Variációk ugyanarra... – vajon ezt a hetet még kihúzza a kormány?
Ugyan odakünn a hőmérséklet tartósan 30 fok körül jár, azt nem mondhatnánk, hogy a hazai közélet színpadán az uborka „alakít” emlékezeteset. Ez inkább a Hosszú, forró nyár, de nem 1958-at írunk, és nem a fiatal Paul Newman játssza a főszerepet. És még csak július eleje van...
Olaszországban csak legyintenének, hisz, ha ott egy kormány két évig kihúzza, az már ok a jó taljánoknak, hogy proseccót bontsanak. Tájainkon, ahol a közélet sokkal kevésbé temperamentumos, a koalícióból való kilépésről többen is beszéltek, de aki tényleg meg is csinálta, az utoljára a Kereszténydemokrata Mozgalom volt, Mikuláš Dzurinda második kormányának végnapjaiban, amikor már igazából nem volt tétje, és úgyis mindenki már a következő választásra „gyúrt”.
Most más a helyzet. A Richard Sulík vezette Szabadság és Szolidaritás a kormányzati ciklus félidejében döntött úgy, megkeveri a „paklit”.
Aki már járt a cseh fővárosban, arra szuvenírárusok bizonyosan próbáltak rásózni gólemes pólót, kulcstartót, hűtőmágnest... A legenda szerint a XVI. században Júda Löw ben Becalél rabbi a Moldva agyagjából gyúrt embert úgy keltette életre, hogy az Isten nevét tartalmazó cédulát a szájába tette. Ezt követően szombatig teljesítette az utasításait.
Ennek a listának a végén volt négy „egyszerű ember”, akikről viszonylag kevés ismerettel rendelkeztünk, azt is leginkább egy regionális hirdetőújság utolsó oldaláról szerezhettük, ahol Igor Matovič keményeket mondott. Hivatalban levő kormány bírálata nem különösebben nagy truváj, mondhatni alapjog az ellenzék számára, főként, ha a koalíciós partnereket Ján Slotának és Vladimír Mečiarnak hívják Robert Fico mellett, környezetvédelmi miniszterből pedig ötöt fogyasztanak el, ami nemcsak az Európai Unióban, hanem még a Közép-afrikai Köztársaságban is példátlan. (Talán még emlékszünk a légszennyezési kvóták eladása körüli botrányra, még ha az öt gyászhuszár nevét nem tudnánk is felsorolni.)
Ily módon Matovičéknak jól is jött, hogy az intellektuálisan talán valamennyi szlovák kormányfő közül leginkább felvértezett Iveta Radičová csak két évig bírta a háromfrontos harcot az ellenzék és a bonyolult kormánykoalíció darálójában, melyhez „harmadik hadoszlopként” a folyamatosan a háta mögött intézkedő pártelnök, az árnyékkormányfőként magát külügyminiszternek álcázó Mikuláš Dzurinda háttértevékenysége járult. Így számára valószínűleg megváltás volt, amikor Richard Sulík a görög mentőcsomag miatt bedöntötte a kormányt. Az Egyszerű Emberek immár párttá szerveződve futottak neki az – akkor még nem tudtuk, de egyszínű Smer-kormányt hozó – választásnak, és 218 ezer embert tudtak maguk mellé állítani. 8,55 százalékos eredménnyel jutottak be a törvényhozásba, hogy aztán két ellenzéki ciklust követően, amelyek során Robert Fico elég muníciót adott ahhoz, hogy az ellenzéki narratíva főgonoszává váljon, kormányt alakíthassanak.
Hogy miért elevenítettük fel ilyen részletességgel a három parlamenti ciklussal ezelőtt történteket? Talán mert a jelenlegi és az akkori helyzet között több párhuzamot is felfedezhetünk.
A kormány nem egy baráti társaság, mondta Daniel Lipšic szerint Ján Čarnogurský volt kormányfő, és ez különösen igaz Szlovákiára. Vladimír Mečiar háromszoros exkormányfőnek tulajdonított bonmot szerint ellenségeinket három csoportra oszthatjuk: ellenségek, ádáz ellenségek, koalíciós partnerek.
Azt már elég korán megtapasztalhattuk, két dudás nem fér meg egy csárdában. Ez a közkeletű alapigazság legkésőbb akkor vált mindenki számára nyilvánvalóvá, mikor „Sulík nem vette meg a teszteket”. Legkésőbb ettől a momentumtól számítva két nagy ego küzdelmének túsza a kormány és az ország.
Szó se róla, Igor Matovičnak egy kis balhéért nem kell a szomszédba mennie. Ha onnan kezdenénk felsorolni ballépéseit, amikor Orbán Viktort arra kérte, ne vegye el a magyarjait, az kitöltené a rendelkezésünkre álló terjedelmet...
