A felvidéki magyar újra ellenzékben

Nemcsak a nemzetiségi jogokra, az állampolgárságra, de a magyarság által lakott régiók gazdasági fejlődésére is pillantva kétségeink támadnak, hogy a kormány lépései jó irányba mutatnak. Bármennyire szerettük volna ennek az ellenkezőjét – akár az elmúlt száz évben annyiszor –, ismét nem a mi kormányunkat láthatjuk, hanem a megszokott ellenzéki létbe szorulunk.

Több mint egy hónapja jelentette be a kormány az első gazdaságélénkítő csomagját, amelyre 1,5 milliárd eurót szánt az első lépésben. Április végéig ilyen címen a vállalkozók, a kereskedők és az iparosok rendelkezésére 12 milliót juttattak, ami a beígért összeg kevesebb, mint 1 százaléka. Persze a pénzt nem lehet csak úgy leakasztani, és az adminisztráció sem volt felkészülve, de azért ennél mindenki többet várt. A pénz amúgy is szűkösen van, hitelhez is már csak felárral jutott a kormány. Az EU is bedobta a mentőövet, és gyorssegélyként megengedte, hogy azokat a forrásokat, amelyeket az ország felzárkóztatására kellett volna felhasználni, egyszerűbb feltételekkel használjuk a koronavírus gazdasági hatásainak a leküzdésére.

Az Unió olyan volt, mint a mesebeli leány, aki adott is meg nem is, hozott is, meg nem is – egyszerűen megengedte, hogy azt az összeget, amit a 2014/2020 közötti költségvetési keretből az országok nem tudtak lehívni, most felhasználhassák a koronavírus elleni harcra.

Az egyik szemünk sír, a másik pedig nevet, látva, hogy az előző kormány ennek a keretösszegnek cca. 15,3 milliárd eurónak alig a 30 százalékát tudta kimeríteni. Azaz maradt forrás a járványos időszakra, ezek a pénzek azonban rettenetesen hiányoznak a régióinkból, a vállalkozásainkból, az infrastruktúránkból. Ez világossá teszi, miért nem értünk el látványos eredményeket a régióink felzárkóztatásában.

Veronika Remišová miniszterelnök-helyettes be is jelentette, hogy 1,2 milliárd eurónyi EU-s forrást csoportosítanak át a minisztériumok által kezelt operatív programokból a járvány elleni harcra, olyan kihasználatlan forrásokat, amelyeket még nem kötöttek le szerződésekkel. Ez észszerűnek tűnik, hiszen kicsi lett volna az esélye, hogy a következő két évben mindezt kimerítsék. Persze a miniszterelnök-helyettes, akire ráruházzák az összes EU-forrás kezelését, itt nem állt meg, hanem bejelentette, hogy átvizsgálják azokat a nagy nemzeti projekteket is, amelyekre további 3,3 milliárd eurót szántak. Itt elsősorban infrastrukturális beruházásokról van szó, ezekből a legnagyobb lemaradást a vasútfelújítások terén szedte össze az előző közlekedési miniszter.

Az még rendben volna, hogy a le nem kötött forrásokat átirányítják, de vészhelyzetben minden garasra szükség van, így megvizsgálnak pár olyan projektet is, amit a „szakma” is feleslegesnek tart. Ennek esik áldozatul az Érsek Árpád által forszírozott dunai közlekedés potom 80 millióért, illetve hasonló sorsra juthat a Rozsnyó és Szádalmás közötti szoroskői gyorsforgalmi útszakasz, amire még a volt miniszter tavaly év végén úgy írt ki pályázatot, hogy nem volt kész a tervdokumentáció és az építkezési engedély. Tegyük hozzá, a jó szándék vezérelte, mert szerette volna, hogy megépüljön. Ezt a 243 millió euróra becsült beruházást az „Értéket a pénzért” szakmai csoport is bírálta, mivel itt csak napi 6 ezer autó áthaladását mérte. Az INEKO elemzői is inkább az Eperjes–Felsővízköz közötti sósfüredi (Šarišský Štiavnik) szerpentinre költenék ezt az összeget, ha már dönthetnek a magyarok és a ruszinok között.

