Útlevél vagy lakcímkártya?

Így pontosabban kirajzolódik az a magyar tömb is, amelynek – az átszavazók mellett – a számára nem lehetőség, hanem természetes állapot, hogy a magyar nemzet részeként határozza meg magát.

Vegyük például a Magyarország közvetlen határ menti településein lakó, oda főképp csak aludni járó szlovákiai polgárokat, illetve azokat a szlovákiai magyar embereket, akik rokonsággal, társadalmi kapcsolatokkal vagy akár munkahellyel rendelkeznek Magyarországon. Mindkét csoport számára napi gyakorlat, hogy átlépi a szlovák–magyar országhatár több száz kilométeres szakaszán lévő valamelyik átkelőt. A koronavírus-járvány terjedését fékező óvintézkedések azonban megmutatták, hogy míg az egyik csoport számára ez immár csak lehetőség; a magyar állampolgársággal rendelkezők számára alanyi jogon járó, természetes állapot.

Rajka település polgármesterének a településen lakó szlovákok számára írt üzenete:

Mindez azért vált, sajnos, egyszeriben fontossá, mivel Magyarország kormánya március közepén lezárta a határokat a személyforgalom előtt, és az ország területére csak a magyar állampolgársággal rendelkezők léphetnek be.

Magyarán: a magyar állampolgárok számára továbbra is természetes jog, míg a Magyarországon csak lakhellyel rendelkezőknek – egy későbbi enyhítés eredményeképpen – már csak lehetőség, hogy belépjenek Magyarország területére. Az is csak a határsávtól mért 30 kilométeres körzeten belül lehetséges.

Közegészségügyi kérdés és a mostani ismereteink fényében nyilvánvaló, hogy nem a koronavírus-járvány időszaka az, amikor az országon belüli és kívüli szabad mozgás lehetőségének propagálása bárkinek is célja lehetne. Csupán arra szeretnék rámutatni, milyen különbséget jelent a magyar nemzethez való minősített tartozás mindazon más lehetőséggel szemben, amelyet például a Magyarországon való lakhatás, a Magyarországon való munkavállalás, vállalkozás biztosíthat.

Elsősorban is le kell szögeznünk, hogy

a magyar állampolgárság, legyen az akár a szlovákiai magyar közösség esetében főképpen a kettős, szlovák és magyar állampolgárság egyik része, a nemzethez való tartozás adminisztratív kifejezése.

A Magyar Országgyűlés által 2010-ben elfogadott egyszerűsített honosítási eljárás éppen ezt az elvet fejezi ki, mivel nem kötelezi lakóhelyelhagyásra azokat a határon túl élő magyarokat, akik felveszik a magyar állampolgárságot. Ezzel a nemzethez való tartozás úgy vált alkotmányos joggá, hogy a magyar nemzet egyes tagjainak egyenlősége a szülőföld elhagyásának kényszere nélkül jött létre.

Hosszasan lehetne taglalni, hogy mi vezetett az elmúlt egy évszázadnyi idő eredményeképpen ehhez; hogy a világháborúk mennyiben változtatták meg egy-egy magyar nemzetrész ide vagy oda tartozásának a körülményeit, és hogy az egyszerűsített honosítási eljárásban manifesztálódik mindazon jogfosztás és igazságtalanság mérséklése, amely a fenti történelmi események során létrejött.

Az egyszerűsített honosítási eljárás, közismertebb nevén a kettős állampolgársági törvény immár tizedik éve van érvényben, s ugyancsak tíz éve érvényes annak szlovákiai ellentörvénye is. Ez utóbbi lényege szintén mindenki számára ismeretes: aki más ország állampolgárságáért folyamodik, az automatikusan elveszíti a szlovákot. Az elmúlt tíz évben ebben a témában nagyon sok víz lefolyt Pozsonynál és Budapestnél is a Dunán.

Ezen írásnak nem célja, hogy még csak a vitáknak és jogorvoslati eljárásoknak, politikai csatározásoknak, valamint különböző egyéni megnyilvánulásoknak akár csak az áttekintésére is vállalkozzon.

A mostani, február végén tartott szlovákiai parlamenti választások kapcsán azonban kijelenthetjük, hogy a magyar, etnikai alapon szerveződő pártok kivételével egyetlen szlovákiai politikai képződmény sem tudatosította, hogy a szlovákiai magyar közösség számára a magyar állampolgárság nem a Magyarországhoz, hanem a magyar nemzethez való tartozás kifejezése.

Még a magukat legmegértőbbnek tartó szlovákiai pártok is legfeljebb odáig jutottak el, hogy a szlovákiai ellentörvény drasztikus, állampolgárságot veszejtő rendelkezésein úgy könnyítsenek, hogy azok, akik valamilyen módon igazolni tudják magyarországi jelenlétüket (tanulás, vállalkozás stb.), e megtorló intézkedés alól mentesüljenek. Sem Kiska, sem Truban, de még a más vonatkozásaiban oly erős szimpátiát kiváltó Matovič sem tudta magáévá tenni azt, a szlovákság számára szokatlan kettősséget, hogy a nemzethez és az államhoz való tartozás nem szükségszerűen jelenti ugyanazt.

Mindenekelőtt az, hogy tudatosítsuk: ha a magyar nemzethez tartozónak valljuk magunkat, azzal semmilyen módon nem lazítunk a Szlovák Köztársasághoz való viszonyunkon. A magyar nemzethez tartozás nem a szlovák állampolgárság degradálása, hanem annak kifejezése, hogy a magyar nemzet tagjaként vagyunk szülőföldünk polgárai. Így van ez Kanadában is, ahol a lakosság, sőt a kormány jelentős része brit állampolgársággal is rendelkezik.

