Vissza az ostromlott várba?
Heti közéleti kommentárunk fókuszában – immár menetrendszerűen – a szájzártörvényként elhíresült lex Beneš kap helyet. Ha a jogalkotónak az volt a szándéka, hogy az elnöki rendeleteket követő jogfosztásokat hallgatás övezze, jelentjük, valami nagyon félrement.
Minden jel szerint az történt, hogy a Robert Fico névre hallgató veterán politikai balbekk kormánya rúgott egy méretes gólt a saját kapujába. Mielőtt azonban önfeledten tapsolnánk a szépségdíjas öngólnak, érdemes belegondolnunk, hogy háló helyett mi, magyarok vagyunk kifeszítve a szlovák kapuban. Úgyhogy miniszterelnök úr, köszönjük szépen a teli rüszttel a ficakba bombázott labdát. Fájt, érzékeny ponton tetszett rúgni minket.
Persze minden rosszban van valami jó, a fájdalom azt mutatja, hogy még nagyon is él az a test(rész), amit eltaláltak. Az önálló Szlovákia harminchárom évében – ha nem számítjuk a náci Németország csatlósaként létező “Bábszalámia” (így hívták a németek Tiso Szlovákiáját a relatíve jó közellátás miatt) hat esztendejét – időről időre kaptunk célzott találatokat.
Fájt is rendesen. Hosszabb emlékezetű kedves olvasóinknak talán még mond valamit például az alternatív iskola, ahogy a magyarfaló szlovák politikusok nevét is felidézik Mečiartól Slotán át a kitűnő útépítő mérnök oktatási miniszterig, Mikolajig, aki a nevezett veterán balbekk első kormányában lépett kilencvenes évekbeli elődei örökébe.
A gyermekbetegségekkel küzdő szlovák nemzetállamban a derék politikus atyafiak minden hétre bekészítették a magyar kártyát. Hétfőn kuoni pásztor, kedden stüszi vadász, szerdán Fürst Walter. Szlovák politikus barátaink el is kártyáztak jó ideig, mi pedig úgy érezhettük, hogy jól tesszük, ha körkörös védelemre rendezkedünk be. Ahogy azt a minden oldalról önmagával határos szomszédos ország első rendszerváltás utáni honvédelmi államtitkára határozta meg követendő stratégiaként.
Malina Hedvigtől és a dunaszerdahelyi szurkolóveréstől visszanézve a fene gondolta volna, hogy az újra szlovákkodó (van ilyen szó?) veterán balbekkünk húzza fel a pragmatikus focicsukát, és rakja el az asztalfiókba a magyar kártyát. Pedig így történt. Időközben a felvidéki magyarok kimerészkedtek a nekik rendelt ostromlott várból és szertenéztek ebben a tágra szabottan is aprócska országban.
(Bocsánat, miniszterelnök úr, kérem ne vegye önfeljelentésnek, a haza nem jön a számra. Mi komáromiak – szintén a hosszabb emlékezetűek – még felidézzük 1994 januárját: ahol a hatalomnak joga van, ott a jognak nincs hatalma. Márpedig egy szlovák származású magyar költő írta meg: haza csak ott van, hol jog is van.)
Mi több, felvidéki magyarjaink (most kapok észbe, hogy már ezzel a jelzővel is mélynemzeti érzékenységet sérthet az ember, szóval magyarjaink) – tisztelet a kivételnek – a törzsi háborúkba feledkezve, kiábrándultak saját magukból. Megtanították nekik, hát jó diákként elkezdtek szlovák pártokra szavazni. (Emlékszem, az MKP akkori országos elnöke egy napfényes tavaszi délelőttön valamelyik komáromi vendéglátóipari egység teraszán egy bogarat hessentett el a kabátja hajtókájáról az alábbi szavak kíséretében: ez csak egy “bugár”. Hát Jóska, ha ez ilyen egyszerű lenne...)
