A dekrétumok gazdasági hatásai ma is kitapinthatók

Nyolcvan év távlatából mennyire látszik a kitelepítések, a deportálások, illetve a vagyonelkobzások hatása a szlovákiai magyarság anyagi helyzetén?

A második világháború után a felvidéki magyar közösség vagyoni státusza alapjaiban rendült meg. A lakosságcsere során egy erős, módos gazdaréteg kényszerült Magyarországra; már az ezt megelőző csehországi deportálások is megingatták a falusi gazdasági alapokat. Súlyos veszteség érte a kisiparos-kiskereskedő réteget is. A két világháború között működő ipartestületi szervezeteket, amelyek egyszerre voltak érdekvédelmi és gazdasági keretek, államhatalmi eszközökkel felszámolták.

Mi történt a magyar pénzintézeti szektorral és a polgári középosztállyal?

A magyar pénzintézetek összes ingó és ingatlan vagyonának, értékpapír-állományának és követeléseinek kárpótlás nélküli kisajátítását a 108-as elnöki dekrétum alapján végezték.

Több magyar bankigazgatót, pénzintézeti hivatalnokot internáltak, mások emig-ráltak, vagy Magyarországra költöztek. Ezzel a polgári középosztály egyik fontos tartóoszlopa tűnt el. A pénzintézeti élet felszámolása nemcsak intézményi, gazdasági, hanem súlyos társadalomszerkezeti törést is okozott.

Milyen szerepe volt a Hanza szövetkezeti hálózatnak, és miért volt a felszámolása különösen fájdalmas?

A Hanza Szövetkezeti Áruközpont 1925 és 1945 között máig kellőképpen nem értékelt gazdasági integráló erő volt Dél-Szlovákiában. A paraszti középréteg szervezője, a helyi piacok és hitelviszonyok motorja, és az is mondhatjuk, hogy a felvidéki magyar szociálpolitikai törekvések egyik sikeres projektje volt.

Távollétében 1946-ban a galántai népbíróság „kollaboráns” és „irredenta” magatartásáért munkatáborban letöltendő hatévi szabadságvesztésre ítélte, és 15 évre eltiltotta az állampolgári jogok gyakorlásától.

1945-höz kapcsolódóan sokszor említik a „vagyonfeltérképezést” és elszállítást. Ez mit jelentett a gyakorlatban?

A szovjet katonai és belügyi szervek módszeresen feltérképezték az „ellenséges” német és magyar vagyont, háborús zsákmánynak tekintették, és ennek nagy részét el is szállították. Nemcsak ingóságokról beszélünk, hanem ipari eszközökről, banki vagyonokról is; például a Pozsonyi I. Takarékbank pénzeszközeinek jelentős hányadát kivitték a Szovjetunióba, ami később csehszlovák–szovjet feszültségekhez vezetett.

Az intézet ingatlanjait, berendezését, értékpapírjait és az ügyfelek vagyonát ért hadikárokat 166,3 millió csehszlovák koronában állapították meg. Az elkobzott különféle értékeket 221 millió koronára becsülték.

Mi lett volna, ha nincs kitelepítés és vagyonelkobzás? Más pályára kerülhetett volna Dél-Szlovákia gazdasága?

Hogyan formálta mindezt a kommunista hatalomátvétel, a kollektivizálás és az iparosítás?

1948 újabb töréspont. Az erőszakos kollektivizálás felszámolta az egyéni gazdálkodás vagyonalapjait, a magyar falvak társadalomszerkezetét szétzilálta. Az iparosítás tömeges munkaerő-vándorlást indított el Pozsony, Kassa és az Osztrava–Karviná bányavidék felé. Lassan ugyan, de újra kialakult egy magyar értelmiségi réteg, például a pedagógusképzés révén, ám a korábbi gazdasági státus nem állt helyre, és persze a magyar kisebbségi élet szerveződésére, illetve pontosabban fogalmazva felülről irányított szervezésére egy totalitárius államkeretben került sor.

Azok a szlovák családok, akik a kitelepített magyarok helyére érkeztek, eközben „kézhez kapták” a boldogulást?

Formailag igen: ház, föld, felszerelés, sok esetben kulccsal a kézben. De a gazdálkodási ismeretek gyakran hiányoztak, az integráció lassan haladt, sokan elmentek és végül az ipari központokban kerestek megélhetést. Változatos a kép, a háborús pusztítás mértéke régiónként eltérő volt, ez is befolyásolta a boldogulás esélyeit. 

Napjaink tapasztalata, hogy a Beneš-dekrétumok „érvényben vannak”. Lát ön esélyt jogi változásra, vagy gazdasági kárpótlásra?

Ez alapvetően politikai kérdés. Történészként azt mondhatom, hogy a szlovák és a magyar történetírás ma már nem a tényeken vitázik. Az alapkutatások megtörténtek. Sajnos ez a tényanyag és a feltárt források, azok korrekt, közérthető értelmezései mintha nem épültek volna be a szlovák történelemtankönyvekbe. A kárpótlás kérdése és a jogkövetkezmények megszüntetése a felvidéki magyar politikai érdekérvényesítés körébe tartozik, illetve kellene, hogy tartozzon. 

Van erre nemzetközi precedens? Találunk nyugati példát hasonló rendeletek évtizedekkel későbbi használatára, illetve felülvizsgálatára?

A mindennapok szintjén maradt bármilyen jogi vagy intézményi „utórezgés”?

– Igen, szórványosan. Egyes földhivatali ügyekben – például állami beruházásoknál, autópálya-projektekben – még ma is hivatkoznak bizonyos Beneš-dekrétumokra. Ezek eseti jelleggel jelennek meg, de mutatják, hogy a jogi maradványhatás nem tűnt el maradéktalanul.

És a kollektív emlékezetben? Él még a trauma a mai nemzedékekben?

– Igen. Ahogyan az egyénnek van tudatalattija, úgy gondolom, hogy a közösségnek is. A háború utáni politikai, vagyoni-gazdasági és szociális sérelmek, majd a kollektivizálás és iparosítás lenyomata mélyen beépült a közösségi identitásba. Ez nem feltétlenül napi politikai tematika, de a háttérben erőteljesen máig formálja a magyarok önképét.

Történészként mit tart a leginkább feltárt, és mit a leginkább hiányzó területnek a gazdasági következmények kutatásában?

– A nagyívű empirikus alapmunkák – például Vadkerty Katalin kötetei – már régen megszülettek. Erősek vagyunk a folyamatok leírásában: cseh és szlovák politikai stratégiák, kisebbségi magyar jogi érdekvédelem megnyilvánulásai, vagyonelkobzások, intézményi felszámolások, társadalomszerkezeti törések.

Ami mindig igényel további munkát, az a mikrohistóriai szint, a családi gazdaságok, vállalkozások, helyi szövetkezeti hálózatok finom működésének rekonstruálása – mert ezek együtt rajzolják ki a magyar közösség valódi gazdasági „idegrendszerét” és veszteségeit.