A méhecske és a kormányprogram
A kormány bemutatta a programját az elkövetkező évekre. A feladatot teljesítették, és talán nem is rosszul, hiszen mindenre igyekeztek odafigyelni, és nehezen talált rajta bírálnivalót az ellenzék és a parlamenten kívüliek.
A felvidéki magyar politika szereplői közül többen kifejtették a véleményüket. Volt, aki sikeresen lefordította a kormányprogram szinte minden egyes részét, volt, aki néhány pontban fogást is talált. Ezek közül kiemelném a Farkas Ivánét, aki szerint
Farkas Ivánnak kétségkívül igaza van abban, hogy úgy készítettek tervet a kormányzásra, hogy a mai nap lehetetlen meghatározni, meddig tart a járvány, meddig kényszerülünk mi és a gazdaság elszenvedni a kényszerintézkedéseket, ennek következtében azt sem tudjuk, mekkora lesz a mozgástér, a költségvetési keret, amivel a kormány számolhat.
Talán ezért is lelhető fel több bizonytalanság a feladatok között, hiszen számos problémánál a „megtesszük” helyett a „mérlegelni fogjuk” megfogalmazás szerepel.
Ez az álláspont annyiban is érdekes, mert sokak szerint a koronavírus nélkül is beütött volna a válság – bár másmilyen görbével.
A krízis jelen volt már 2019 februárjában is, igaz, ez akkor csak gazdasági lassulásban nyilvánult meg, amit a koronavírus-járvány csak felerősített.
Olyan megoldatlan problémák sorakoznak, mint az ország versenyképessége, a duális gazdaság kialakulása, ahol egyre csak nő a szakadék a termelékenységben a nemzetközi nagy- és a hazai kisvállalatok között, a demográfia, a társadalom elöregedése s vele a szociális ellátórendszerek hosszú távú fenntarthatatlansága. Nem találtak választ az elmaradott régiók felzárkóztatására, ahogy a marginalizált népesség visszavezetésére sem a munka világába. Mindemellett az utóbbi években egyre kevesebb külföldi beruházást tudott bevonzani az ország, hiszen már nem áll rendelkezésre a megfelelő mennyiségű olcsó munkaerő, köszönhetően az egyre növekvő adóéknek is. És ez csak pár kérdés, amire választ kellett volna adnia a kormányprogramnak, bár sok pont ezek megoldása felé mutat.
A program ambiciózusnak tekinthető, csak a koronavírus-válság miatt nehezen tűnik teljesíthetőnek.
Ivan Mikloš volt pénzügyminiszter több mint 200 olyan intézkedést számolt össze, amelyekkel egyet lehet érteni, és amelyekhez forrásokat kellene biztosítani. Eközben a bevételi oldalon nem jelenik meg új bevétel, és a kormányprogram azt sem taglalja, esetleg mely területektől venne el forrásokat.
Ha mindezt végig szeretnék vinni, teljesen át kellene alakítani a közszféra gazdálkodását, észszerűsíteni a kiadási oldalt és teljesen átalakítani a bevételi oldalt, elsősorban az adórendszert, bár erre is utalnak jelek, például emelni szeretnék a közvetett, a vagyoni és a környezetvédelmi adók arányát.
Jelzésértékű, hogy a kormányprogram első fejezete a korrupció megfékezésével indul, talán mert a választási kampány is ennek a leküzdésére épült. Egy javaslatot ki is emelnék, amelynek sikeres bevezetéséről sokat elmond a megfogalmazása:
Erre mi is kíváncsiak leszünk.
A korrupció témáját érinti az is, hogy új minisztérium alá szervezik az összes EU-támogatások kezelését.
Lehet, ezentúl már tényleg nem a koalíciós pártok fogják felügyelni az ágazatok támogatásainak elosztását?
Mindenesetre az is kérdés, mennyire tudják visszaszorítani az eddigi projektírói rendszert, és az arra rátelepedett lobbit.
Ami kétségkívül hiányzik, az a koronaválság egyik tanulsága, hogy nem lehet egy országot a végtelenségig specializálni, mindenkinek szüksége van saját kapacitásokra, legalább a stratégiai ágazatokban.
Bár ez az élelmiszer-ellátás tekintetében legalább jelszó szintjén megjelenik, de például a védőeszközök beszerzésének nehézségeiből mintha nem okultak volna.
