Kizártuk a számunkra kényelmetlen fejezeteket a történelemből
Silvia Ruppeldtová szlovák műfordító, publicista, régész, erős szavakkal osztotta ki a szlovákokat, és azt, ahogy a szlovákok viszonyulnak a magyar történelemhez. „Moje Uhorsko” (Én Magyarországom) című írása a Pravda hasábjain jelent meg, magyar fordítását teljes egészében közöljük.
Több mint tíz évvel ezelőtt egy kivételes pozsonyi épület eltávolítása fenyegetett. Az ún. Könyöki-házról van szó, amely Pozsonyban a Lazaret utcában (Lazaretská) található. A híres Feigler Ignác tervezte Könyöki József számára, aki a Pozsonyi Városi Múzeum alapítója volt. Valamikor abban az időben játszódott le a következő történet.
Egy művészettörténész szakos hallgatókból álló csoport látogatott el ide tanulmányi útra Magyarországról. Amikor az egyik oldalsó folyosón haladtak át, felkeltette figyelmüket egy férfi portréja. Kísérőjük szerint csak egy kiselejtezett, nem pontosított, névtelen tárgyról volt szó. A diákok azonban nagyon könnyen azonosították a képen látható férfit, aki Könyöki József volt, a történelmi Magyarország legrégibb múzeumának alapítója, a régészet, restaurálás, illetve muzeológia úttörője.
Könyökinek majdnem teljesen sikerült dokumentálnia többek között a Szlovákia területén található történelmi tárgyi emlékeket, így megalapozta azt, amit ma műemlékvédelemnek nevezünk. Viszont mindhiába, az első Csehszlovákia számára nem volt eléggé „szláv”, a háború utáninak nem volt elég „népi”, így hipp-hopp kikerült a történelemből.
Attól tartok, amikor a magyar látogatók rájöttek, hogy a múzeum egyes munkatársai nem tudják ki volt ez a kedves úr, de a házát is készültek lebontani, Pozsonyt azzal a megerősített klisével hagyták el, hogy „lásd, minden hiába, Felvidék a butatótok országa”.
Szívesen szeretnék tévedni, de messze földön talán csak Szlovákiában lehetséges az, hogy a kulturális örökséget olyan tömeges mértékben semmisítik meg, hogy a 20. század második felétől saját hozzájárulásunkkal (hangsúlyozom sajáttal) veszítettük el a Műemlék Alap több mint a felét.
A jelenlegi becslések szerint csupán a társadalmi forradalom- és az önálló Szlovákia megalakulása utáni időszakban a műemlékvédelmi szempontból értékes tárgyak mintegy 40 százaléka megszűnt azok közül, amelyek 1989 előtt még léteztek.
Újból Könyöki József (1829-1900) történetére gondoltam, amikor Csehszlovákia centenáriumát ünnepelték. Milena Bartlová, cseh művészettörténésszel hallgattam egy beszélgetést, aki szerint a köztársaság alapításának évfordulója nem szabad, hogy alkalom legyen a kritikátlan ünneplésekre. Ezek ugyanis (ő a csehekhez fordult, de a szlovákokra is érvényes) a régi kliséket erősítik meg bennünk, gátolják a múltról való kritikus gondolkodás kialakítását, így a jövő megalkotását is.
A modern nemzetállamok megalakulásának évfordulója inkább elmélkedésre való lehetőség kell hogy legyen arra, miben vallottunk kudarcot az elmúlt száz év alatt.
Nemcsak a csehek és a szlovákok viszonyát illetően, hanem leginkább azokkal kapcsolatban, akik számára ezen új államok leginkább száműzetést, kisajátítást, avagy halált jelentettek. Nem utolsó sorban pedig elmélkedést azzal kapcsolatban, miben vallottunk kudarcot saját magunkkal szemben, amikor kizártuk a kényelmetlen és a nem egyértelmű fejezeteket.
Magyarország történelmének elsajátítása a modern Szlovákia számára ugyanannyira létfontosságú (ha nem jobban), mint elfogadni a csehszlovák történelmet.
Fordított esetben a jelenünket folyamatosan a történelem leértékelésére, kisebbségi komplexusokra, és a bántalmazások engedélyezésére fogjuk építeni.
Így minden új nemzedék meg lesz győződve arról, hogy csakis vele, és éppen vele (!) kezdődött el a „mi” történelmünk. Szlovákia pedig a végtelenségig úgy fog kinézni, mint egy kopár pusztaság, amelynek lakosai a saját történelmüket nem érzik magukévá, és minden elpusztított műemlékkel csak saját ostobaságuknak állítanak emlékművet.
Az eredeti írás szlovák nyelven itt olvasható.
