Utcai és parlamenti harcterek
A Vár utcai kettős gyilkosság 19 éves elkövetője fegyverének csövéből még alig szállt ki a lőporfüst, s máris tucatnyian próbáltak a borzalmas bűncselekményből politikai hasznot húzni; a jogainkat védeni hivatott rendőrség és ügyészség pedig a szabadságjogaink ellen kísérel meg frontális támadást.
A kettős gyilkosság áldozatainak, Jurajnak és Matúšnak pusztán a támadó által vélelmezett szexuális orientációja miatt kellett meghalnia.
Önmagában már az is elfogadhatatlan, hogy Szlovákiában valakit ok nélkül lelőhetnek a nyílt utcán, az pedig még inkább, hogy mindezt azért teszik, mert az illető más, mint a többség. Kisebbségi.
„A zsidók azok. A zsidók azok. A zsidók azok.” Ezekkel a szavakkal kezdi a gyilkos 65 oldalas kiáltványát, melyet a gyilkosságot megelőzően tett közzé. „Az én ideológiám pontos leírása valószínűleg az lenne: faji nacionalizmus, egyedül a fehér/európai fajra vonatkoztatva" – írja Juraj K., aki a manifesztumban tettének indítékairól is vall. „Most lehet, hogy azt kérdezitek, miért tettem. Miért pazarolnám el ezzel az életemet, mikor még annyi minden áll előttem. Az egész életem, esély az értelmes munka végzésére, a jövőbeni család perspektívája, esély arra, hogy gyerekeim legyenek – és mindezt eldobni? De már nem tudok állni, és nézni, ki által vannak a mi embereink megsemmisítve.”
Hátborzongató, nem? A kiszivárgó rendőrségi értesülések szerint a tettes főként amerikai szélsőjobboldali portálokról tájékozódott.
Szülőként szinte hihetetlennek tűnik, hogy a közvetlen családja, illetve a legszűkebb környezete nem észlelte, mi játszódik le az élete kezdetén lévő fiatalban, hisz a normalitástól ilyen mértékben eltérő belső transzformációnak kell, hogy legyenek külső jelei is, mindezt azonban már hiábavaló lenne elemezni.
A kettős gyilkosság után a közbeszédben és a közösségi médiában is felmerült a bűnüldöző szervek felelősségének a kérdése.
Nagyon sánta lenne az a mondat, hogy Szlovákiában az utcai lövöldözések szerencsére nem gyakoriak, hiszen ennek az egyedüli elfogadható mennyisége a nulla. Az Egyesült Államokban, ahol viszont jószerivel minden hónapra jut egy iskolai, mozibeli, vagy más, közterületi lövöldözés – természetesen a bűnszervezetek egymás közti, és a rendvédelmi szervekkel folytatott tűzharcait nem ideértve –, az esetek vizsgálata kapcsán rendőri szervek igyekeznek kiemelni, az elkövetőt nehéz lett volna előzetesen kiszűrni, mivel „magányos farkas” típusú tettes volt, nem voltak társai, és előzetes magatartásából semmi nem utalt a tett elkövetésére. Juraj K. ebbe a „zsákba” tehető.
Október 12-e előtt ugyan ki ismerte őt? Külsőre csak egy átlagos fiatal felnőtt volt. Az, hogy augusztus 15-én a Twitter-csatornáján azt posztolta: „Mint büszke LGBTQIAP+ zsidó, szeretném, ha velem tartanátok a Chabad irodába ma, mielőtt meginnánk egy italt az LGBTQIAP+ bárban !”, mélyebb háttérismeretek nélkül sokkal inkább tűnhet az identitás büszke vállalásának, mint egy bűncselekmény tervének. A rendőrségnek és a titkosszolgálatoknak viszonylag korlátozottak az eszközei arra, hogy az ilyen típusú elkövetőket kiszűrjék.
Amikor nem szakmai alapon, megfontoltan, hanem nagy hirtelenjében, sebtében próbál a politikum egy adott, konkrét helyzetre reagálni, abból ritkán sül ki jó.
Daniel Lipšic volt igazságügyi, majd belügyminiszter, most éppen speciális ügyész a parlament alkotmányjogi bizottságának azt javasolta, olyan szellemben módosítsanak törvényt, hogy bírói engedély nélkül is lehetséges legyen az állampolgárok telefonjának a lehallgatása. Daniel Lipšicnek a realitástól való elrugaszkodáshoz nem kell messzire mennie, emlékezhetünk rá, belügyminiszterként ő volt az, aki elrendelte, hogy a dévényújfalui lövöldözés után a rendőrség közterületi állományát szereljék fel gépkarabélyokkal, mert a tettes is egy „visszaalakított” vz. 58-as gépkarabélyt használt.
