Hrubík Béla: a felvidéki magyarság helyzetét javító törvények kellenek

Aktív, örökké nyüzsgő közösségi embernek ismertük meg önt. Miért tartja fontosnak a közösségszolgálatot, illetve a közösségi értékek teremtését és őrzését?

E téren fontosnak tartom a családban állandóan látott, követendő jó példát. Szüleim is aktív Csemadok-tagok voltak. Édesanyám gyönyörűen énekelt, szinte minden ének- és női kórusversenyen sikeresen vett részt, édesapám pedig műkedvelő színjátszóként és citerásként szokott szerepelni. Rendszeresen magukkal vittek a különféle kulturális rendezvényekre, így lassacskán beleszoktam a közösségi életbe. Nyolcévesen én is citerát ragadtam, alapiskolásként vers- és olvasókörbe jártam, gimnazistaként diáklapot szerkesztettem, később pedig a Csemadokban a néptáncot roptam, és színjátszó is voltam. Ezen közösségi tevékenységek során nagyon sok barátom lett, akik hozzám hasonlóan felnőttként természetesnek tartották az értékteremtést és a közösségszolgálatot. Egyszerűen jól éreztük magunkat az adódó élethelyzetekben, és szolgálatunkért semmiféle viszonzást sem vártunk. Úgy vélem: van aki szolgálatra születik, más pedig uralkodásra. Én az előző embertípushoz tartozom, mert nekem felettébb jólesik másoknak s másokon segíteni.

A közösségszolgálat alázatot feltételez, akárcsak az a tény, hogy hajdani országos Csemadok-elnökként megelégedett a Magyar Közösség Pártja (MKP) választási jelöltlistájának 147. helyével. Ön kérte ezt a helyet?

A ´90-es években az Együttélés politikai mozgalomban kezdtem politizálni, letéve a voksomat a nemzeti vonal mellett. A barátaimmal együtt kerestük saját helyünket a rendszerváltás utáni új világban. Kutattuk, hogy miként is vehetnénk ki részünket a felvidéki magyarság sorskérdéseinek az alakításából. Számomra sosem volt döntő kérdés az, hogy hol éppen hányadik helyen szereplek, például az MKP országos elnökségének sosem voltam a tagja. Ahelyett minden jó ügy mellé odaálltam, így az elmúlt negyed évszázad során csak egyszer maradt le a nevem a felvidéki magyar párt országos választási listájáról. Most úgy gondoltam, hogy inkább a fiataloknak, az új arcoknak adok helyet, bizonyítsanak! Persze, 51 évesen, kellő politikai tapasztalat birtokában még nem akarok teljesen visszavonulni, bár alapvetően nem politikusnak, inkább közéleti embernek tartom magam. Talán azért is van ez így, mert ahogy látom, az elmúlt huszonöt évben sok ismerősömet negatív irányba változtatta meg a politika. Én továbbra is legjobban annak örülök, ha a helyi közösség számára létrehozhatok valamilyen kézzel fogható, maradandó, közösségmegtartó értéket. Hiszek abban, hogy a választási lista 147. helyéről is ugyanolyan jól, hatékonyan lehet kiállni a nemzeti és közösségi érdekek mellett, mint az első helyekről. Úgy vélem, hogy az első helyeken szereplők sem nagyon tudnának érdemleges eredményeket felmutatni akkor, ha a mögöttük levő helyeket passzív személyek foglalnák el. Az MKP mostani összefogás-listája tipikus példája annak, hogy a „végén is csattanhat az ostor“, azaz az utolsó helyeken is olyan jeles, korábban így vagy úgy már sokszor bizonyító személyiségek szerepelnek, mint Bauer Edit, Miklós László, Zsapka Attila, Vadkerti Imre, akik sereghajtókként is szívesen csatlakoztak a közös akarathoz. Nem tudom, hogy akad-e még egy olyan szlovákiai párt, amelynek ilyen erős listája van, mint az MKP-nak.

A 2010-es helyhatósági választások során önt Ipolynyék polgármesterévé választották. Sikeres tevékenysége bizonyítékai közül megemlíthetném például a fiatalok szülőfaluban maradását segítő lakásfejlesztési programjukat vagy akár a helyi Szent István római katolikus templom belső terének magyar állami támogatással történő látványos felújítását. Az utóbbi kapcsán saját közösségi oldalán mintegy ars poeticaként szögezte le: „A mi megmaradásunk a hit. Imádkozva és dolgozva. Csak így lehet!“. Ha bekerülne a politika fősodrába, milyen területeken igyekezne hasonló sikereket elérni?

A huszonöt év alatt Csemadok-elnökként és polgármesterként szerzett közösségi tapasztalataimat a törvényhozásban is sok területen tudnám hasznosítani. Azt látom, hogy ez idő alatt nagyon kevés parlamenti képviselő cserélődött ki, s a politkusok egyre távolabb kerültek a polgároktól. Olyan törvényeket hoztak, amelyek gyakorlati működését sosem próbálták ki. Sajnos, a politikának nincs kapcsolása a civil és közösségi életre, vagyis működésképtelen törvényeket erőltetnek rá az emberekre. Úgy vélem, hogy kellő gyakorlati tapasztalatokkal bíró, közösségi embereket kellene beválasztani a parlamentbe, ahol a jövőben saját tapasztalataikból kiindulva majd működőképes törvényeket szavaznának meg.

Véleményem szerint jelenleg a magyarlakta vidékeken a legégetőbb gond a tartós munkanélküliség és a lakosság munkahely utáni kivándorlása, de nagyon rossz az infrastruktúra, riasztó az emberek egészségi állapota, elégtelen az önkormányzatok finanszírozása is. Tarthatatlanok a közbeszerzési törvények, amelyeket túl gyakran, szinte már követhetetlenül változtatnak meg az illetékesek. Az uniós pályázatok útvesztőkkel vannak tele, s hatalmas bürokratikus csomagok, aminek következtében inkább csak az arra szakosodott cégek képesek teljesen megfelelő pályázatokat megírni. Szociális téren is bőven akadna orvosolnivaló, hiszen az állam magukra hagyja az idős embereket, akik borzasztóan alacsony nyugdíjból tengődnek. Tehát az önkormányzatiság, a gazdaság és a nemzetiségi kérdések terén egyaránt tudnék mit tenni a törvényhozásban, hiszen a saját bőrömön is tapasztalom, hogy hol szorít a cipő. Ha pedig az MKP bejut a parlamentbe, de én nem leszek képviselő, akkor a bekerülő képviselőknek szívesen felajánlom a segítségemet és a gyakorlati tapasztalataimat ahhoz, hogy végre megszülessenek a felvidéki magyarság helyzetét javító törvénytervezetek. Bízom abban, hogy a felvidéki magyarság jelenlegi példaértékű összefogása március 5-én majd meghozza a sokunk által várva várt eredményt: az MKP végre visszakerül a parlamentbe.