Szomolai Tibor és a bársonyos forradalom - Novellának is beillő, exkluzív visszaemlékezés
Az 1989-es bársonyos forradalom eseményei annak minden résztvevőjében nyomot hagytak. Felkerestük Szomolai Tibort, a népszerű felvidéki írót, hogy meséljen nekünk az akkori eseményekről. A szerzőről a könyvei tartalmát tekintve biztosan elmondható, hogy szeret darázsfészekben nyúlkálni. 1989. novemberében is számítani lehetett lázadozó, kemény hozzáállására. Az ő visszaemlékezését olvashatják.
1989-ben a galántai városi hivatal építésvezetőjeként dolgoztam. A hivatal saját maga is végzett kisebb munkákat – járdák betonozása, vízvezeték bekötések, kisebb javítások, miegymás. Na, ennek a részlegnek voltam a főnöke. 29 éves voltam, ifjú építőmérnök. Emlékszem, november elejétől fontos munkát végeztünk. A galántai sportcsarnokot készítettük elő a kommunista párt hónap végén megtartandó járási konferenciájára. Akkor még semmit sem sejtettünk a hamarosan bekövetkezendő eseményekről.
November 17. után egyszer csak kezdtek felbukkanni a hírek a prágai történésekről.
Persze attól fogva csak a képernyő előtt lógtunk. Az első pár napon Galántán még nyugalom volt, nem történt semmi különleges. Aztán hétvégén beindult a nagyüzem. A csehszlovák televízió egyenes adásban közvetítette a prágai Strachovon tartott másfél milliós nagygyűlést. El se mozdultunk a készülék elől.
Másnap, hétfő reggel részt vettem a városi hivatalban tartott szokásos heti elosztáson. Munkáról szó sem volt, a sok kommunista az előző napi eseményeket és a tévéközvetítést tárgyalta. Mindannyian roppant ijedtnek látszottak, kivéve az elnököt (azaz a polgármestert). Mézes Sándor hithű, rigorózus, fanatikus kommunista volt, most se hazudtolta meg önmagát. Csak úgy fröcsögött az utcai söpredékre, hogy ezek mit merészelnek, miket beszélnek, de majd mi megmutatjuk! Leginkább a tévé vezetőségének hozzáállásán háborgott. Hogy közvetíthetnek ilyen ocsmányságot? Ezt nem hagyhatjuk annyiban, ő már elhatározta, a városi hivatal nevében írunk nekik egy tiltakozó levelet.
Ekkor szólaltam meg először. Addig az asztal végén hallgatagon ülve élveztem a sok becsinált kommunista látványát.
„Elnök úr, ne tessék a galántai városi hivatal nevében írni. Abba ugyanis én is beletartozom, és én a magam részéről nagyon is helyeslem a tegnapi közvetítést, meg az ott elhangzott beszédeket. Ha tiltakozni akar, tegye a maga nevében!”- mondtam. Mintha kézigránátot dobtam volna közéjük. Azt a riadalmat látni kellett volna. Már az is maga volt a botrány, hogy nem elnök-elvtársnak szólítottam.
Az elnök meghökkent. Aztán feltalálta magát.
Felcihelődtem, szépen elköszöntem, viszontlátásra, uraim. És mentem a munkahelyemre. A továbbiakat később tudtam meg. Miután eltávolították a személyemben megbúvó osztályellenséget, arról kezdtek beszélgetni, miként akadályozzák meg, hogy a városi hivatal dolgozói részt vegyenek a délutánra tervezett főtéri nagygyűlésen.
„Kimegyünk a dolgozókhoz, és személyesen elbeszélgetünk velük” – javasolta az elnök.
– kérdezte teljesen tanácstalanul a magát addig mindig igencsak okosnak mutató alelnök.
„Meggyőzzük őket, hogy ne menjenek. Gondolják meg, mit csinálnak, nehogy esetleg a későbbiekben még valami bajuk legyen belőle.”- így az elnök. Ki is jöttek ketten. Az alelnök listát hozott rólunk, és sorra vett bennünket. A már régóta a részlegen dolgozó asszonyokkal kezdte. Úgy látszik, őket könnyebben megfélemlíthetőnek tartotta. Igazolatlan hiányzással fenyegetőzött, ugyanis a gyűlés még munkaidőben, délután kettőkor kezdődött. Megkérdezte, részt vesznek-e a gyűlésen, és a válaszukat odaírta a nevük mellé. Az első kettő valóban be is ijedt, és megígérték, hogy nem mennek sehova. Nem akartam, hogy ez hasonló módon folytatódjon. Közbeszóltam:
„Nekem tessék nyugodtan beírni az igazolatlan hiányzást, mert hogy én elmegyek a gyűlésre, az biztos”.
„Ennyire biztos az elhatározásában?” – kérdezte az alelnök.
„Az elhatározásom sziklaszilárd”.
Még ma is emlékszem a sziklaszilárd szó használatára. Ezután már mindannyian a gyűlésen való részvételt íratták be a nevük mellé. A leggyávábbak azért hezitáltak, ők még meggondolják. Miután a két kommunista elment, az asszonyok összenéztek.Mi lesz ebből? Nem lesz baj?
„Kitől féltek – dörrentem rájuk. – Ezektől? Hát nem éreztétek a büdöset. Hisz ezeknek tele a gatyájuk”.
Persze azért nem volt ez annyira egyértelmű. A kommunisták már rendeztek egy pár vérzivataros visszavágót. Igaz, én azt nem éltem meg, úgyhogy most se tartottam visszarendeződéstől. Mert akkor már tudtam, ezeknek annyi. A tervezett járási kommunista pártkonferencia előkészítési munkálatait másnap leállították. A többi már történelem.
De hadd fűzzem hozzá 1989 novemberének legfontosabb tanulságát. Ez pedig az lenne, ha valaki arról sopánkodik, hogy semmit se lehet tenni, hogy úgyis mások döntenek mindenről, a politikusok kezében van minden, mi hiába is lázadozunk, akkor felteszem a kérdést, amit saját anyámnak is számtalanszor feltettem. Ugyanis hajlamos elfeledkezni arról, amit saját maga is megélt. Úgyse csinálhatunk semmit, kár erőlködni – szerelte le számtalan felvetésemet.
„Anyu, emlékszik rá, mit csinált 1989 november 10-én?” – kérdeztem.
„Fogalmam sincs, valószínűleg munkában voltam”- válaszolt anyám.
„És ha valaki megkérdeztem volna, maga szerint hány évig áll még fenn a szocialista rendszer, mit válaszol?”
„Hát, valószínűleg azt, hogy még legalább 100 évig” – vallotta be bizonytalankodva.
„Látja, anyu, és egy hét múlva megdőlt az egész.” Erre már nem volt mit mondania.
