Tényleg lesz magyar egység? Mik a buktatók?

Vágjunk a közepébe: az elmúlt hetekben látványosan felgyorsult a magyar pártok közeledése. Bizakodóak, vagy inkább szkeptikusak a felvidéki magyar érdekképviselet jövőjével kapcsolatban?

Öllös László: Hűha… (nevet) Ha nagyon felszínesen fogalmaznék, azt mondanám, mind egy pozitív, mind egy negatív kifejlet eshetőségével számolhatunk. A pozitív alatt azt értenénk, hogy a pártok egyesülnek, kialakul valamiféle egységes tömb, oly módon, hogy a választóik döntő többsége is követi őket.

Rögtön közbekérdezek. Ön szerint milyen feltételek teljesülése esetén támogatnák a választók ezt a megegyezést?

Öllös László: A legfontosabb feltétel szerintem az, hogy a pártok az új tömörülésben is megőrizzék arculatuk olyan fontos elemeit, amik miatt a választók rájuk szavaztak.

No igen, de a vegyespárti modell megőrzése nem akadályozza a megegyezést?

Öllös László: Ha platformosodás történik, akkor valamilyen mértéke bele kell, hogy férjen. Nem mindenki, de sokan éppen emiatt szavaztak a Most–Híd pártra. Ugyanakkor egy másik feltétel, hogy a pártok alapvető fontosságú kérdésekben összehangolják az álláspontokat, és megegyeznek. Ezt meg lehet csinálni, s ez nem pusztán politikai, hanem szakmai kérdés.

Tokár Géza már reagálni szeretett volna, de előbb őt is megkérdezem, bizakodó?

Tokár Géza: Úgy gondolom, nagy valószínűséggel létre fog jönni egy közös magyar párt, ebben a tekintetben bizakodom. Azzal kapcsolatban már jóval szkeptikusabb vagyok, mennyire tudja átvenni a régi MKP helyét ez az új formáció. Reflektálva arra, ami elhangzott, szerintem a szlovákiai magyar politikában eljutottunk egy olyan állapotba, amikor a pártoknak nincsenek igazán keményvonalas rajongóik. Ebből adódóan véleményem szerint az érintett pártok számára az a legjövedelmezőbb stratégia, ha az egyesülést egyfajta újraindulásként mutatják be a választóik előtt. Az persze más kérdés, mennyire van mindennek életképessége.

Öllös László egyetért az állítással, hogy a pártok elveszítették a legelkötelezettebb szavazóikat? Ha a preferenciákat nézzük, a Híd valóban elveszítette a törzsválasztói jó részét, az Összefogás pedig még túl fiatal formáció ahhoz, hogy egyáltalán kialakult volna ez a bázis. Igaz ez az MKP-ra is?

Öllös László: Az MKP is veszített a törzsszavazóiból, s nem is elsősorban a preferenciák alakulása miatt mondom ezt. Az ma már jól látható, hogy a közvélemény-kutatások gyakran mellé durrantanak. Éppen emiatt inkább a választási eredményekből magyaráznám mindezt.

Hogyan következik a választási eredményekből az MKP törzsválasztóinak lemorzsolódása?

Öllös László: Ha megnézzük az utolsó három választás eredményeinek alakulását, különösen a preferenciaszavazatok alakulását, egyértelmű a tendencia. De nem bánkódni kellene ezen, hanem megvizsgálni a helyzetet, mi következik mindebből. Szerintem ugyanis van tér, ahová be lehetne hozni az elfordult választókat. Sok magyar ugyanis, meggyőződésem szerint, februárban azért voksolt szlovák pártokra, mert esélytelennek érezte a magyar képviselet bejutását, és kormányt akart váltani.

Tokár Géza: Nem véletlenül fogalmaztam úgy az előbb, hogy a pártokhoz való kötődés ereje lazult meg, és nem azt mondtam, hogy elveszítették a törzsszavazóikat, mert ez így egyértelműen nem lenne igaz. Azt viszont állítom, hogy ugyanakkor létező jelenség a legelkötelezettebb szavazók lemorzsolódása. A Most–Híd esetében magyarázza ezt Bugár Béla személyes erodálódása, a párt identitásának elvesztése, az MKP-nál pedig az egyértelmű irány hiánya, a párton belüli belharcok elég okot adnak erre. Az pedig szintén tény, hogy az Összefogás esetében még ki sem alakult a mélyebb pártkötődés, hiába határozták meg magukat a fiatalok generációs pártjaként, ennek nem volt mélyebb stratégiája a részükről. Más kérdés, hogy még mindig rengeteg szavazó érzi, neki kötelessége magyar pártra szavaznia, s számukra nyilvánvalóan az MKP még mindig a leginkább választható formáció.

Logikus következtetésnek tűnik, ha a választók kötődése a pártokhoz fellazult, ez akár meg is könnyítheti az egyesülést. Viszont beszéljünk arról is, milyen akadályokat látnak a pártok egyesülésének útjában. Mik lehetnek a buktatók?

