Keller Anna: leghitelesebben tőlünk, a hajdani kitelepítettektől értesülhetnek a történtekről

1949. június 5-ig több mint 76 ezer állampolgárságától, szülőföldjétől, vagyonától megfosztott embert akarata ellenére marhavagonokban szállítottak át Magyarországra. Egyikük, az 1947-ben még Deákiban élt, 1963-ban Komáromba átköltözött Komjáti Anna alig 9 éves volt, amikor a családjával együtt kitelepítették őt a magyarországi Tolna megyében található Izmény községbe. Saját állítása szerint hét évtized elteltével is nagyon jól visszaemlékszik a hajdanán történtekre, amiről a családjukban évtizedeken át sok szó esett.

„Az akkor két és fél éves húgommal, a szüleimmel és az édesapám szüleivel együtt éltünk Deákiban. Apai ágon a nagyszüleim nem kaptak kitelepítési lapot, de édesanyám szülei kaptak, s velük együtt mi is átkerültünk Magyarországra. Addig két tágas családi házban éltünk, amelyekhez nagy birtok, sok háziállat, istálló is tartozott. Majd a magyarországi Tótkomlósról többen csak azért jöttek át Deákiba, hogy ott kinézzék maguknak a felvidéki magyarok által lakott, legszebb házakat. Amelyek nekik megtetszettek, azokból a hatóságok akaratuk ellenére kiköltöztették az eredeti tulajdonosokat. Nekünk is nagy ládákba kellett csomagolnunk a holmijainkat, majd azokat katonák teherautókkal szállították a legközelebbi vasútállomásra és felrakták a marhavagonokba. Szerencsére, a gazdálkodásból élő nagyszüleimnek megengedték, hogy a traktorukat, a cséplőgépüket, a lovaikat és a szarvasmarháikat is magukkal vihessék, hiszen azok nélkül talán képtelenek lettek volna új életet kezdeni Magyarországon. A vonat Bonyhádig vitt minket, onnan pedig újabb teherautókkal érkeztünk meg Izménybe. A szüleim és a nagyszüleim számára nagy megrázkódtatást jelentett a szülőföld elhagyása, mi akkor még kevésbé tudatosítottuk, hogy éppen mi is zajlik. Először be sem akarták hordani új otthonunkba az udvaron lerakott holmijainkat, s a honvágytól vezérelve a későbbiekben többször is benyújtották a visszatelepedési kérelmüket, de azt a hatóságok mindig elutasították“ – mondta el portálunknak Anna néni.

A hatósági döntés értelmében Deákiból összesen 148 családot telepítettek át Magyarországra, szétszórva őket huszonnégy községbe. Mivel az izményi lakosság nem bizonyult nagyon befogadónak, s a szívük is visszahúzta őket Deákiba, ezért csak nagyon nehezen tudtak beilleszkedni.

„Akkoriban Magyarországon senkit sem érdekelt az, hogy a Felvidéken korábban mekkora birtokkal rendelkeztünk, új jövevényként minden család csak tíz holdnyi termőföldet kaphatott, s annak megművelésével kellett biztosítani saját megélhetésünket. Mire Izményben valahogyan beilleszkedtünk, megalapoztuk az új életünket, beköszöntött a Rákosi-korszak. A hatóságok a nagyapámat kuláknak nyilvánítottak, mert cséplőgéppel és földekkel is rendelkeztünk. Szinte mindent elvettek tőlünk, ami pedig megmaradt, azt eladtuk, és 1963-ban átköltöztünk Komáromba, hogy közelebb legyünk a szülőföldünkhöz. A szüleim itt vásároltak két hold földet, s ismét mindent a semmiből kellett újrakezdeni. Mivel az Izményben megismert székely férjem fiatalon meghalt, a kislányommal ifjú özvegyasszonyként én is velük tartottam. Akkoriban ún. kishatár-átlépővel gyakran utaztunk Deákiba, ahol még éltek az édesapám szülei. Valójában azzal az átlépővel csak a határátkelőhelytől legfeljebb 15 kilométernyi távolságba utazhattunk volna, de szerencsénk volt, mert bár távolabbra is elmerészkedtünk, eközben mégsem igazoltattak bennünket“ – folytatta megpróbáltatásokkal teli élettörténetük felidézését Anna néni.