A legnagyobb szemléletváltás a környezetvédelem, a mezőgazdaság és az erdészet területén mutatkozik, szinte felrúgja az eddigi kormányzatok gyakorlatát. A környezetvédelemben nagyobb szerepet kap a radikálisabb ökológusok véleménye, amelyet inkább a civil aktivisták képviseltek, visszaszorítva a környezetipar szereplőit, akik eddig oly hatékonyan csapolták meg a költségvetést. Szimbolikus, hogy leállítják a szalatnai (Slatinka), a csendespataki (Tichý potok), az Ipolyon a vágói (Ďubákovo) víztározó, illetve a Csallóközön keresztülhaladó kőolajvezeték építését.
A jelenlegi kormányban nagyobb lesz az összhang a környezetvédelmi és a mezőgazdasági tárca között, amit az is jelez, hogy a miniszter az erdőre nemcsak mint gazdasági térre tekint, inkább erősítené az erdők táj-, ökológiai- és klímavédelmi funkcióit, és természetközelibb erdőművelést folytatna.
Kérdés, mit szól ehhez a fakitermelésből profitálók hangos csoportja, illetve hogyan tudja megvédeni az Állami Erdővállalat kisebb bevételét – bár ez nem kell, hogy törvényszerűen csökkenjen.
Kemény dió lesz a vadászat körüli változások bevezetése, de a miniszter láthatóan hajlandó vállalni a konfliktusokat, amelyek a program alapján következnek. Ilyen lesz a tulajdonrendezés, a földhasználati jog módosítása, de hasonlóan beletörhet a bicskája a mezőgazdasági elképzeléseinél, mivel érezhetően a kisebb gazdaságokat erősítené.
Az agrárlobbi már panaszkodik, egyelőre még csak azért, mert nem volt hajlandó a miniszter találkozni velük, és mert nem mezőgazdászt neveztek ki államtitkárnak.
Arra még nem hördültek fel, hogy átirányítanák a források egy részét az eddigi közvetlen földalapú támogatásoktól a mezőgazdasági politika második pillérébe, a vidékfejlesztési ágba, illetve maximalizálnák a kifizethető földalapú támogatások nagyságát.
Eddig is minden kormány programja tartalmazta, hogy kihasználnák az ország természeti adottságait az élelmiszer-ellátás növelésére, a hazai termékek nagyobb térnyerésére. Igaz, egyik sem járt sikerrel, talán azért, mert nem bírt felülkerekedni a nagygazdaságok érdekérvényesítő erején. El kell ismerni, a nagygazdaságok valóban effektíven termelik a gabonát és az olajosokat, de ami hiányzik, hogy további termelés, állattenyésztés, speciális növények, feldolgozás már nem épül rá az alaptermelésre.
Hogy életképtelenek lennének a kisgazdaságok? Ha azt csinálják, mint a nagyok, akkor igen, ugyanakkor például az osztrák kisgazda meg tud élni, igaz, ő 6-7 további tevékenységet ráköt az alaptermelésére.
Látható, hogy az eddigi út hibás.
Külön tanulmányt érdemelne, hogy a fejlett agrártechnológiák korában, amikor képesek vagyunk „környezetet védve” több tízezres disznófarmokat létrehozni, mégis kevesebb a sertés az országban, mint amikor minden második falusi udvar óljában ott röfögött a "csoni".
Ahhoz, hogy a hatvan százalék külföldi élelmiszernek legalább egy részét ki tudjuk váltani hazaira, sokkal több kell. Talán nem a termelés hatékonyságát kellene az első helyre tenni, a vásárlónak is hazafiasan kell döntenie, s a gazdáknak is új modelleket kell keresniük.
Komoly változások, amelyek nem egy ciklusra szólnak, és félő, a miniszternek egy teljes ciklus sem adatik meg.
Az agráriumot is komolyan vizsgáztatja a koronavírus. Természetesen nálunk is hiányoznak a kertészetekben az olcsó vendégmunkások, bár az EU-hoz képest nálunk jóval kisebb a speciális termelési ágak aránya. Viszont amikor nő a munkanélküliség, miért van szükség vendégmunkásra?
Az igazi nagy vizsga aratáskor várható, amennyiben Csehország nem engedi át a kombájnjait. Ekkor az eddigi támogatási politika is megkapja a bizonyítványát, hiszen pár eurót azért csak ráköltöttünk az agrártechnikára.
Számomra viszont az egyik legszebb mondata a kormányprogramnak az, amelyben
a méheket védett fajjá nyilvánítanák.
És ez nemcsak magáról a méhecskéről szól.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/18. számában.
