A Fico-kormány(ok) gazdasági mérlege
Pár nap múlva választások, illene megvonni az elmúlt parlamenti ciklus gazdaságpolitikájának a mérlegét. Mondják, mi sem egyszerűbb, elég egy tízes toplistát összeállítani az elmúlt négy év legnagyobb gazdasági botrányairól, ez azonban nehéz feladat. Mit lehetne kihagyni? Másrészt azért sem kapnánk teljes képet, mert a katekizmusból tudjuk, bűnt nem csak tettel, de szóval és mulasztással is el lehet követni.
Hosszan sorolhatnánk a lenyúlásokat, a túlárazott közbeszerzéseket, az oligarchák helyzetbe hozását, a nyugati vállalatoknak nyújtott indokolatlan ösztönzéseket, a végtelenségig elhúzódó beruházásokat, az el nem készülő autópályákat, az autópályadíj-beszedő rendszert, vagy a mohi atomerőművet.
Nem folytatom, mert akkor nem látnánk az egésznek a hátterét, hogyan alakult ki, miképp működik a rendszer, és mindez hova vezetne.
Kezdjük azzal, hogy Robert Fico kétéves megszakítással 2006-tól vezette a szlovák kormányt, illetve az utóbbi két évben is jelentős hatással bírt a kormányra.
Olyan időszakban vette át a hatalmat, amikor Szlovákia gazdasága repesztett. Beérett az Ivan Mikloš pénzügyminiszter által fémjelezett gazdaságpolitika, amely Mečiar után bekapcsolta a szlovák gazdaságot az európai vérkeringésbe.
Ehhez nyugati vállalatok tömegét kellett idecsábítani. Jöttek is csőstül, munkahelyeket teremtve generálták az exportot, az adó- és járulékjövedelmeket, és mindez kitűnően hatott a hagyományos közgazdaságtan szent mutatójára, a GDP-re, illetve a költségvetési adatokra.
Ficónak nem kellett mást tennie, mint hagyni a rendszert, hadd fusson a szekér, és közben úgy tenni, mintha kormányozna. Kormányzásuk idején kiépítettek egy rendkívül hatékony rendszert az uniós források lenyúlására, ami a mai napig működik.
A rendszer lényege, hogy a pályázat elkészítését úgy megbonyolították, hogy ahhoz mindenképp igénybe kelljen venni a bennfentes „szakemberek” segítségét. Olyan pályázatírói hálózatot hoztak létre, amely aztán menedzselni tudta, ki legyen a nyerő. Hogy ezen a területen mekkora sikerdíjak, milyen visszaosztások voltak, az közszájon forog. Az egész ciklus alatt meg is büntettek egy kishivatalnokot, aki volt olyan ostoba, hogy a saját számlájára fizettetett ki pár száz eurós jutalékot.
Az igazi nagy pénzek azonban az állami beruházásoknál forogtak.
Azzal kezdték, hogy például az autópálya-tendereknél nem tudtak valós versenyhelyzetet teremteni. Egy időben írtak ki több beruházást, így a nagyok szétosztották a munkát, és meghatározták az árakat. Felmerült néhány kartellgyanú, valós következmények nélkül. De hát ezernyi módja van a közpénz kitalicskázásának. Egy nagy beruházásnál elég időközben megváltoztatni a műszaki paramétereket, vagy akár kitolni a befejezés határidejét, és rögtön lehet emelni az árat. Sorolhatnánk: Felsővisnyó, pozsonyi körgyűrű, R7-es autópálya stb. Meg is találták hozzá a megfelelő minisztert. A legnagyobb blama viszont kétségkívül a mohi erőmű, amely az eredeti tervekhez képest kétszer annyi idő alatt fog elkészülni, kétszer annyi pénzért.
Hiába növekedtek szépen a költségvetés bevételei, nem jutott forrás a beruházásokra, nem tudtak kiegyensúlyozott költségvetést kialakítani. Tavaly már majdnem sikerült, de jött a fránya recesszió, és összeomlott a költségvetés. Azért tegyük tisztába a közszféra kiegyenlítettségének fogalmát. Ebbe beleszámítják az önkormányzatokat, a szociális biztosítót, vagy az egészségpénztárt is.
