Újabb fejezet a marketingpolitikából: a Matovič-jelenség magyarázata
Már korábban is fejtegettük: Szlovákia a posztmodern marketingpolitika paradicsoma.

A tavalyi államfő- és EP-választás az üstökösként feltűnő progresszívek sikerét hozta. Akkoriban a Čaputová-jelenség titkát próbálták megfejteni a közírók és az elemzők, most pedig hasonlóan magyarázatra szorul a Matovič-fenomén.
Ahogy az osztály bohócából egy hétköznapi iskolában osztályelnök. Leginkább sehogy. A túlmozgásos, látszólag mindig jókedvű gyermek egyáltalán nincs kitüntetett pozícióban: senki sem tartja megbízhatónak. 2020 szlovákiai valósága átírta a politikáról vélt eddigi felfogásunkat: a választás bizalmon alapul.
Matovič kapcsán a posztmodern marketingpolitika egy újabb felismerését jegyezhetjük meg: a kiváltott figyelem fontosabb a kiérdemelt bizalomnál.
A jó ütemérzékkel vezetett kampány, és nem mellesleg riválisai balfogásai kellettek ahhoz, hogy Igor Matovič a kormányfői szék várományosa legyen. Az OľaNO elnöke a kialakult parlamenti matematikának köszönhetően a válogatós menyasszony helyzetébe került. Az arák váltogatásában kevesek tapasztalatával bíró Boris Kollár már be is jelentkezett az első számú férjjelölti szerepre.
Mivel az OľaNO kizárta a Smerrel kötendő nagykoalíció lehetőségét, reálisan négy forgatókönyv szerint állhat fel a következő szlovák kormány.
Az elemzők a legvalószínűbbnek a négyeskoalíciót (OľaNO, Sme rodina, SaS, Za ľudí) tartják, amely alkotmányozó többséggel rendelkezne a szlovák parlamentben. Ellene szól, hogy Boris Kollár vélhetően kellemetlen partner az OľaNO számára, ráadásul nélkülük is megvan a többi három párt többsége. Az elemzők szerint azonban az alkotmánymódosító többség biztosítása fontos szempont lehet a kormányalakításkor.
A Sme rodina nélküli hárompárti kiskoalíció elvileg a politikailag egymáshoz közelebb álló pártok kormányzati együttműködése lenne, bár Andrej Kiska ambíciói és ebből fakadó kiszámíthatatlansága ezt a harmóniát könnyen felboríthatná. Ráadásul
az OľaNO frakciójában számos új arc kap helyet – egyáltalán nem biztos, hogy az elkerülhetetlen népszerűtlen intézkedések meghozatalában is kitartanának a kormány mellett,
felrúgva ezzel a hárompárti koalíció törékeny többségét. A másik két forgatókönyv inkább elméleti, hiszen az OľaNO és a Sme rodina együttműködéséből egyik vagy másik kisebb pártot hagynák ki. Ezt a forgatókönyvet egyelőre nem indokolja semmi, s nem is volna logikus.
Hacsak... – nem számolja fel saját magát.
A leköszönő miniszterelnök Peter Pellegrini már a demokratikus ellenzék pozícióját ízlelgeti.
A lappangó konfliktusban közte és Robert Fico pártelnök között ezzel újabb fejezet nyílhat, hiszen vélhetően a volt kormányfő a ciklust jó szokás szerint a saját oldali rivális párt felemésztésével töltené. Ami ez esetben a Kotleba-párt lenne, annak minden politikai velejárójával.
A PS/Spolu esetében is joggal beszélhetünk hátradőlésről, csakhogy ebből a pozícióból a progresszívek a parlamenten kívüli fényudvarban már aligha fognak kiemelkedni.
Nem malíciából írjuk, a parlamentből kieső nemzetiek elnökére az előző ciklus színfoltjaként emlékezhetünk. A ciklus kezdetén még az emberarcú mélyszlovák karakterét formálva figyeltük őt érdeklődéssel, hogy aztán múlt szombati ingerült búcsúja már végleg Slotával és Mečiarral tegye őt hasonlatossá.
Ha valaki hajlamos a romantika korának bővérű megfogalmazásaira, február 29-ét a felvidéki magyarság második Trianonjaként azonosíthatja.
Az a tény, hogy harminc év után márciustól nincs képviseletünk a pozsonyi törvényhozásban, olyan kórképet sejtet, amelynek lázgörbéje legalább egy évtizedre, de számos elemében még távolabbra vezet vissza.
Aki pedig hasonló bővérű megfogalmazással nem a nemzethalált kesergi rímbe vagy prózába, a Nekünk Mohács kell! – önsanyargató felszólításával veszi számba az elvégzendő feladatokat, a sokadszori újrakezdés fellángoló lendületével.
S aki a magyar betegséget, a megosztottságot írja le minden bajunk okozójának, az ugyancsak közhelygyáros, de legalább igaza van.
Az írás megjelent a Magyar7 2020/9. számában.