Talán meglepően hangzik, de a 2020-as választások után annyiban átláthatóbb lett a helyzet, hogy a szlovákiai magyar közösségen belül áttekinthetőbbé vált a politikai szimpátiák térképe.

A felvidéki magyarság most már szinte ugyanolyan polarizáltan voksol, mint az ország többi lakója, és nem érzi magára nézve kötelezőnek, hogy csak etnikai alapon szerveződő magyar pártra szavazzon. Ez – az önkéntes asszimilálódás útjára lépett magyarok elvesztésén túl – akár előnyt is jelenthet a magyar közösség pártjainak. Immár szabadon, a „másként gondolkodó” magyarokra való tekintet nélkül hirdetheti a magyar nemzethez való tartozás természetességét, és annak a magyar állampolgárságban megtestesülő kifejeződését. Ez pedig nem a lakcímkártya, hanem az útlevél.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Mivel Nagy-Britannia nem tartozott a koronavírus-veszélyre legdinamikusabban reagáló országok közé, így a helyzet komolyságát csak akkor tudatosította, amikor a hazafelé tartó repülőjáratok nagy részét már megritkították, így kérdés volt, hogy egyáltalán hozzájut-e egy repülőjegyhez. Ez nagy szerencsével megtörtént, igaz, már csak a budapesti járatra kapott jegyet. Március vége felé a lánya kíséretében ki is ment a londoni repülőtérre, ahol a beszállásra várva tudta meg a számára és a többi hozzá hasonló utas számára kellemetlen hírt: a Budapestre tartó gépre csak magyar állampolgárok szállhatnak fel.

Ennek oka, hogy Magyarország már napokkal korábban megtiltotta a külföldiek belépését az ország területére.  Lett is ebből anyázás, Orbánozás, és még az MKP-t is elküldték melegebb tájakra, hogy így törődnek a magyar kisebbséggel, meg hogy Felvidék stb. Röpködtek a jelzők, ami a feszült helyzetben érthető is, hiszen legtöbbször csak filmeken láthatunk olyan jelenetet, amelyben utolsó repülőkkel hagynak el egy-egy országot a külföldiek.

Ha olvasónknak lett volna magyar útlevele is, felszállhatott volna a gépre, amely Budapestre repíti. Így csak abban bízhatott, hogy a beszállásnál tekintettel lesznek a magyar nemzetiségére, és hogy Budapesten is élnek rokonai.

A repülőtéri alkalmazottnak viszont pontos utasítása volt, kik azok, akik a gép fedélzetére léphetnek. Nem vizsgálta, kinek milyen a nyelvtudása, őt csak az útlevél érdekelte. Lehetett volna megértőbb, emberségesebb? Valószínűleg igen. De ki az igazi felelős az ilyen helyzetben? Az utas? A repülőtéri alkalmazott?

A felelősöket a pozsonyi parlamentben kell keresni, akiknek tíz év nem volt elég arra, hogy eltöröljék azt a törvényt, amely szerint a szlovák állampolgárság elvesztésével jár,  ha magyarként felvesszük a magyar állampolgárságot.

Az elmúlt négy évben pedig „magyar” párt volt kormányon, ám a Most–Híd vezetőségének annyira sem volt fontos ez, hogy koalíciós partnereinek elmagyarázza, miért magyarellenes ez a helyzet.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Bár mint jeleztem, nem célom áttekinteni vagy lajstromozni mindazt a nyilatkozatot, beadványt, törvényt és ellentörvényt, ami a kettős állampolgárság témakörében Magyarországon, Szlovákiában vagy Brüsszelben elhangzott és létrejött, egy eseménnyel kivételt kell tennem, annyira logikusan tükrözi a helyzetet, ahová a XXI. században már a szlovákiai törvényalkotásnak is el kellene jutnia.

Még csak nem is kell messze menni a példáért. A cseh parlament még 2014-ben megszüntette azt a kitételt, amelyre a pozsonyi törvényalkotók is építették az érveiket.

A szlovák politikusok előszeretettel hozták fel példaként a cseh gyakorlatot, mondván, Prága is válaszút elé állítja azokat, akik más ország állampolgárságát is felveszik. A kettő Csehországban sem létezhet egyszerre. Aki más ország állampolgára is lesz, az automatikusan elveszíti a csehet. 2014. január elsejétől azonban Csehországban is az alábbi rendelkezés érvényes:

„Az új jogi rendelkezés teljes mértékben szakít az egy állampolgárság elvével, és ezzel szembemenve teljes mértékben kiáll a cseh állam polgárainak kettős, illetve többes állampolgárságának egyidejű megléte mellett. A új jogi rendelkezésben így egyértelműen az az irányvonal kap hangsúlyt, amely az állampolgárság kérdésében mindinkább teret kap más európai országokban is.”

Ha 2010-ben a szlovák parlamentnek megfelelő kiindulási alap volt a csehországi állapot lemásolása, ahol szintén elvesztették cseh útlevelüket a második állampolgárságért folyamodók, napjainkban miért ne lehetne ugyanúgy példa Csehország előremutató változása?

Prága immár hatodik éve lehetővé teszi a második, sőt további állampolgárságok megszerzését a polgárainak, anélkül, hogy automatikusan megvonná tőlük a csehet.

Megjelent a Magyar7 2020/13. számában.