Törésvonalak és bűvészmutatvány

Korábban sem volt szokatlan, hogy már a ciklus kezdetétől egymásnak feszült a kormány és ellenzéke, attól azonban az előző nyolc évben elszokhattunk, hogy már a négyéves versenyfutás elején gyakorlatilag biztosra vehessük a legerősebb ellenzéki kihívó kilétét a soron következő választáson. A Smer vezette kabinetek megosztott, egymással is versengő ellenzéki pártokkal álltak szemben, és a 2016 utáni ciklusban szó szerint az utolsó pillanatban billent a mérleg nyelve az OĽaNO irányába.

Az a tény azonban, hogy a Smer-SD vitán felül a Matovič-kormány első számú kihívója, a korábbiaktól eltérő stratégiát követel meg a szlovák politika szereplőitől.

A 2020-as parlamenti választásokat megelőző elemzésekben az egyik leginkább visszatérő megállapítás a szlovák politika régiós összevetésben is feltűnő töredezettsége volt. Ez azzal járt együtt, hogy már jó ideje rendkívül nehéz volt megbecsülni a szlovák politika várható erőviszonyainak az alakulását.

A 2016 utáni ciklusban az ellenzéki pártok között hosszú, sokszereplős küzdelem zajlott a legerősebb kormányváltó erő pozíciójáért.

A helyzetet jól érzékelteti, hogy a 2019-es európai parlamenti választásokat követően szinte mindenki elkönyvelte a Kuciak-gyilkosság keltette turbulenciákon és Zuzana Čaputová személyes sikerén magasba emelkedő Progresszív Szlovákia győzelmét. Legfeljebb az elnöki ciklusa lejárta után nem kis ütemzavarral a nagypolitikába lépő Andrej Kiska pártjában láttak számára komoly riválist. A törvényhozásban helyet foglaló jobboldali ellenzéki pártok még fél évvel a februári választások előtt is legfeljebb a parlamenti küszöb átlépésében bízhattak.

Valójában sem a politikai elemzők, sem a végül csalódni kénytelen ellenzéki pártok nem érzékelték a választók kormányváltó hangulatát. A tétova, a politikai rivális földbe döngölésének szándékától kísért együttműködési tárgyalások kudarcát látva, a Smer vezette kormánynak útilaput szánó választók végül tömegesen választották azt a pártot, amely az energiáit arra fordította, hogy élesen megkülönböztesse magát a hosszúra nyúlt hatalom által beárnyékolt kormánypárttól, ahelyett, hogy roncsderbibe bocsátkozott volna ellenzéki riválisaival.

Így tette meg Igor Matovič OĽaNO-ja az első nagy lépést a Smer-SD-vel szemben álló választói csoportok tömörítése felé.

Az OĽaNO elsöprő győzelme a februári választásokon új helyzetet teremtett. Bár a vártnál kevesebb szereplővel, magabiztos parlamenti háttérrel vehette át a hatalmat a Smer-SD-től a kormányváltó koalíció; legalábbis a ciklus elején mélyebb törésvonalakat, érdekellentéteket inkább láthatunk a kormányoldalon, mint az ellenzéki padsorokban. A kormányprogram múlt heti vitája, ha lehet, még a vártnál is egyértelműbb képet sejtet a két ellenzéki párt várható erőviszonyairól.

Kotleba pártjának felszólalói a vitában a mélyszlovák handabandázáson túl leginkább a szakmai kompetencia teljes hiánya miatt tűntek ki,

éles kontrasztot állítva ki önmaguk és a kormányzati padsorokat éppen elhagyó Smer politikusai között. Kotleba pártjának külön pechje, hogy az eddigi elitellenes attitűdje nemhogy az ellenzéki versenyfutásban bizonyulhat kevésnek, de még az antikorrupciós programmal hatalomra került legerősebb kormánypárton sem találhat egykönnyen fogást. Annál inkább Matovič az ĽSNS szavazótáborán, ahogy azt már a februári váratlan mértékű diadal egyik velejárójaként megkezdte.

