Szlovákiában pedig csak szlovákok léteznek
Szlovákia külügyminisztériuma, de korrektebb, ha kimondjuk, Szlovákia külügyminisztere, Ivan Korčok kezdeményezésére egy szemet gyönyörködtető kiadvány jelent meg a Szlovák Nemzeti Galéria gondozásában. A külügy által támogatott kiadvány bevallott célja, hogy afféle kulturális ügynökként, vizuális atlaszként vonzó képet mutasson Szlovákiáról, főképpen a külföldi delegációknak, vendégeknek, illetve, hogy protokollajándékként mindig kéznél legyen az ország nagykövetségein és képviseletein, Argentínától Vietnámig világszerte.
Már-már sorsszerű, hogy a „Szlovákia a Szlovák Nemzeti Galéria képein” című művészeti album egy nappal a bársonyos forradalom november 17-ei évfordulója után került bemutatásra, s így egy újabb okunk van arra, hogy a rendszerváltozás magyar kezdeményezőinek az emlékezésekből való fokozatos kihagyása után ezúttal a művészet, a művészetpolitika vonalán is tudatosítsuk, Szlovákia egy, pontosabban, egyetlen nemzet állama csupán.
Ahogy azt a pozsonyi külügyminisztérium, illetve a nemzeti galéria híradásából megtudhatjuk, Ivan Korčok külügyminiszter – mint a képzőművészet nagy barátja – egy olyan kiadványt szeretett volna, amely hűen bemutatja Szlovákiát,
s hálás reprezentatív szuvenírré válik bármely külföldi delegáció számára. Korčok vállalja, hogy egyéni ízlését sem rejtette véka alá, amikor Alexandra Kusát, a Galéria vezérigazgatóját felkérte a válogatás összeállítására, így a 416 oldalon megjelent 142 alkotó munkáját majd kéttucatnyi fejezetbe soroló mű domináns tengelyét kortárs alkotások sora jelenti.
Nincs hibája! – csettinthetnénk elismerően e bevezető információk alapján. Ha viszont magát a művészeti albumot vesszük a kezünkbe, hamar rá kell jönnünk, hogy a kiadvány párhuzamosan mutatja Szlovákiát és a szlovákságot, kulturális hagyatékát és jelenét. De hát mi baj lehetne ezzel? – kérdezhetnénk kétkedve, mígnem a 416 oldalt átlapozva, és az egyes fejezetek szöveges részeit átolvasva rá kell jönnünk, hogy a kiadvány CSAK a szlováksággal foglalkozik, tudomást sem véve arról, hogy az ország lakosságát, vagy mondjuk úgy, kultúrkörét 15-20%-ban nem szlovák közösségek jelentik.
416 oldalon a jelenlegi legnagyobb „más” nemzeti közösséget, a magyart, egyetlen alkalommal sem említik, s maga a „magyar” szó is egyszer jelenik meg a könyvben,
a következőképpen: „Hlinka Szlovák Néppártja és csatlós szervezetei, akárcsak a német és a magyar kisebbség politikai pártjai a felkelés terültén betiltásra kerültek.” Ahogy látjuk, Beneš elnök dekrétumainak egész népcsoportokat megbélyegző légköre egy 21. századi, magát a modern és posztmodern népszerűsítőjeként jellemző kiadványba is zavartalanul szivárog be.
A Szlovákiában hivatalosan elismert többi 12 nemzeti kisebbség és etnikai közösség ugyan nem kap politikai piros lapot, de annyiban rosszabbul járnak a magyarnál, hogy az ő létezésükről a kiadvány még csak említést sem tesz.
Ellenben ír a Štúr-generációról, az evangélikusok szerepéről a nemzet felszabadítási harcában, Jánošíkról, a népi hősről, és a szlovák himnusz részlete jelzi a klímát bemutató részt.