Bár a szoroskői 14 kilométeres útszakasz meglehetősen drágának tűnik, látni kell, hogy a 4,2 kilométeres alagút magában elvisz 144 milliót. Másrészt a tanulmányok kimondják, hogy az útszakasz megépítésével a közlekedők évente mintegy 93 millió eurót spórolnának időben és üzemanyagban.

Ezért is érzem azt, hogy a felvidéki magyarság gazdasági szempontból is ellenzékbe kerül. A szimbolikus „magyar” projektek megvalósítása, például a déli autópályáé veszélybe került. Ennek a megakasztására meg is van az eszköz: az „Értéket a pénzért” program, amely az egyes beruházások hasznosságát, megtérülését vizsgálja.

Sajnos az elemzők nem a nagy klasszikus mondásából indulnak ki: „nem oda kell rúgni a labdát, ahol a játékos áll, hanem oda, ahova szeretnénk, hogy menjen a játékos”. Bár a gazdaságfejlesztéshez elsősorban nem az odavezető autópálya kell, viszont ha azt szeretnék, hogy a gazdasági árnyékzónáink feléledjenek, ahhoz egy-két járható út sem ártana. 

Itt komoly dilemma előtt fog állni a kormány, hiszen a kormányprogram szerint fejleszteni akarja a régiókat, másrészt viszont megkötik a saját kezüket a fent említett programmal. Ha ehhez hozzászámítjuk a válság körüli pénztelenséget, borítékolható, hogy a régióink nem számíthatnak komoly fellendülésre.

Persze, azt is érdemes volna átgondolni, mennyire volt racionális a Most–Híd által erőltetett déli autópálya, amikor Pozsonyból Kassára már eljuthatunk az M1-esen, illetve pár év(tized?) múlva az északi hegyvidéken keresztül. Mennyi értelme van az M1-es fölé hatvan kilométerrel egy másik autópályát húzni? Ráadásul, mivel ez nem eladható európai kiemelt fontosságú ütőérként, ennek a megépítését az EU csak 30% körül finanszírozza, nem pedig 75-80 százalékban. Ennek akkor van értelme, ha szűk szlovákiai keretben, a nemzetállami határokban gondolkodunk, illetve olyan szlovákiai magyar keretben, amelyet csak mi magunk tartunk fontosnak.

Ki kellene hát lépni nekünk, felvidéki magyaroknak, illetve a szlovák döntéshozóknak is a saját határaink közül, és elkezdeni egy Kárpát-medencei, vagy V4-es gazdasági térben gondolkodni. Próbáljuk elképzelni, hogy a soha el nem készülő R7/R2-es helyett gyorsforgalmi út létesülne mondjuk Nagyszombat és Győr (Dunaszerdahely érintésével), Nyitra és Komárom, Garamszentbenedek és Esztergom, Zólyom és Ipolyság, Losonc és Salgótarján, Tornalja és Miskolc, vagy Kassa–Királyhelmec és Nyíregyháza között.

Ennek a járvány után lesz létjogosultsága, hiszen várható, hogy a térség gazdasági szerepe megnő, és jelentős kapacitásokat vehet át a kínai gyáraktól, csökkentve, egyben biztonságosabbá téve a túlságosan megnyúlt értékláncokat. Ehhez azonban az kell, hogy a térségben levő, felfejlődő üzemek normális utakon eljuthassanak egymáshoz.

Sajnos a szlovák gazdaságpolitika nem erre a szerepre készül. Továbbra is a megváltó külföldi beruházók által hozott termelési kapacitásokat várja, amelyeknek fontosabb a kelet–nyugati gyors kapcsolat megléte. És a gyors kapcsolat alatt a biztonságos, kiszámítható utazási időt is kell érteni, hiszen raktárak híján az alkatrészeknek a Just in Time rendszerben pontosan kell érkezniük.

Ezt a fordulatot hiányolom a kormányprogramban. A kormány marad a Ficóék által beállított irányban, és nem kíván elmozdulni a patrióta gazdaságpolitika felé, ahol elkelne egy kis protekcionizmus, hogy a helyi tulajdonú vállalatok is kezdjenek végre fejlődni. A kicsik közepessé, majd naggyá, majd olyanná, amelyek a globális piacokon is megállják a helyüket. Ezzel a szemléletváltással a mi leszakadt magyarlakta régióink is megtalálnák a számításukat, hiszen akkor nem csak Pozsony és a Vág völgye kapna esélyt a fejlődésre.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/18. számában)