Mivel a kis Annát szülei nem engedték szlovák tannyelvű alapiskolába, két évig felvidéki magántanulóként magyar nyelven tanult.

„Sajnos, fiatalon csak nyolc évig tanulhattam, mert a kulák származásom miatt Magyarországon nem vettek fel középiskolába. Számtantanár szerettem volna lenni, de a tanulmányaimat csak felnőttként folytathattam: 1981-ben kereskedelmi szakközépiskolában érettségiztem, nyugdíjaztatásomig bolti eladóként dolgoztam Komáromban. Időközben megismerkedtem a második jövendőbelimmel, Keller Tiborral, aki 1965-ben feleségül vett. A második házasságomból egy kislányunk és egy kisfiunk született. A párom szülei szintén a Felvidékről származtak, az édesanyja karvai, az édesapja pedig tardoskeddi volt. Sajnos, 1990-ben ő is elhunyt. Mivel a lányaim Budapesten laknak, a fiam pedig kamionosként világszerte utazik, én már egyedül élek Dél-Komáromban. Deákiban sincsenek már közelebbi hozzátartozóim, így itt vertem gyökeret, szeretek Komáromban élni. A Felvidéken már nem is lenne hová visszaköltöznöm, és hát a szüleimet is Komárom Monostor városrészében temettük el. Persze legalább halottak napján az édesapám szüleinek Deákiban levő sírjához mindig el szoktunk látogatni“ – foglalta össze további életútját Anna néni.

A kitelepítésekkel kapcsolatos történetét a dél-komáromi Kecskés László Társaság által korábban megjelentetett két kiadványban is megírta, s a leírásokhoz családi fotókat is csatolt.

„Dr. Molnár Attila, Dél-Komárom jelenlegi polgármestere még országgyűlési képviselőként kezdeményezte, hogy április 12-e legyen a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja, amit sikerült is kiharcolnia. A Kecskés László Társaság, amelynek mindmáig aktív tagja vagyok, minden tavasszal az emléknap alkalmából megjelentet egy kitelepítettek valós történeteit tartalmazó kiadványt. Azok közül kettőben az én leírásom is olvasható. Április 12-én, az első szervezett szállítmányok indulásának napján pedig a Monostori-erődben szoktunk találkozni a sorstársainkkal – a komáromi emléknap szervezésében én is minden évben közreműködöm. Erre a rendezvényre mindig nagyon sok sorstársam jön Komáromba Bonyhádról, Szekszárdról, Nyíregyházáról... Idén is legalább kétszáz látogatót várunk a délután két órakor kezdődő közös megemlékezésre, ahol tárogatószóval, kultúrműsorral, a Nagy János szobrászművész által 2004-ben készített kitelepítettek és deportáltak emlékművének megkoszorúzásával emlékezünk a történtekre. Ilyenkor mindig arról is elbeszélgetünk, hogy az évek, évtizedek során kinek hogyan alakult az élete. Nagyon jóleső érzés viszontlátni egymást “ – mondta Anna néni, hangsúlyozva, hogy a meghívottakon kívül minden érdeklődőt szívesen látnak a szerdai rendezvényükön.

Keller Anna néni beszélgetésünk végén reményét fejezte ki, hogy ezentúl már sosem kerül sor a felvidéki magyarság kitelepítéséhez hasonló, emberhez méltatlan bánásmódra.

„Bízom abban, hogy a kitelepítésünkhöz hasonló borzalom már sosem ismétlődik meg. Sajnálatos, hogy a minden bajunk gyökerét jelentő Beneš-dekrétumok még mindig hatályosak! Reménnyel tölt el azonban az, hogy már egyre több fórumon foglalkoznak a hírhedt dekrétumokkal és beláthatatlan következményeikkel. Újabban a kárpótlásunk is tervben van. Majd kiderül, hogy az tényleg megvalósul-e, illetve azt még mi is megérhetjük-e vagy csak a gyermekeink. Az is nagyon fontos, hogy ezek az események ne merüljenek feledésbe, mindent el kell mesélnünk az utódainknak, az ifjabb nemzedéknek. Leghitelesebben ugyanis tőlünk, a még élő hajdani kitelepítettektől értesülhetnek a valóságról, egykori megpróbáltatásainkról“ – mondta beszélgetésünk végén Anna néni.