Nem kis bűvészmutatvány a kormányfői bársonyszékből fenntartani az elitekkel örökös harcban álló, megvesztegethetetlen politikus képét.

Pedig Matovič erre készül, olyan stratégiát követve, amely még a jelenleginél is szélesebbre bővítheti választói bázisát. Ez a stratégia számára azért is szerencsés választás, mert felülemelkedik a konzervatív-liberális vízválasztón, amely pedig törésvonalként ott húzódik a kormánykoalíció pártjai között.

Jelenleg ez a recept tűnik a leginkább kivitelezhetőnek a Smer-SD-vel szemben kritikus választói csoportok tömbösítésére.

Annál is inkább, mert egyszerre állíthatja be az elitek emberének a saját kormányán belüli riválisait és a legnagyobb ellenzéki pártot. Matovič stratégiája szemmel láthatóan a posztmodern politika egyik legfontosabb felismerésére épül: nem a pártokat vagy azok politikusait kell integrálni, hanem a választóikat.

Ha Matovič sikerrel jár, azzal Szlovákia nagy lépést tehet az európai politikában egyáltalán nem szokatlan váltópárti modell felé, ahol két nagy politikai tömb verseng egymással a hatalomért, amely tömböket egy-egy nagy párt ural. A váltópárti modell Szlovákiában ugyan atipikus, de nem teljesen előzmények nélküli: a Mikuláš Dzurinda által életre hívott SDK a HZDS leváltásával be is töltötte a rendeltetését, de valójában sokkal inkább volt választási koalíció, mint szervesült politikai tömb.

Matovičnak, ebből okulva, nem a Smerrel szemben álló pártok morzsalékát kell szelektíven gyűjtenie, hanem azok választóit becsatornázni, mégpedig tartósan.

A kormányfőben a szándék ehhez nyilvánvalóan megvan, s noha a sikere egyáltalán nem garantált, a vállalkozás nem reménytelen. Igaz ugyan, hogy a parlamenten kívülre szorult progresszívek táborára aligha fog vércseként lecsapni a kormányfő, de a koalíció térfelén máris gazdátlanná váltak a Kiska hátralépésével a jelentéktelenség felé araszoló Za ľudí szavazói, s a nép egyszerű gyermekét alakító Matovičtól még Boris Kollár sem érezheti biztonságban a szavazótáborát.

A váltópárti modellből fakadó politikai megosztottság is segítségére lehet Matovičnak, feltéve, ha a rivális tömböt domináló Smer nem tesz önsorsrontó lépéseket,

mégiscsak lejátszva az eddig visszafojtott Fico–Pellegrini csörtét. Egy, a támogatottságát jócskán bővítő OĽaNO ugyanakkor a Smer-SD belső kohézióját is megerősítheti, ez a körülmény pedig még inkább valószínűsíti a szlovák politika várható tömbösödését.

A kormányfő azonban aligha dőlhet elégedetten hátra, bevárva, hogy pártja a Smerrel szemben álló tábor még inkább domináns tényezőjévé váljon, hiszen a pártépítés mellett a kormányzati felelősség is leginkább őt és a pártját terheli.

A konfliktuskereső pozőr szerepe ehhez nyilvánvalóan kevés, vagyis Matovičnak jól kell kormányoznia,

másfelől az elitellenességen túl, amely kiválóan alkalmas arra, hogy megkülönböztesse a riválisaitól, többet kell mondania. Valamit, amivel az ellenségképen túl is tartósan egyben tudja tartani a táborát. Erre is kínálkozik egy megoldás: a saját személye. Posztmodern politika ide vagy oda, a hatalomra került ripacsot az államférfitól a képességei, a teljesítménye különbözteti meg. Hamarosan elválik, Igor Matovič tud-e élni a kínálkozó lehetőséggel.

Megjelent a Magyar7 2020/17. számában.