Komáromi véres május 1.: „Magyar hősök, eljöttünk leróni az adósságunkat...“

1919. január 9-én a csehszlovák hadsereg két legionárius százada bevonult a bal parti Komáromba, és ezzel a várost és Komárom vármegyét is kettéoszotta. A város katonai közigazgatás alá került, éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el. Május 1-jén kora hajnalban azonban a magyarországi munkás milicisták megpróbálták visszafoglalni a várost. Monostorral szemben átkeltek a Dunán az Erzsébet-szigetre, megrohamozták a vasúti hidat, majd a vasútállomás felé nyomultak előre. Az újszőnyi állomáson négy mozdony füstjével borították homályba a várost. Egidio Macaluso olasz ezredes kérésére Érsekújvárból Komáromba rendelték a 34. csehszlovák gyalogezredet, amely elzárta a visszavonulási útvonalakat. A magyar egységek az Erzsébet-szigetre szorultak vissza, ahol a legionáriusok lemészárolták az életben maradottakat. A városban statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki, a legionisták mindenkit lelőttek, akit az utcán találtak, köztük egy 12 éves gyereket is. Az elesett 121 munkás és katona zömét, 102 embert három nappal később közös sírba temették el a katolikus temetőben. A csehszlovák hadsereg mintegy két tucat embert vesztett a harcokban. Ez a nap véres május elseje  néven vonult be a város történetébe.

„A mai napon – 97 év elteltével – azokra a komáromi, győri, tatabányai és tatai emberekre emlékezünk, akik Komárom területi egységéért az életüket áldozták olyan agresszív területi hódítókkal szemben, akik önkényesen minden emberi és történelmi értéket, tényt kizárva területszerzéssel akarták legalizálni az akkori hatalmi állapotot“ – mondta el köszöntőjében Pint Tibor mérnök, az Egy Jobb Komáromért (EJK) polgári társulás képviselője, aki a jelenlevők körében üdvözölte dr. Kreft-Horváth Lórándot, Dél-Komárom alpolgármesterét, továbbá Knirs Imrét, Észak-Komárom alpolgármesterét – az EJK elnökét, Arlett Tamást – az Endresz Csoport Egyesület elnökét, valamint a római katolikus egyház képviseletében Lépes Lóránt atyát – a Mária Rádió felvidéki műsorigazgatóját, a Zsidó Hitközség nevében pedig dr. Novák Béla Tamást, illetve a további civil szervezetek képviselőit.

Lépes Lóránd atya áldása után Nagy Ferenc Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versének részletét mondta el, hagnsúlyozva: „Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át/ Mikor nem téged emleget/ Hunyjon ki két szemem világa/ Ha nem Rád tekint Népem Te drága!“.

Majd dr. Csere Péter író-jogásznak az adósság fogalma mentén felépített beszéde hangzott el. Elöljáróban leszögezte: a banki adósságot mindig kíméletlenül behajtják rajtunk – ha kell, bírósággal, ha kell, végrehajtóval.

„Itt azonban egészen más helyzet. Õk, akik itt fekszenek, nem kényszerítenek, és nem fenyegetnek. Hiszen a velük szembeni adósságunk természete is egészen más. Õk olyasmit adtak nekünk, ami számukra is egyetlen és megismételhetetlen volt: az életüket. Mert ők azok, akikről mindenféle kétség és bizonytalanság nélkül mondhatjuk el: értünk haltak meg. Értünk, magyarokért... Ne áltassuk magunkat: ezt az adósságot nem fogjuk tudni visszafizetni soha. Mégis nyugodtan állhatunk itt, hiszen ők nem is ezt kérik számon rajtunk. Õk csak azt szeretnék, hogy majd´egy évszázadnyi hallgatás után megemlékezzünk róluk, és hogy emlékezzünk rájuk!“ – fejtette ki a szónok.

Dr. Csere Péter hősök után a bűnösökről beszélt: „Hiszen ahol áldozat van, ott gyilkos is van. Márpedig ebben bűnösök nem csupán azok voltak, akik az itt nagyrészt sebesülten elfogott magyarokat lemészárolták. Róluk számoljon el a lelkiismeretével az a nép és az az állam, amelynek a nevében mindezt elkövették. Számoljon el, ha tud. Nem a mi szégyenünk! Én a „mi“ gyilkosainkról szeretnék néhány szólni, hiszen ennek a szörnyűségnek is ők az első számú okozói. Mert volt egy magyar miniszterelnök, akinek amúgy évtizedeken keresztül szobra állt Budapest szívében, aki fegyvertelenül bízta rá ezt a nemzetet az antant és szomszédaink jóindulatára. És volt egy általa kinevezett hadügyminiszter is, aki éppen ezekben az időkben büntetlenül kimondhatta: „katonát látni nem akarok“. Másfél milliós fronthadseregünket, amelyben az egykorú, igen precíz adatok szerint is 826 ezer volt a magyar nemzetiségű katona, napokon belül feloszlatta egy olyan ember, akinek az egyenruhája, s talán az anyanyelve is magyar volt, de a szíve biztosan nem. Ez a miniszterelnök pedig mindvégig, érdemtelenül hosszúra nyúlt élete utolsó pillanatáig, egyetértett vele...“.

