Történelmi szembenézés szlovák módra
Krómer István tollából, a Magyar Nemzet online kiadásában jelent meg egy jegyzet, amelyben a szerző beszámol, hogy a Szlovák Köztársaság kormánya erkölcsi kötelességének érezte, hogy nyilvánosan sajnálatát fejezze ki az egykori államhatalom által elkövetett bűntett miatt. A bocsánatkérés valóban megtörtént, nagy nyilvánosság előtt.
A szóban forgó bűntett azonban (mondhatjuk, természetesen) nem a Beneš-dekrétumok, hanem a Zsidókódex (Codex Judaicus/Zidovsky kodex) nyolcvan évvel ezelőtti kiadása volt,
amely „faji” hovatartozásuk alapján megfosztotta a zsidókat emberi és polgári jogaiktól, és lehetetlenné tette nekik a művelődést és a szabad társadalmi érvényesülést.
Éppen úgy, mint ahogyan négy évvel később a magyar (és német) polgárokkal tették – immár a zsidók tragédiájának ismeretében.
A szerző bemutatja, hogy a Beneš-féle etnikai tisztogatási kísérlet nem egy birodalmi ideológiai elvárásnak (túlbuzgón) megfelelve történt, mint a Tiso vezette szlovák bábállam idején. Éppen ellenkezőleg, 1945-ben a győztes nagyhatalmak potsdami konferenciáján Csehszlovákia, bár nagyon akart, nem kapott felhatalmazást a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésére, legfeljebb magyar–csehszlovák lakosságcserére. Amit azután ezzel nem tudtak megoldani, azt kipótolták a Szudéta-vidéki kényszermunkára való deportálással, a maradék magyaroknak pedig betiltották anyanyelvük használatát, és elvették tőlük iskoláikat.
Bemutatja a kettős mércét Krómer, azzal, hogy felemlíti Kövér László somorjai beszédére érkezett hisztérikus szlovák külügyi reakciót
A szerző, velünk együtt joggal sajnálkozik, hogy a magyar házelnök konfrontatívnak aligha nevezhető szavaira – „szelíd, de állhatatos türelemmel várjuk a bocsánatkérés és elégtételadás gesztusát a magyarok ellen elkövetett bűnökért az utánunk következő nemzedékek békéje érdekében” –
éppenséggel meglehetősen ingerülten reagált a szlovák külpolitika irányítója.
Beszámol, ahogy Ivan Korčok külügyminiszter határozottan elutasította, hogy Magyarország egyik legfőbb közjogi méltósága „Szlovákiában prezentálja a saját történelemolvasatát”, s csalódottságának adott hangot, mondván:
És jogos az a kérdés is, hogy
a közép-európai polgár meg eltűnődik, vajon megengedne-e magának ilyen hangütést egy gettóemlékmű felavatásával kapcsolatban is?
Példaképp több felvidéki magyar személyiség véleményét mutatja be, ami egyben bizonyítja, hogy vannak témák, amelyekben egy platformra tudnak helyezkedni közéleti szereplőink.
Írása végén, még kitér gróf Esterházy Jánosra, aki a szlovákiai zsidók deportálását 1942. május 15-én elrendelő törvény ellen egyedül szavazott nemmel. A Szlovákiában maradt magyarság képviselőjeképp, akkor azt mondván:
Ezt az embert, aki nem nyolcvan év múlva, hanem már a döntéshozatalkor, egymaga erkölcsi kötelességének érezte, hogy elítélje a Codex Judaicust, a szlovák állam mindmáig háborús bűnösként tartja nyilván…
Innen indul a szakmai diskurzus.