Tokár Géza: Korábban is az volt a meggyőződésem, s ez nem változott, hogy aminek tanúi vagyunk a pártok között, az nem programvita. Még akkor sem, ha ez újra szóba került a multietnikus vagy nemzeti pártról szóló kijelentések kapcsán. Hadd tegyem hozzá, szerintem az egyesülés egyfelől egy formai, technikai kérdés, vagyis sikerül-e olyan működőképes formát kialakítani, amelyben megtalálják a helyüket a korábbi pártok szereplői. Más kérdés, hogyan rendeződnek a korábbi személyes konfliktusok, kérdéses, hogy ők hogyan tudnak a jövőben együttműködni. Igaz, a választásokat követő személycserék, legalábbis részben, megoldották ezt a kérdést.

Öllös László: Én Tokár Gézával szemben úgy vélem, a pártok közötti konfliktus programvita is egyben. 1989 óta két stratégiája volt a szlovákiai magyarságnak, mára mindkettő kimerült. Az egyik lett volna az erőből való érdekérvényesítés, kiderült, ehhez nincs elég erőnk. A másik a politikai egyeztetésen, az együttműködésen alapult, kiderült, hogy ez a módszer is alkalmatlan arra, hogy áttörést érjünk el vele a sajátos magyar ügyek kapcsán. Részeredményeket el lehetett érni egyikkel, másikkal vagy a kettő kombinálásával, de áttörést jelentő eredményt nem.

Ha sem az egyik, sem a másik módszer nem működik, mi az alternatíva?

Öllös László: Nyilván harmadikra van szükség, miközben a másik kettőt sem kell teljes egészében elvetni. Ami a lényeg, értékrendi változásra lenne szükség az országban, ennek előmozdításához a XXI. században korábban ismeretlen módszerek széles tárháza áll a rendelkezésünkre. Az internetnek köszönhetően nincsenek határok az információ áramlása előtt, a schengeni határokon belül nem akadályozzák az emberek szabad mozgását – hogy csak két példát mondjak. Ez csak az eszköztár, de mára már tartalom is rendelődött hozzá. A nemzeti megbékélésnek, a többnemzetiségű államnak olyan gazdag szakirodalma van, amiről ötven vagy száz éve még csak álmodhattunk.

Önök szerint van olyan kondícióban a felvidéki magyarság, hogy ezeknek az új kihívásoknak meg is feleljen?

Tokár Géza: Tagadhatatlan, hogy jelenleg nagyon rosszak a kondíciók, de ezt fel lehet építeni. Reflektálva arra, amit Öllös László mondott, valóban kell egy új stratégia. Már csak azért is, mert amit korábban evidenciának gondoltunk a világról és a szlovákiai politikáról, megváltozott. Sokszor a feje tetejére állt, vagy csak átformálódott. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt senki sem vitatta, hogy a nacionalistákkal vagy Robert Ficóval kötött szövetség elfogadhatatlan, Magyarországot mindannyian szeretjük, s van hozzá egy speciális viszonyunk, a szlovákiai magyar azt jelenti, hogy itt él, s magát magyarnak vallja. Mára eljutottunk oda, hogy Szlovákiában a korábbi jobb- és baloldal felbomlott, a politika napirendjére került számos új téma, ami a régi keretek között értelmezhetetlen, részben megváltozott a szlovák társadalom magyarságképe, vagyis átrendeződtek a társadalmi keretek. Ebből adódik, hogy először is meg kell fogalmaznunk, mit akar a szlovákiai magyar közösség, egyáltalán kik vagyunk. S mindemellett még bónuszként a magyar politika keretei is átalakulnak a pártok egyesülésével.

Öllös László: Annyival egészíteném ki az előbbit, hogy a felvidéki magyarság önmagában nem elég erős. Ahhoz, hogy áttörő eredményeket érjünk el, Magyarországra is szükség van. A mi sorsunk igazából tágabb összefüggésrendszerben értelmezhető. Ha a szlovákság tartós megbékélésre törekszik, akkor azt nyilvánvalóan a magyarság egészével teheti meg. Ugyanakkor a mi közösségünk nélkül ezt a folyamatot nem lehet keresztülvinni.

Felmerül az emberben, hogy miközben az elmúlt években látványosan javult az államközi viszony, Szlovákia egy tapodtat sem engedett a nemzetállami paradigmából. Hogyan lehet ezt megváltoztatni?

Öllös László: Pontosan erre utaltam az előbb. Európában az elmúlt háromnegyed évszázadban több államban zajlott le jelentős értékrendi változás. Ez történelmi tény. Nyilvánvalóan mi számos dologban különbözünk ezektől a nyugat-európai államoktól, de sok hasonlóság is akad. Ezen az úton el kell indulni, és végig kell menni rajta. Azt gondolom, erre most volna lehetőség.

Viszont arra is van példa, hogy bár Franciaország és Németország kiegyezett, ez az elzászi németek helyzetén cseppet sem könnyített…

Öllös László: Valóban, a német–francia kiegyezés nem lehet minta számunkra, sokkal inkább követendő példa lehet a német–belga megbékélés. Az ott lakó német közösség minden jogot megkapott.