Szó mi szó, komfortosabb kívül lenni az ostromlott váron, csak hát úgy tűnik, szétszéled a várnép. Úgyhogy miniszterelnök úr, köszönjük szépen, hogy kézen, lábon seggbe vagy tökön – kit hol ért – tetszett rúgni minket. Újra zárulni látszik a várkapu, mert megint emelkednek az ostromlétrák. Az már más kérdés, hogy a korábbi várnépből kit találunk újra a falak között. Hiába a miniszterelnöki seggberúgás a pragmatikusról újra hejszlovákra színezett csukával, az elmúlt másfél évtized nem múlt el nyomtalanul.
Azért csak bizakodjunk, még az is lehet, hogy a veterán balbekk öngólja hálószaggatóra sikerült. Ha így van, akkor Robert Fico lesz az, akiről utólag megírhatjuk, hogy elvágta a felvidéki magyar politika gordiuszi csomóját. Vagyis azt a kibogozhatatlan helyzetet, hogy magyarként jobban utáljuk a másik magyart, mint a minket csak egy csöppet is diszkrétebben kézen, lábon, seggbe vagy éppen tökön – kit hol ér – lövő szlovák politikusokat.
Miniszterelnök úr, érzi ugye a nagyrabecsülést? Nem minden nap hasonlítják Nagy Sándorhoz az embert – főleg és leginkább a szlovákiai sajtóviszonyok között. Szóval erről a magas lóról, legalábbis Makedóniai Alexandrosz csataménjéről, Bukephalosz nyergéből szemléljük a kormányfő államférfiúi vizitjeit a négy égtáj felé Moszkvától Mar-a-Lagóig.
(Ide kívánkozik a feledhetetlen Boncz Géza szösszenete: 1938, Moszkva. Sztállingózik a hó. Az ellenség megfújja a gyári szirénát – holnap közösen újat vesznek – és elindulnak haza a munkások a szerjózsa minden irányába. Hazafele tart Olga és Szergej is. Egy téren átmenve hallják, hogy egy kocsma ablakán halk muzsikok szűrődnek ki, fejenként hat kabáttal régi orosz szokás szerint. Odabent a tükrön fekszik hason Mása, és Trotyakov, a nagy festő egy jelmondatot ír ki a falra: aki másnak ermi-tázs, maga esik bele. Végül hazaérkeznek, ekkor Olga odalép az ablakhoz támasztott szekrényhez, a fiókot kihúzza, és keresgélni kezd a kitüntetések között. Majd megáll a keze, ránéz Szergejre, mondja: Válassz csillagot! Aztán bekövetkezik az, amit már nagyon régen várnak, egymáséi lesznek. Szergej fölkel, magára rántja gránáttépte tangóharmónikáját, és trojka szakadtából, kibomló hajjal elindul haza, mint aki jól végezte Olgát...)
Mit tud ehhez hozzátenni a kommentáríró? Miniszterelnök úr, legyen ön szuverén a világ négy égtája felé, csak mi, felvidéki magyarok ne szaladjunk végre a szerjózsa minden irányába!
Már volt alkalmam ezeken a hasábokon szembe dicsérni Robert Fico kormányfőt, amiért tűpontosan ragadta meg, milyen tanulságok vonhatók le a különleges amerikai hadművelet caracasi műveleti területén történtek után. Valóban újabb lendületet vett a második világháború után kialakult világrend felbomlása. Innen nézve jobban megértjük miniszterelnök úr igyekezetét, hogy Szlovákiában büntethetővé teszik az 1945 utáni rendezés megkérdőjelezését.
Még jó, hogy a Btk.-módosítás passzusa a Cseh-Morva Protektorátus és a náci csatlós Szlovákia romjain újjáalakuló Csehszlovákiára vonatkoztatva vési kőbe örök időkre a megváltoztathatatlant. Ha nem így lenne, Donald Trump máris mehetne hűsölni hat hónapra az illavai fegyházba.
Való igaz, az a katyvasz, ami jelenleg a világrend helyén van merész képzettársításokra ad okot, és keserédes humorbonbonokba tölthető, amint Fico Bukephalosz nyergéből tekint a négy égtáj felé, és az amerikai elnök pedig Illava marasztaló vendégszeretét élvezi. Mégis, megkésett újévi elhatározásként megfogadhatnánk, felvidéki magyarként a józan ész legyen a szövetségesünk. Nincs annál jobb úrvezető a bizonytalan világban!
Megjelent a Magyar7 2026/4. számában.
