Berényi megdöbbent a durva csúsztatás miatt
"Ijesztőnek tartom, hogy megtörténhet ilyesmi, hiszen a durva csúsztatás harmadrangú lapok sajátja, nem országos napilapoké. A sajtóorgánumban dolgozó újságírók szakmaisága és alkalmassága kérdőjeleződik meg azáltal, ha azon kapják őket, hogy valótlanságot írnak. Ebben az esetben ez történt. Bevallom, megdöbbentem. Én küzdelemről beszéltem, és nem háborúról" - mondta portálunknak Berényi József, a Magyar Közösség Pártja elnöke, akit arról faggattunk, milyen értelemben beszélt háborúról Esterházy János szobrának avatóünnepségén. Az Új Szó napilap ugyanis az eseménnyel kapcsolatos mai beszámolójában azt írja, Berényi az avatóünnepségen kijelentette: háborús viszonyok uralkodnak a Felvidéken.
A pártelnök portálunk rendelkezésére bocsátotta a szoboravató ünnepségen mondott beszéde pontos leiratát. A szöveget az alábbiakban változtatás nélkül közöljük.
Tisztelt elnök úr, exelenciás urak, hölgyeim és uraim, kedves felvidéki barátaim!
Azért, hogy ne ismételjem az előttem szóló kiválóságokat, engedjék meg, hogy az elkészített szöveget félre tegyem. De hogy rákötődjek a gondolataikra, engedjék meg, hogy néhány, elsősorban a Felvidék számára fontos nézőpontot ma itt elmondjam. Számunkra, mint egy világítótorony határozza meg Esterházy János jelenünket. Hiába tették ezt a világítótornyot börtönbe, ez a mai napig besugározza mindenkinek az életét, aki a közélet szempontjából tenni akar ma a Felvidéken, vagy ma a Felvidékért. Legalább három szempontból meghatározó az, amit Esterházy János tett, a mai napok számára.
Az első, hogy egy egységes magyar pártot tudott vezetni a Csehszlovák hatalmi rendszeren belül. Ma, amikor megosztottságunkban minden nap érezzük, hogy milyen komoly energiákat emészt fel az egymás elleni küzdelem, milyen komoly energiákat visz el, hogy igyekszünk meggyőzni, mi vagyunk a jobbak másoknál. A hatalom gyakorlói hátradőlve nézhetnek bennünket ezen felesleges és önemésztő küzdelmünkben, fontos megemlíteni, hogy Esterházy János egy egységes magyar pártot vezetett, ezért tudott sikereket elérni.
A második felvidéki szempontból talán ez még érzékenyebb, mint magyarországi nézőpontból. Ha valaki a túlerővel szemben küzd, ötszázezer az ötmillióval szemben – időnként, akkor még fontosabb, hogy legyen egy olyan ember, aki hasonló helyzetben el tudta utasítani a szélsőségeket. Aki éppen a már említett keresztény élete miatt, az értékekhez való ragaszkodása miatt tudott nemet mondani a szélsőségekre. Nekünk, felvidéki magyaroknak ma ez egy külön kihívás.
S a harmadik, ami legalább ugyanilyen fontos, ami szintén elhangzott, hogy nem a könnyebbik utat választotta. Sem akkor, amikor 1938-ban Magyarországra költözhetett volna és beülhetett volna a Magyar Országgyűlés padsoraiba, de ő Szlovákiában maradt, sem a második világháború után, amikor fiatalemberként önmaga jelentkezett Gustáv Husák belügyminiszternél és azt mondta, nincsenek bűneim, itt vagyok. És akkor sem, amikor a zsidótörvények nem megszavazása biztos, hogy az irányadó elvekkel vagy irányadó trendekkel szembe ment. Ránk nézve rendkívül fontos, hogy ezt minden nap a szemünk előtt lássuk, figyeljük, hiszen ma épp azt várja el tőlünk a szlovák hatalom, hogy igenis a könnyebb utat válasszuk, cseréljünk nyelvet, cseréljünk identitást. Abban az esetben az egyenjogúság, az egyenrangúság kérdése már nem kérdés többé. Nem ezt az utat kell választanunk egyértelműen, és Esterházy János éppen erre ad példát.
Esterházy János rehabilitációja Szlovákiában elmarad, késik. Sőt, a szlovákiai magyarok rehabilitációja marad el és késik. Hiszen tudjuk, a kollektív bűnösség elve a mai napig a szlovák jogrendnek a része. Ezért rendkívül fontos számunkra, hogy ma, ennek a szobornak a leleplezésekor a magyar állam a legmagasabb szintű képviselettel van jelen. Ez azt jelenti, nem vagyunk egyedül. Sem Esterházy János rehabilitációját tekintve, sem a kollektív bűnösség elvének az eltörlését tekintve nem teljesedhet ki Szlovákia demokráciája, és az emberi jogok érvényesülése ebben az országban, Szlovákiában, mindaddig, amíg ez a rehabilitáció nem történik meg, amíg a kollektív bűnösség eltörlése nem valósul meg.
Ma Európában elfogadott tény, hogy senkit, semmilyen kollektívát nem lehet kollektíve büntetni bűnökért, ráadásul nem elkövetett bűnökért. Szlovákia ez alól kivétel. Ezért mondjuk azt, hogy ezt a küzdelmet nem szabad feladnunk, hanem folytatnunk kell. Sajnos vannak közöttünk is olyanok, akik azt mondják, erre már nincs idő, erre nincs szükség. Igenis szükség van, mert a dolgok összefüggenek. Ma 1848. március 15-ét már nem gond együtt ünnepelni szlovák demokratákkal. Ennyi idő távlatából már ők is belátják, hogy ami akkor történt, az egész Európa számára irányadó volt. Én bízom benne, és tudom, hogy eljön az az idő, amikor együtt fogjuk a szlovákokkal együtt a rehabilitációt elérni és a kollektív bűnösség elvét eltörölni. Sőt, bízom abban is, hogy mindez nem évszázadokkal, vagy százötven évvel az események után történik majd meg, hiszen ha akkorra halasztódnának ezek a dolgok, nem biztos, hogy még lenne Szlovákiában, aki ezt megünnepelné a magyarok részéről. Ezek a dolgok is összefüggenek. Ahhoz hogy megmaradjunk, ahhoz igenis ki kell állnunk az alapvető emberi jogaink mellett, az egyenrangúsított Szlovákia mellett. Ki kell állnunk önbecsülésünkét, és ezért Esterházy János rehabilitációjáért.
A felvidéki magyarság nevében természetesen szimbolikusan engedjék meg, hogy én is megköszönjem a szobor készítőjének ezt a remekművet, a köztársasági elnök úrnak az ügy felvállalását, polgármester úrnak ezt a nagyszerű ünnepet. Bizonyára nagyon sok felvidéki magyar számára válik innentől ez a hely zarándokhellyé.
Köszönjük szépen.