Amikorra elérkezünk az album zárófejezetéhez, a szerzők már konkrétan csak a szlovákság jellemzőit tárgyalják, s a zenét érintő részben ezt írják: „A szlovákok mentalitásának egyik jellemzője a zenéhez fűződő szoros viszony. Állítólag énekes – muzikális nemzet vagyunk…”
Természetesen (?) az országban élő többi nemzet mentalitásáról nem írnak. És sorolhatnánk még a negatív példákat, bár azt hiszem, ez a néhány ízelítő is meggyőzően mutatja egy jó és praktikus gondolat megvalósulását önző kivitelben.
Még mielőtt ezt kifejtenénk, adjunk szót a kiadványt szakmai szempontból is kompetensen értékelő alkotónak, Kopócs Tibornak, a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete elnökének, aki komáromi műtermében fogadott. Kopócs a külügyminiszteri és galériás összeállítás egy újabb aspektusára hívta fel figyelmünket. Ahogy mondta, az ötletet nem lenne szabad kritizálni, viszont azt, hogy az albumban szereplő egyes magyar alkotók műveit is a szlovákság bemutatására használják fel, tisztességtelen, elfogult megközelítésnek tartja. Így lesz Mednyánszky László, Gwerk Ödön, Jaszusch Antal a szlovákságot bemutató alkotó. Kubicska-Kučera Klára kitűnő könyvére hívja fel a figyelmet (A Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete – SZKE), amely szerint az 1920–38 közötti időszakban is éltek itt magyar alkotók, sőt szervezetük is volt. Kopócs Tibor úgy fogalmaz, hogy bár próbál objektív lenni, nem tagadhatja meg a benne rejlő magyarságot, továbbá hiányolja a könyvből például Németh Ilonát, az egyik legismertebb szlovákiai alkotóművészt.
Tisztában vagyunk azzal, hogy művészeti alkotást nemzetiség szerint nehéz kategorizálni. Nem is élünk ezzel az igénnyel, ahogy a kommunista rendszerben kvóták szerint meghatározott számú nemzetiségi alkotót kellett viszontlátni minden állami vagy államilag támogatott eseményen. Kompetensnek pedig végképp nem tartjuk magunknak arra, hogy a kiadványt művészeti szempontból akár egy sor erejéig is minősítsük. Arra viszont feljogosítva érezzük magunkat, hogy felemeljük szavunkat, amikor azt tapasztaljuk, hogy Szlovákiát egy nemzet államaként szeretnék a nagyvilág döntéshozóinak bemutatni. Nem feltételezzük a „Szlovákia a Szlovák Nemzeti Galéria képein” kiadvány kezdeményezőjéről és létrehozóiról, hogy szándékosan hagyták volna ki az országban élő többi nemzetrészre való legkisebb utalást is.
Önző kivitelezésük azt a gyakorlatot mutatja, hogy ha egy csapatnak nincs legalább egy magyar nemzetiségű tagja, akkor a többségi szlovákság automatikusan megfeledkezik róla, magából kiindulva természetesnek veszi, hogy Dévénytől Ágcsernyőig mindenki és minden a szlovákság része.
Természetesen kérdéssel fordultunk a Szlovák Nemzeti Galériához is, hogy megkérdezzük, Szlovákia egynemzetű államként való bemutatása szándék volt-e vagy véletlen? Válasz sem a galéria szóvivőjétől, sem a galéria vezérigazgató-nőjétől nem érkezett.
Magasztos végszó helyett álljon itt egy kis történet az albummal kapcsolatban. Míg a kiadványt a szlovák lapok szerkesztőségei hivatali példányként, azaz ingyenesen kapták meg, lapunknak csak fizetségért bocsájtották a rendelkezésére.
Fülem hallatára egyeztetett erről az alkalmazott a Galéria vezetőségével. Bár a telefonvonal túlsó végén beszélőt nem hallottam, de elképzelem, hogy ilyet mondhatott: „valami magyar micsoda?...ne adj nekik szolgálatit...ki tudja kik ezek!”
Megjelent a Magyar7 2021/48. számában.
