélyezték az olajexportot. Ebbe vágott bele az alacsony ár, hiszen a palatechnológia csak akkor kifizetődő, ha 70 euró fölött van a kőolaj ára.
Az energiahordozók árának emelkedése, illetve a megnövekedett kereslet logikusan megemelte a szállítmányozás árait.
Döbbenetes, hogy az elmúlt évhez képest meghétszereződött a tengeri szállítás ára. Tavaly nyáron átlagosan 1650 dollárba került egy konténer szállítása Sanghajból Rotterdamba, manapság ugyanez 11 196 dollárba, míg a konténerek ára a tavaly nyári 3000 dollárról 20 000 dollár körüli szintre emelkedett. Ez már nemcsak a kis árréssel rendelkező árukra gyakorol hatást, hanem erősen érinti a drágább termékeket is.
Mondhatnánk, hála az égnek, egy újabb pofont kap a globalizáció, és nem mindent fogunk Kínából behozni, végre rövidülhetnek a világ ellátási láncai. A gond azonban ott van, hogy
a világ nincs felkészülve arra, hogy kiváltsa Délkelet-Ázsia termelési kapacitásait.
Vegyünk egy egyszerű példát, mint a kecsup. Dél-Szlovákiában a működő paradicsomfeldolgozó gépsorok évek óta állnak, hiszen a világpiacon olcsón lehetett hozzájutni a paradicsomsűrítményhez. Ahhoz, hogy hirtelen visszatérjünk a hazai feldolgozáshoz, nem elég újrazsírozni a gépsort, a termelőink sincsenek felkészülve, hogy beszállítsák a szükséges alapanyagot.
És eljutottunk az élelmiszerek árához. Ez még bonyolultabb kérdés, hiszen ebbe beleszól az időjárás, a fagy, az aszály, bármi, ami megbolondítja a piacot. Hogy mennyire globális a jelenség, jól példázza a sertéshús árának mozgása.
Tavaly a sertéspestis miatt Kína komoly behozatalra kényszerült, s ezzel tisztességesen felverte az árakat Európában is. Azzal, hogy Európában is megjelent a kór, a sertéshús az idén már itthon maradt, ami miatt elkezdtek csökkenni a felvásárlói árak. Hogy a sertéstenyésztők sorsa se legyen egyszerű, Kína újraindította a sertéstenyésztési kapacitásait, amihez kivásárolta a világ takarmánykészleteinek jelentős részét, felverve a takarmány árát. Persze, mindezt erősítette az is, hogy a dél-amerikai aszály miatt a szója is hiánycikké vált.
A folyamatok hasonlóak a nyersanyagoknál.
Olyan nyersanyagokból alakult ki hiány, mint az acél, a fa vagy a műanyag.
A jelenleg is magas árak tovább emelkednek, és egyelőre a folyamat végét sem lehet sejteni. Aki manapság építkezésre szánja magát, annak az építőanyagok esetében 30-50 százalékot is meghaladó áremelkedéssel kell számolnia, akinek viszont acélra van szüksége, az akár 100 százalékos áremelkedést is el kell hogy viseljen. Hol van az már, amikor az európai acélgyártók az ázsiai túlkínálat terhelte piaci helyzetre panaszkodtak! Honi építészek mondogatják, hogy már csak úgy mernek árajánlatot adni, hogy nyitva hagyják az építőanyagok tételeit, mert azt a napi árak befolyásolják.
Hasonló a helyzet a csomagolóanyagok esetében.
A műanyag szatyrok és fóliák előállításához szükséges poliolefinek ára esetenként akár 80 százalékkal megemelkedett. Az üveg árát nemcsak a nyersanyaghiány befolyásolja, hanem az is, hogy a csomagolóiparban a műanyagok alkalmazásáról egyre inkább a többször hasznosítható üvegre állnak vissza a termelők. A konzerveknél pedig az acéldobozok ára emelkedett 30–80 százalékkal. De folytathatjuk a sort a kaucsuk 60 százalékos emelkedésével, vagy némely fűrészáru árának a megduplázásával. És persze ne hagyjuk ki az akár nyersanyagként is számolható áramköröket, aminek hiánya az autóiparban okoz kénytelen leállásokat, és ez a félvezetők piacán kialakult hiány a negyedik negyedévre is elhúzódhat.
Az igazi kérdés, hogy mindez megállítható-e, és nem torkollik-e egy fokozódó bér–ár spirálba.
Hasonló helyzet a hetvenes években, a vietnami háború után fordult elő az USA-ban, amikor a hadigazdaság teremtette pénzbőség után mindenki az inflációt várta. A dolgozók magasabb árakra számítottak, magasabb béreket is követeltek, és mivel a vállalatok emelkedő bérekre számítottak, árat emeltek. Ezt akkor a kamatok drasztikus megemelésével tudták leküzdeni. Abba már belegondolni is rossz, hogy egy hasonló jelenséget az eladósodott lakosság, illetve az államok miképp tudnák elviselni.
Megkelent a Magyar7 hetilap 2021/31. számában.
