Valami nem jól működik
Nyolcvanöt éve robbant ki a második világégés, amely alapjaiban szabta át a világ erővonalait. Ismerjük el, a háborút követően kialakult nemzetközi szervezetek a hidegháború legsötétebb éveiben is sikeresen akadályozták meg egy újabb világméretű konfliktus kirobbanását. A „jaltai világrend” azonban mára több sebből vérzik, a konfliktusok megelőzésére, kezelésére egyre kevésbé alkalmas.
Régi közhely a történetírásban, hogy a történelmet a győztesek írják. Ugyanez igaz a fennálló hatalmi rendre, a geopolitikára. Amikor nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1939. szeptember 1-jének hajnalán a németek, mai kifejezéssel, hamis zászlós támadást indítottak a gleiwitzi rádióadó ellen, kezdetét vette a világtörténelem eddigi legvéresebb háborúja.
A folytatást ismerjük, amikor 1945 áprilisában az Elba menti Torgaunál a Harmadik Birodalom romjai fölött kezet fogtak az angolszász szövetségesek a szovjetekkel, új világ született. Tegyük hozzá, a kézfogásból hamarosan hidegháború, Németországból pedig a hidegháború forró terepe lett.
Csak a margóra jegyezzük fel, alig három év kellett hozzá, hogy a német városokat porig bombázó amerikai és brit légiflotta az élet hídját jelentse a blokád alá vont nyugat-berlinieknek. Egy emlékezetes rovátkát a történelem sodrában az is megérdemel, hogy tizennyolc évvel a Harmadik Birodalom kapitulációja után, amikor már állt a világrendszereket elválasztó fal, Kennedy elnök szavainak köszönhetően Berlin a szabad világ metaforájává vált. Ich bin ein Berliner…
Amikor 1989. november 9-én este Günter Schabowski, az NDK állampártjának tájékoztatási titkára egy unalmasnak ígérkező sajtótájékoztatón, a németekre nem jellemző slendriánsággal pontatlanul tolmácsolva a párthatározatot bejelentette, hogy megnyitják a határokat, nemcsak a berlini fal dőlt le, de a roskadozó szovjet blokk haláltusája is megkezdődött. Berlin ismét egy új világ születésénél bábáskodott. A német egység napján, 1990. október 3-án nemzetközi jogilag is véget ért a második világháború Európában. Elég hosszan elhúzódott…
Egy újabb bejegyzés a margóra szánva. Harmincnégy év után a német egység féloldalasságát semmi nem mutatja jobban, mint a politikai földindulás a múlt hétvégi türingiai és szászországi tartományi választásokon. Évtizedeken keresztül a posztkommunista baloldal kínálta a fricskát a nem megoldott társadalmi és gazdasági gondokat tovább hurcoló keleti tartományok lakóinak, az ossiknak.
Az 1990 utáni világ – miközben a lebontott vasfüggöny darabjait gyűjtögettük önfeledten – valójában az Elbától keletre és a Rajnától nyugatra is megőrizte a régi rend kontúrjait. Nem a jaltai világrend bomlott fel, csak annak egyik tartóoszlopa, a Szovjetunió dőlt ki, Közép-Európának szűk három évtizednyi haladékot adva arra, hogy kiléphessen a huszadik században neki rendelt ütközőzóna szerepéből.
Ismét a margóra jegyezve, sokat elmond régiónk történelméről, hogy Közép-Európa, mint történelmi-földrajzi régió az első világháború német stratégáinak tervezőasztalain született meg. Mitteleuropából a második világháború idejére térségünkből Südostraum lett, a vágyott német élettér, a végtelen keleti térségek elleni felvonulási terep. A történelem fintora csupán, hogy Közép-Európa Jalta után végül az Ázsiából kitüremkedő „béketábor” lett.
Az első hidegháború utáni világ biztonságpolitikai (és nem mellesleg pénzügyi) rendszere továbbra is az 1945-ben lefektetett alapokon nyugodott. Tegyük hozzá, egyre kevésbé lefedve az átalakuló világ erővonalait.
Igaz, időközben a Tajvanra szorult Kuomintang-Kínát a realitásoknak megfelelőn felváltotta a Kínai Népköztársaság, és a Szovjetunió utódállamaként Oroszország ülhetett be az „ötök” közé.
A szovjet blokk összeomlása az első hidegháborút a győztes oldalon befejező Nyugaton együtt járt azzal az illúzióval, hogy hosszú évtizedekre, talán évszázadokra befagytak a világ erővonalai. A szabad világból kinőtt posztmodern jóléti világ a biztonságos tér védelmében azután jakobinus hevülettel totalizálta a felvilágosodás még egyetlen épen maradt eszméjét, a szabadságot. Ismét csak lábjegyzetnek szánva, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség hármasából az egyenlőség még korábban a kommunisták, a testvériség a fasizmus és a nemzetiszocializmus áldozatául esett.
Az ukrajnai konfliktusban a jaltai világrendre szabott nemzetközi biztonsági rendszer láthatóan tehetetlennek bizonyult, és aligha várhatjuk tőle, hogy megakadályozza az orosz–ukrán háború, esetlegesen a világ más tűzfészkeinek eszkalálódását. Emiatt érzékelhetjük azt, hogy a világ, ahogy a nagy háború előestéjén, 1914-ben, ismét a tűzzel játszik.
Száztíz éve az európai fővárosokban, így Budapesten is, hömpölygő embertömegek ünnepelték a háborút. Négy évvel később még a győztesek is beleborzongtak a gépesített öldöklés borzalmaiba. 1939-ben még túl közel volt Verdun és a Somme pokla, a francia és a brit társadalom nem akart újabb vérontást, valójában a német sem. Ezért hátráltak a harmincas évek második felében lépésről lépésre Hitler előtt a megbékítést szorgalmazó brit és francia diplomaták. Emiatt indult a második világégés Nyugaton a „furcsa háborúval”. 1940-ben Franciaország német megszállásával és London talpon maradásával már nem volt visszaút…
A második világháború kitörésének nyolcvanötödik évfordulója Szlovákiában sem maradt a közéletnek szánt lábjegyzet nélkül. Szeptember elsejére időzítve a kormánykoalíció pártjaihoz kötődő három közjogi méltóság, az állam- és kormányfő, illetve az ideiglenes házelnök közösen ellenjegyzett memorandummal erősítette meg a kabinet programjában rögzített kül- és biztonságpolitikai vállalásait.
Pozsony egyfelől elkötelezett a nyugati katonai és politikai szövetség mellett, de ennek keretein belül a nemzeti érdekeknek megfelelő kül- és külgazdasági politikát kíván folytatni a világ négy égtája felé.
A memorandum kapcsán alighanem akkor fogalmazunk a legpontosabban, ha abból a szlovák diplomáciára már évtizedek óta jellemző kettőséget olvassuk ki. Pozsony egyszerre jelöli ki a közös pontokat a NATO-val és Európa magországaival, illetőleg gondolkodik regionális partnerségben, felismerve a közép-európai régió sajátos érdekeit.
Megjelent a Magyar7 2024/36. számában.