Térjünk vissza némi kanyarral a felvidéki magyar politikához. Abban nem értenek egyet, hogy programvita van-e a felek között, de mennyire gondolhatják komolyan az egyesülést az egyes pártok?

Öllös László: Ez lehet az egyik legnagyobb buktatója az egyesülésnek. Az egy dolog, amit a pártok kommunikálnak, s egy másik a valódi szándékuk. A felek nem arra törekednek, hogy egy alapvető kérdésekben konszenzust kialakító, de a sokszínűségét megőrző egységet hozzanak létre, vagy ha mégis, ezt átmenetinek tekintik, és valójában dominanciára törekednek a többivel szemben. Ezzel az a legfőbb probléma, hogy máris megágyaz a következő pártszakadásnak.

Tokár Géza: Ezzel kapcsolatban számomra az a legfőbb kérdés, hogy van-e alternatívája az egyesülésnek. Szerintem nincs. A Most–Híd számára egyértelműen nincs menekülő útvonal. Az lehetne, hogy valamelyik szlovák párt tagozataként működnének tovább, de erre a Híd korábbi koalíciós szerepvállalása miatt nincs fogadókészség. Az MKP számára lehetne alternatíva, hogy önerőből megpróbálja elérni az ötszázalékos küszöböt, viszont kérdéses, hogy ez teljesíthető lenne, hiszen ilyen körülmények között mindenképpen létrejönne egy magyar konkurencia.

Ha létrejön a három párt egysége, biztos nem lesz magyar konkurencia?

Tokár Géza: Úgy gondolom, hogy a három párt megegyezése már elégséges társadalmi legitimitást biztosít. Elégedetlenek persze így is lesznek, de nem gondolom, hogy azok nagyobb választói tömegeket tudnának megmozdítani. A szlovák pártok magyar tagozatai esetleg, de ez már egy teljesen más kérdés.

Öllös László: Ahhoz, hogy ne maradjanak elégedetlenek, azoknak is helyet kell adni az egységes pártban, akik a hárompárti megegyezésből kimaradtak. Persze, súlyuknak megfelelő helyre gondolok. Egy ilyen megkeresést egészen egyszerűen nem utasíthatnak vissza.

Azt hiszem, egyetértünk abban, a felvidéki magyar politika egyik legnagyobb rákfenéje, hogy tömegek fordultak el a közélettől. Önök szerint milyen új hívószavakat tud megfogalmazni az egységes párt, amivel visszacsalogathatja ezeket a kiábrándult választókat?

Öllös László: Remélem, hogy megkezdődik egy ilyen munka. A szerkezeti keretek kialakítása mellett szükség van egy jövőképre – ennek megalkotásába be kell vonni a társadalmi szervezeteket is. És persze miközben egységes felvidéki magyarságról beszélünk, nem feledkezhetünk meg az egyes régiókban élők speciális gondjairól sem. Mindezt még el is kell juttatni az emberekhez, közérthetően kommunikálva.

Tokár Géza: Szerintem ez egy nagyon hosszú folyamat, s lehet, hogy az egyesülést követően nem is az első néhány hónapban kell megtalálni ezeket az üzeneteket. Már korábban is készült nem egy jó program – ezt viszonylag könnyű megírni, csakhogy nagyon szűk réteg olvassa el. Amiről még nem beszéltünk, az egyesülésnek önmagában lesz egy olyan pozitív hozadéka, hogy megszűnik egymás céltalan és sokszor személyeskedésbe hajló támadása. Meggyőződésem szerint ezzel máris egy fontos választói igényt sikerül kielégíteni.

Ha jól értem, úgy véli, inkább arra a kérdésre kell választ adni, mit szeretnének a választók…

Tokár Géza: Igen, szerintem a formálódó egységes párt legelkötelezettebb választói a megbékélést, a belvillongások lezárását várják el.

Úgy érzem, némileg szkeptikus abban a tekintetben, hogy tud-e a politika olyan hívószavakat találni, melyek mögé egy emberként felsorakoztatható a felvidéki magyarság.

Tokár Géza: Én inkább azt mondanám, hogy új hívószavakat kitalálni nagyon nehéz, s nem hinném, hogy csodafegyverként hirtelen előjönne egy téma, amire eddig senki sem gondolt.

Öllös László: Visszatérnék az előzőekhez: szükséges egy új arculat, de önmagában kevés. A probléma az, hogy folyamatosan csökken a magyarok részvételi hajlandósága. A kiábrándultakat újra urnához kell vinni. A választó a bőrén érzi, hogy az említett stratégiák kimerülése miatt nem sikerült kézzel fogható eredményt elérni. Érzi a nyelvhasználati korlátokat, vagy akár a munkahelye elvesztését, mert hátrányos helyzetű régióban él. Erre kell tudni konkrét válaszokat adni.

Tokár Géza: Egyetértek azzal, hogy ez a stratégia szükséges ahhoz, hogy felépíthető legyen egy hét-nyolc, esetleg kilencszázalékos párt. Én az előbb arról beszéltem, szerintem mi kell ahhoz, hogy egyáltalán a parlamenti küszöb elérhető legyen.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/35. számában)