(Emlékezzünk az esetre, amikor 2010. augusztus 30-án a 48 éves Ľubomír Harman hét embert lelőtt, közülük hat a szomszédjában lakó család tagja volt, egy pedig egy erkélyről nézelődő nő, és később magával is végzett.) Szlovákia hónapokig úgy nézett ki, mint Ukrajna most, és azóta hány gépkarabéllyal elkövetett bűnesetről is hallottunk?
Szlovákiában, ahol nemcsak a titkosszolgálat és a rendőrség áll háborúban egymással, hanem a rendőrségen belül is különböző érdekcsoportok vívják harcaikat; ahol a volt országos rendőrfőkapitány ellen folyik eljárás; ahol egy másik volt országos rendőrfőkapitány furcsa körülmények között meghal a vizsgálati fogságban, ilyen jogosultságot adni a rendőrségnek, túlmegy minden határon.
Igaz ugyan, a tárcaközi egyeztetésen lévő javaslat szerint, ha a bíró a lehallgatást utólag nem engedélyezi, akkor a felvételt meg kell semmisíteni. Szlovákia nagy politikai botrányai közül nem egy éppen „kiszivárgott” lehallgatási felvételek nyomán robbant ki. Ebben az országban, ezekkel a bírókkal, ezzel a rendőrséggel, ezzel a titkosszolgálattal – tisztelet a kivételnek – ilyen törvénymódosítást elfogadni a pokolba vezető út lenne.
Szóval, amikor nem szakmai alapon, megfontoltan, hanem nagy hirtelenjében, sebtében próbál a politikum egy adott, konkrét helyzetre reagálni, abból ritkán sül ki jó. Nem a Ctrl V szaladt meg, szándékosan írtuk ide ugyanezt a mondatot újfent, mielőtt az élettársi kapcsolatokról folytatott parlamenti vitára térnénk ki. Annak csatazaja ugyanis a szabadságjogokra oly érzékeny szlovákiai sajtóban mellékvágányra terelte a lehallgatással kapcsolatos igyekezetet.
A törvényhozás kedden és szerdán tárgyalt róla. A liberálisok javaslata nemsemleges volt, azaz általában az élettársi együttélés kérdését rendezte volna, a férfi és a nő nem házasságban történő együttélésének jogi vonatkozásait is. Az igyekezetet csak üdvözölni lehet, hisz azok számára, akik az együttélés e formáját választják, életük hátralevő része tele van jogászkodással, olyan egyszerű esetekben is, mint például egy autóvásárlás. Ha egy házaspár egyik tagja vesz egy autót, akkor az automatikusan a házastársi osztatlan közös tulajdon részévé válik. Mivel azonban a szlovák családjog az élettárs fogalmát nem ismeri, ha az ebben a formában együtt élők vesznek egy autót, a későbbi félreértések elkerülése végett ildomos szerződésbe foglalniuk, hogy ez mindkettejük autója.
És ez csak egy banális területe az életnek, vannak ennél sokkal fontosabbak, mint például a gyermekvállalás – ahol ez esetben nyilatkozni kell az apaságról, megegyezni a gyerek nevéről –, az ingatlanvásárlás, az öröklés, az egészségügyi információkhoz való hozzáférés, a kölcsön ügyintézése stb.
Szomorú, hogy ebből a szempontból jelenleg Szlovákiában a Munka Törvénykönyve a leghaladóbb dokumentum, amely azt tekinti az érintett jogalany családtagjának, akivel egy háztartásban él. Fejlődni tehát van hova.
Abban azonban biztos vagyok, hogy egy évtizedek óta fennálló, és évtizedek óta megoldatlan jogi kérdést nem egy felfokozott, túlexponált társadalmi helyzetben, és főleg nem két nap alatt, egyetlen parlamenti indítvánnyal kell és lehet megoldani. Ez az „ide nekem az oroszlánt is” mentalitás az SaS részéről nettó politikai szenzációhajhászás volt, s mivel egy kettős gyilkosság árnyékában történt, módfelett gusztustalan is.
Arra azonban mindenképp jó volt, hogy Eduard Heger miniszterelnök nevesítse a problémát, és megbízza Viliam Karas igazságügyi minisztert egy átfogó törvényjavaslat kidolgozásával. Eduard Hegernek viszonylag kevés szavát hiszem el, de azzal most kivételesen egyet tudok érteni, hogy egy ilyen komplex probléma megoldása jobb, ha kormányindítvány útján, rendes törvényelőkészítési folyamatot követően történik meg.
Megjelent a Magyar7 2022/43. számában.