A szónok kiemelte: az 1919-es hősök és mártírok egyszerű, névtelen emberek voltak, „mégis volt egy dolog, amiben végzetesen különböztek azoktól, akiknek az ostobasága és gazembersége miatt meg kellett halniuk. A szívük magyar volt“.  Hatalmas tettre vállalkoztak a „Tanács-Magyarország“ korában, amikor a nemzeti töltésű gondolatokat csírájában fojtotta el a hatalom. „Velük szemben pedig ott állt az akkori világ legerősebb, legkegyetlenebb és legkíméletlenebb ereje. Hiszen nem a csehszlovák légionisták voltak itt az igazi erő, hanem azok, akik mögöttük álltak. Akik felbíztatták, felfegyverezték, és vezették őket, és akik (ma már ezt is tudjuk) rendre szemet hunytak az emberi lélek legsötétebb oldalát idéző kegyetlenkedések felett. Mert maradjunk itt annyiban, hogy távolról sem ez volt az első, sem az utolsó magyarellenes tömeggyilkosság – mert ez jórészt az volt! – ezekben az időkben. Sajnos, azt is tudjuk már, mert tény: ezekért soha, senkit felelősségre nem vontak a „szabadság, egyenlőség, testvériség“ felkent képviselői...“ – emlékezett a múltra Csere.

Beszéde végén elárulta, hogy a tömegsírban fekvő és további közel száz temetetlen harcos egy részének a kilétét némi jogászi fifikával sikerült kideríteni. Fel is sorolta harminchat 15 és 47 év közti áldozat nevét. „36 név ez – a kb. kétszázból. Mit is mondhatnék ezek után? Magyar hősök, eljöttünk leróni az adósságunkat. Soha nem feledünk benneteket! Nyugodjatok békében!“ –  zárta gondolatait.

Az ünnepi beszéd után Fehér Dalma, a Selye János Gimnázium diákja a Ghymes együttes Kézfogás című dalát énekelte el: „Nézd a szemeimet, minden kiderül, kár mondani már. A magyarság szívbe menekül, úgyis jót talál, úgyis jót talál...“. Azután a kettészelt Komárom városatyái, illetve a civil szervezetek és a felvidéki magyar párt (pl.: EJK, Endresz Csoport, Magyar Közösség Pártja komáromi alapszervezete, Hatvannégy Magyar Vármegye Ifjúsági Mozgalom) képviselői elhelyezték koszorúikat a 102 hős tetemét rejtő tömegsírnál, amely mellett a történelmi Vitézi Rend és a Komáromi Szekeresgazdák képviselői álltak díszőrséget. Több magánszemély is virágokkal, mécsesekkel rótta le tiszteletét a hajdani áldozatok emléke előtt, végül a jelenlevők közösen énekelték el a Himnuszt.

A megemlékezés 14 órától a túlparti koppánymonostori vasúti híd déli hídfőjénél levő Áttörés-emlékműnél zárult, ahol Szendrey Marót Ervinnek, az Áldás együttes vezetőjének zenés emlékműsora hangzott el.

Knirs Imre alpolgármester, az EJK pt elnöke portálunknak elmondta: társulásuk a dél-komáromi baráti Endresz Csoporttal együtt 2011-ben nagyon fontosnak tartotta az észak-komáromi katolikus temetőben elhanyagolt állapotban levő sírmelék felújítását, „mert ezek a nagyszerű magyar emberek önzetlen módon a legtöbbet: életüket áldozták Komárom egységének a megtartásáét“.

„Az Egy Jobb Komárom polgári társulás eszmeiségével és hitvallásával összhangban valamiképp szeretnénk Komárom egységét visszaállítani. Bár közigazgatás szempontjából két részről irányitjuk Komáromot, de a kultúra, a sport és egyéb területeken már semmi sem gátolja gyümölcsöző együttműködésünket – azt, hogy egy városként gondolkodjunk és dolgozzunk. Ennek ékes példája volt e tömegsír közös renbehozatala is, amely során a többi között példa értékű módon újítottuk fel a megrongált vasláncot, kőműves munkálatokat végeztünk stb. Mindenkit arra sarkallok: időnként keressék fel ezt a síremléket, és hajtsanak főt azon emberek emléke előtt, akik 1919-ben mindent elkövettek a bekövetkezhetetlen esemény megakadályozása érdekében, miközben életüket vesztették. Mindkét város vezetősége támogatja a komáromi véres május elseje folyamatos köztudatban tartását, ehhez megadjuk az erkölcsi-anyagi segítséget. A két polgármester, dr. Molnár Attila és Stubendek László ez alkalommal azért nem lehetett jelen e megemlékezésen, mert a jubileumi XXV. Komáromi Napokkal kapcsolatos egyéb kötelezettségeiknek kell eleget tenniük. El akarjuk érni azt, hogy legalább a komáromi alapiskolák történelem-helytörténet-tananyagába bekerüljön ez a gyászos esemény, amely hősei a fiatalok elé is példaképként állíthatók“ – ecsetelte az ügyben eddig történteket és mielőbb valóra váltandó tervet Knirs Imre.