Ha csak a kormány oldalát nézzük, 2-3 milliárd eurónyi hiányt látunk.
A szakértelem hiánya abban is megmutatkozik, hogy ez a kormányzat képtelen volt az EU-s forrásokat kihasználni. Alig történt fejlesztés a vasúthálózatban, pedig milliárdos források állnak rendelkezésre, a vállalkozói programok kihasználtsága pedig mélyen az uniós átlag alatt van. Valós eredményekhez vagy észszerűbb gazdálkodásra, vagy még több pénzre lett volna szükség. Volt is próbálkozás, hogy az olcsóbb hitelek idején tovább növeljék az ország adósságállományát. Szerencsére a pénzügyi szakma még a 2008-as válság után jóváhagyatta az adósságfék rendszerét, amit csak alkotmányos többséggel tudtak volna megváltoztatni. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha Ficóék további forrásokhoz jutnak, és mennyit kellene később nekünk, polgároknak törlesztenünk.
Az effajta rablógazdálkodás addig lehet fenntartható, amíg növelni tudják a bevételeket.
Ez működött is egy darabig, hiszen a multik csak jöttek, és hozták az adóbevételeket. A bérek is elkezdtek megugrani, termelték az adó- és a járulékbevételeket. Többet kerestünk, és a jövedelmünk egyre nagyobb százalékát fizettük be a költségvetésbe. Ezzel csak az a gond, hogy
a munkánk megdrágult a környező országokéhoz képest. Olyannyira, hogy az utolsó két évben nem igazán láttunk nagyvállalatot, amely ide akarta volna hozni a termelését.
A tavalyi lassulásnál már megmutatkozott, milyen is az, amikor egy ország egyetlen iparágra épít, ráadásul az autóiparra, amelyet a legérzékenyebben érint a válság.
Mulasztásos bűnt követett el a kormány, hogy nem igyekezett megerősíteni a hazai kis- és középvállalkozói réteget, amely a válságos időszakokban a hátán tudja vinni az ország terheit.
Ez a vállalkozói csoport ma alig vesz részt az ország exportjában, termelékenysége pedig messze elmarad a multikétól.
Talán még ennél is nagyobb bűnt követett el a kormány azzal, hogy magára hagyta a leszakadó régiókat.
Bár reklám szempontjából jól fest egy-két kihelyezett kormányülés, pár millió euró szétosztása, ez azonban édeskevés. A gazdasági teljesítmény ollója tovább nyílt a fejlett és a leszakadó régiók között.
Mulasztásos bűn az is, hogy semmit sem tettek a romák integrálásáért.
Ez meg is mutatkozott az utóbbi két évben kialakult munkaerőhiányban, hiszen miközben rengeteg a roma munkanélküli, külföldi munkavállalókat kellett behozni.
Mulasztottak akkor is, amikor nem tudták megakadályozni a fiatalság elvándorlását a tisztességes munka után.
Tavaly próbálkoztak némi kampánnyal, de ez eredménytelen PR-akció maradt.
A legnagyobb mulasztás mégis az, hogy semmit sem tettek a családok életkörülményeinek a javításáért, hogy növeljék a születési arányt.
Pedig azt már megállapították, hogy 2050-re Szlovákia társadalma lesz az egyik legöregebb Európában a maga kezelhetetlen nyugdíjköltségeivel.
Ezek után két lehetőség adódik: vagy marad minden a régiben, és a válság tovább mélyül, odáig, ahonnan kivergődni sokkal nehezebb lesz, vagy újra észszerű gazdaságpolitikába kezdünk. Erre a Magyar Közösségi Összefogásnak, még a szlovák szakmai közvélemény szerint is, megvan mind a programja, mind a szakembergárdája. Azt pedig a szlovákok is belátják, hogy a magyarok nélkül ez nem fog menni.