Azon tehát, hogy Richard Sulík a múlt héten felmondta a koalíciós szerződést, legfeljebb az idegen bolygóról érkezettek lepődhettek meg. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az inflációs csomag elnöki vétójának letörése során a pártvezető „vulgárisan visszaélt a jogalkotási folyamattal”, amikor a javaslatcsomagot másodjára a szélsőjobb képviselőivel szövetkezve ültette át. Az sem tekinthető normálisnak, hogy egy kormánykoalíción belül az egyik partner ne vegyen részt a koalíció hivatalos egyeztető fórumain.
Bár Sulík úgy mondta fel a koalíciós szerződést, hogy nem mondta fel, vagy nem annyira. Ami történt, azt legfeljebb nyomásgyakorló intézkedésként értékelhetjük: jelesül, ha augusztusig nem teljesítik a feltételeit, akkor kilép a kormányból. Sulík azonban vezéráldozatot követel koalíciós partnerétől: maradásának ára az izgága, a háttérben továbbra is miniszterelnökre játszó Igor Matovič távozása a kormányból. Az Egyszerű Emberek viszont egyértelművé tette, kiáll elnöke mellett.
Bár a koalíció az Egyszerű Emberek és az SaS vitájától hangos, azért ne feledkezzünk meg róla, hogy azt további két párt is alkotja. A Boris Kollár vezette Sme rodina eleinte azt javasolta, hogy a két, „problémás” partner egyezzen meg.
– fogalmazott Kollár. Később azt is egyértelművé tette, bár voltak képviselői mozgások, a házelnöki helyet nem adják. Ezért gyorsan be is szerzett három további képviselőt, hogy több legyen neki, mint – most éppen – Sulíknak. Bár ő hat képviselőt is „benyelt” a Za ľudí tavaly szeptemberben szakadt frakciójából, amit azért nehéz fokozni. Így a legkisebb, a parlamentbe 5,77%-kal épp, hogy csak bejutó koalíciós partnernek az eredeti 12-ből mindössze négy képviselője maradt.
Épp ezért, amit ők mondanak, az kisebb súllyal esik latba, de a rend kedvéért azért írjuk ide. A párt elnöke, Veronika Remišová elmondta, mindent megtesznek azért, hogy a négypárti koalíció együtt maradjon a választásokig. Szerintük nem a két koalíciós pártvezető személyes vitáival kell foglalkozni, hanem az emberek valós problémáival. A kormány szétverése és az instabilitás nem segít Szlovákián – tette hozzá.
A „nagy mellényű” nyilatkozatok után nézzük a politikai rögvalóságot. Mert az erős szavak esetlegesen csíphetik a választópolgár szemét, de a parlamentben az történik, amit 76-an akarnak. Az legerősebb kormánypártnak 48 képviselője van, az SaS-nek 19, a Sme rodinának 17, ezzel a kormánytöbbség meg is van, a Za ľudíból négy képviselő maradt. Sulíkék nélkül azonban csak 69 képviselőjük lenne.
Itt van még ez utóbbi párt maradéka, s csak ehhez értendők hozzá a nemcsak a házszabály frakciókra vonatkozó döntése értelmében, hanem „valóban” független képviselők, akikkel a háttéralkuk terén számolni lehetne. Bár Igor Matovič megmutatta, a politikai pragmatizmus terén nem minden büdös, ami barna. Ilyen matematikai háttérrel kellene még 19 hónapon át vezetni az országot úgy, hogy a szomszédunkban háború dúl, olyan energiaválság elé nézünk, amire korábban nem volt példa, és hasonlóan állunk az inflációval is.
Jelenleg az országnak nem olyan kormányra van szüksége, amely csak „fűt és világít”, hanem amely aktívan cselekszik. Erre nincs remény. Egy hétvégi politikai vitaműsorban Sulík kifejtette, szerinte a jelenlegi partnerei az ellenzék soraiban fognak támogatókat keresni a törvényjavaslatok elfogadásához, így húzzák ki ezt a 19 hónapot. Marad tehát a stagnálás, ami nem fejlődés.
Vagy előrehozott választás jön, amelyben a választók megbüntetik a jelenlegi koalíció pártjait. De mi lesz utána?
A kétségkívül kedvezőtlen helyzetben Eduard Heger egy tollpihe súlytalanságával, riadt tekintettel, feltartott kézzel várja, hogy vége legyen ennek az egésznek. De, még egyszer kérdezem, mi lesz utána?
Megjelent a MAGYAR7 hetilap 28. számában.
