Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas, érdemes művész kapta a Helytállásért díjat

Az ünnepségen mondott köszöntőjében Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának (MKP) elnöke hangsúlyozta: a felvidéki magyar közösség megmaradása érdekében rendkívül fontos, hogy a közösségnek vannak olyan tagjai, akik nem a pillanatnyi befolyások és egyéni érdekek alapján hoznak döntéseket, hanem ellentmondásos időkben is ki merik mondani és meg merik tenni azt, ami a közösség érdekében áll. Rámutatott: a Helytállásért díj amiatt született, hogy ezt a hozzáállást értékelni lehessen.

Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője, a Pro Probitate díj egyik alapítója is a Helytállásért díj üzenetére mutatott rá. Elmondta: ha valaki saját államában él, sok mindent megengedhet magának, egyebek mellett nem kell napi szinten megemlékeznie arról, hogy milyen nemzethez tartozik. Ezzel szemben a kisebbségbe került közösség képviselőinek reggeltől estig választ kell adniuk az ezzel összefüggő kérdésekre - hangsúlyozta. A felvidéki magyar közösség öt generációja úgy szocializálódott, hogy ha jót tesz a közösségért, azért csak szidást kap, ezért is fontos, hogy a közösségnek legyenek olyan megerősítő pontjai, mint a díjazott, akinek cselekedeteiben a fő mozgatórúgó a közösség iránti elkötelezettség és a hűség volt.

Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke felszólalásában Dráfi Mátyás szakmai életútját méltatta. Kiemelte: a korábban egyebek mellett Jászai Mari-díjjal is kitüntetett színművész pályájának kezdetétől mind a mai napig a felvidéki magyar közösséget szolgálta. Hozzátette: művészi pályájának - több, mint két és fél száz szerepet jelentő - öt évtizede során szakmai szülőföldjén vállalta a kultúrmissziót, s olyan művész volt, aki soha nem akarta elhagyni szülőföldjét s a helyi közösséget.

Dráfi Mátyás a díj átvételét követően azt mondta, hogy nagyon köszöni a kitüntetést, amely erőt ad.  A Pro Probitate díj új tulajdonosa kitüntetése alkalmából portálunk kérdéseire is készségesen válaszolt. Dráfi Mátyástól a Hírek.sk először azt kérdezte: miként fogadta a hírt, hogy idén ő kapja a Pro Probitate – Helytállásért díjat, s ez a véleménye szerint mennyiben más jellegű, mint az általa korábban kapott szakmai díjak.

„Hozzávetőleg egy héttel ezelőtt jött az értesítés, hogy idén engem ér ez a megtisztelés. Nagyon meglepődtem, mert erre egyáltalán nem számítottam, korábban különféle szakmai kitüntetésekben részesültem. Ezt a díjat úgy veszem, mintha azt nem csak a Magyar Közösség Pártjától (MKP), hanem közvetve a felvidéki magyar közösségtől-közönségtől is kaptam volna. Rettenetesen boldoggá tesz, és büszke is vagyok arra, hogy a szlovákiai magyar színészek közül ezzel elsőként engem jutalmaztak“ – válaszolta a közkedvelt művész.

A továbbiakban arról faggattuk őt, hogy a hivatalos laudációtól eltekintve, a saját megítélése szerint leginkább mivel érdemelte ki ezt a díjat.

„Talán azzal érdemeltem ki, hogy immár 55 éve teszem a dolgom, és számomra mindig az volt az első és legfontosabb szempont, hogy adjak valamit a közönségnek. Persze, nagyon jól esett, hogy eközben sok tapsot is kaptam, mert ez megnyugtató visszajelzés volt, hogy valamit tényleg adni tudtam a felvidéki magyar közösségünknek“ – felelte.

A Hírek.sk arra is kíváncsi volt, hogy az újdonsült díjazott eddigi bő fél évszázados pályafutása során mikor volt a legnehezebb emberként és kisebbségi sorban játszó színművészként helytállnia, melyek voltak az általa átélt legnagyobb megpróbáltatások.

„A legnagyobb megpróbáltatás az utóbbi 55 esztendő volt, hiszen miközben a Felvidék bármelyik színpadán is léptem fel, folyamatos megpróbáltatásokkal szembesültem. Ez a hivatás mindig fárasztó volt és sosem volt anyagilag kifizetődő. Ennek ellenére mindenkor éreztem azt a felelősséget, hogy a színpadra lépve akármit nem csinálhatok, tehát mindenütt igyekeztem a maximumot nyújtani. Egykor (1969-71 között) igazgatóként is sok megpróbáltatásban volt részem, ugyanis egyéni, másokétól különböző elképzelésem volt a színház struktúrájáról, amivel nem arattam tetszést. Emiatt elhatároztam, hogy maradok komédiásnak, nem nekem való a funkció, én színész vagyok. Úgy érzem, hogy az Isten a színpadra teremtett engem, valami célja volt-van velem, ezért a felvidéki magyarságot színészként kell szolgálnom. Másként nem is tudnék létezni“ – fejtette ki Dráfi.

Az ifjabb felvidéki színészkollégáknak érdemes megszívlelniük „Matyi bácsi“ arra vonatkozó üzenetét, napjainkban milyen magatartást kell tanúsítaniuk annak érdekében, hogy ők is öregbítsék a felvidéki magyar színjátszás jó hírét, és emberként-színészként több évtized múlva is tiszta lelkiismerettel nézhessenek tükörbe.

„Ehhez két dolog kell! Az egyik az, hogy a színművészeti főiskolát végzett fiatalok ne vágyódjanak máshová, hanem érezzék azt: ha itt születtek, akkor a szülőföldjükön élő népet kell szolgálniuk! A másik pedig az, hogy a két színházunknak is oda kell figyelnie ezekre a főiskolásainkra, és lehetőséget, minél több alkalmat kell adni nekik a szülőföldjükön történő érvényesülésükhöz! Én többször szerepeltem Magyarországon, ahol vendégként mindig nagyon jó volt fellépni, de sosem jutott eszembe az, hogy végleg ott maradjak, mert felvidéki magyarként nekem idehaza van a helyem és a küldetésem. Egyébként is az anyaországban van elég színész, odaát nem ránk várnak“ – hangzott az idehaza marasztaló üzenet.

A közel másfél évtizede Dráfi Mátyás által működtetett Teátrum Színházi Polgári Társulás további fellépési lehetőségeket teremt a hazai színészeinknek.

„A Teátrum azért született, mert a Jókai Színház inkább csak nagyobb színpadokon lép fel, kisebb településeken nem tájol. Én pedig a „teátrumosokkal“ együtt azt szeretném, hogy a legkisebb faluba is eljusson a színházkultúra. Hiánypótlásként tehát néhányan alapítottunk egy polgári társulást, és már közel tizenöt éve járjuk a hazai magyarlakta vidékeket. Többnyire teltház előtt játszunk meséket és felnőtteknek szánt darabokat egyaránt. Bizonyára sokan emlékeznek még a „Bánk bán“ című előadásunkra, ami nagyopera 72 szereplővel, illetve a nagyzenekar tagjaival együtt. Abból tíz fellépést terveztünk, végül a nagy érdeklődés miatt huszonkettő volt. Azt gondolom, hogy ez a produkció volt az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb csoda, amivel megörvendeztethettük szeretett közönségünket. Továbbra is játszunk, mert a színészember olyan, hogy még a problémák közepette is játszik, amíg bír. Ha sikerül a nézőket egy kicsit elgondolkodtatnunk, egy kicsit szórakoztatnunk, akkor már megérte létrehoznunk a Teátrumot“ – szólt saját színtársulata küldetéséről, sikereiről annak megálmodója és színész-rendezője.

Végül a Hírek.sk arról a titokról is le akarta lebbenteni a fátylat, hogy mi Dráfi Mátyásnak az a nagy vágya, amit színművészként még nagyon szeretne elérni, illetve feltenné a koronát az egész eddigi életművére. Sok rajongójától hallottuk már azt a kijelentést, hogy Boráros Imre mellett végre ő is Kossuth-díjat érdemelne.

„Azt hiszem, hogy a koronámat az említett „Bánk bán“-előadással már megcsináltam – az volt a csúcs, amit elérhettem. Most már inkább csak azért játszom, mert 72 évesen sem tudok nyugodtan odahaza üldögélni... Igazából a Kossuth-díjra sosem vágytam. Még ifjúházas koromban a nejem felvetette, hogy a jobb boldogulás érdekében talán át kellene költöznünk Magyarországra. Én határozottan állítottam, hogy mindenképpen idehaza maradok. Erre Borika megkérdezte, hogy vajon idehaza mit érhetek majd el, amire így válaszoltam: legfeljebb nem kapok Kossuth-díjat. Ma is ehhez tartom magam“ – mondta portálunknak a most már Pro Probitate díjas művész.