Világi Oszkár: A hétköznapi emberek kétségbeesése
Világi Oszkár a HNonline.sk-n tette közzé írását, amelyben az emberek kétségbeeséséről és a kormány tehetetlenségéről ír, illetve arról, miért is szorultunk arra, hogy lókenőcsöt kenjünk a kiflinkre.
Írását a jelenlegi legnagyobb slágerrel az Ivermectinnel kezdi, amely segíthet a koronavírus leküzdésében. Kifejti, hogy környezetében mindenki ezt hajtja. Van, aki Ausztriából szerzi be, vagy más országokból, van, aki pedig az állatorvosoktól, ugyanis ezzel kezelik azokat a lovakat, amelyeket valamilyen parazita támadott meg.
Egy tubus paszta jár az ötszáz kilós állatnak, így az embernek elég, ha ennek az ötödét rákenjük két kiflire. Világi szerint ez már az emberi kétségbeesés jele, mikor azt gondolják, hogy ez az utolsó lehetőség, hogy leküzdjék a betegséget.
Megállapítja, hogy abban a végső stádiumban vagyunk, mikor az egyszerű embernek nincs más lehetősége, mint a csodákban bízni. A szerencsésebbeknek, kiknek elhivatott és bátor orvosuk van, legalább felveszi a telefont, és néhányukat személyesen is fogadhatja az orvos. Felírja számukra az antibiotikumokat, és tanácsolja, hogy szedjenek vitaminokat.
Ha nincs szerencséje, akkor az orvosa fel sem veszi a telefont. Akkor egyedül marad és vár. Szerencsés, ha jobban lesz, és ha rosszabbodik az állapota, akkor hívhatja a mentőt. És legjobb esetben jön is egy mentőautó, ami elviszi a kórházba.
A kórházakban pedig már olyan a helyzet, mint a katasztrófafilmekben, az emberek ülnek vagy fekszenek a folyosón, mert az ágyak már foglaltak.
Órákig várhatnak a sorukra. Infúziót adnak, és várhat tovább. Még ha emberek között is várakoznak, akkor is egyedül vannak. Ha a betegnek szerencséje van, az egészsége javulni fog, ha nincs szerencséje, lassan elveszíti a reményt. Minden távolodik. Egyedül van, mert a szerettei nem tudják elérni, és az orvosok sem tudnak segíteni.
Azt hittük, hogy az egészségügyi rendszer működőképes lesz. Nem az.
Még annyit sem mondhatunk, hogy az egészségügyet rosszul irányítják, mert egyáltalán nem irányítják.
Minden ösztönösen működik.
Az orvosok, az orvosi személyzet mindent megtesz, amit meg kell tennie. Az első vonalban hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy megpróbálják megállítani ezt a gonoszt. De mindezt kaotikus körülmények között teszik.
És akkor itt vannak azok az orvosok, akik úgy végzik munkájukat, mintha körülöttük semmi sem történne. És biztos, ami biztos - inkább kevesebb beteggel, mivel csak akut eseteket fogadnak el.
Egyes háziorvosok nagy erőfeszítésekkel próbálnak segíteni a betegeken, de vannak, akik elvesztek. Mintha azt mondanák, hogy őket nem érdeklik a pácienseik. Minden spontán történik, irányítás nélkül, főképp az egyének döntése alapján.
Zárszóként Világi megfogalmazza:
