Szlovák utak és útvesztések
Fölöttébb érdekes könyv került a kezembe nemrég, amelyet nagy érdeklődéssel olvastam, és elgondolkodtam az üzenetén. Szerzője egy nagyszombati illetőségű, magyar családi nevet viselő, ám vitathatatlanul szlovák identitású idős úr, egy bizonyos Ladislav Szalay. A magánkiadásban 2018-ban megjelent könyvének figyelmet felkeltő címe: A propaganda diadala (Triumf propagandy).
A szerző végigtekinti a szlovák nemzeti történelem és történetírás meghatározó mozzanatait 1848/49-től egészen Csehszlovákia második széthullásáig. Megállapításai a témával behatóan foglalkozó magyar történésznek – esetünkben e sorok írójának – nem sok újat mondanak.
Mindazonáltal megdöbbentő és dicséretes a szerző bátorsága, hogy szlovák létére olyan igazságokat mond ki, amelyek a jelenlegi szlovák történeti kánon és közgondolkodás számára nemcsak nemzetgyalázásnak, hanem szinte istenkáromlásnak számítanak. Szalay ugyanis semmi szín alatt nem hajlandó az igazság elhallgatására, esetleg nyakatekert meghamisítására. Pedig nyilvánvaló, hogy az általa kimondott igazságok mélyen sérthetik az uralkodó szlovák nemzeti érzületet. A hazugságon alapuló hamis mítoszok leleplezése, valamint az igazság kimondása mindennél erősebb erkölcsi parancs a szerző számára.
Az 1848/49-es évekhez fűződő hamis legendáról a szerzőnek évekkel ezelőtt már megjelent egy nagyszerű könyve, amely egyáltalán nem zavarta a hazugság melegágyában a köldöknézegetéssel elfoglalt szlovák történészek táborát. Új könyvének megállapításai azonban még vaskosabb igazságokat tartalmaznak, miközben megkövült hamisságokat lepleznek le.
Természetesen nem térhetünk ki a szóban forgó könyv valamennyi megállapítására, néhány sarkalatos tételére azonban feltétlenül rá kell mutatnunk. A szerző például cáfolja azt a megkérdőjelezhetetlennek tartott nemzeti narratívát, amely szerint 1918/19-ben a szlovákok kifelé törekedtek volna az ezeréves magyar hazából. Szerinte a Felvidék szlovák, magyar, rutén és német lakosságú területeit nem a népesség szabad akarata alapján, hanem hatalmi eszközök erőszakos alkalmazásával kényszerítették be egy nagyhatalmi döntés eredményeként sebtében megalkotott „csehszlovák” államba, amelynek létrehozói és vezetői magát a szlovák nemzeti létet is tagadták.
A Csehszlovákiával, illetve magával a „csehszlovák” nemzetfogalommal nem szimpatizáló szlovákokat a propaganda egyszerűen a dehonesztáló „magyarón” jelzővel illette, amely a nemzetárulásnak lett a szinonimája.
„Nyilvánvaló, hogy a propaganda a 'magyarón' kategóriába sorolta mindazon szlovákokat, akik nem óhajtották Szlovákia egyesülését a csehekkel” – állapítja meg a szerző a kötet 53. oldalán. A következő oldalon idézi Edvard Beneš 1918-ból származó egyik elvi utasítását: „Semmi szín alatt nem szabad megengedni, hogy Szlovákiában népszavazást tartsanak.” A ravasz Beneš kijelentéséhez a szerző saját gondolataként fűzi hozzá: „Nyilvánvaló volt, hogy népszavazással (a csehek – P. Gy.) Szlovákiát soha nem szerezhették volna meg, és nem jött volna létre semmiféle Csehszlovákia.”
De vajon lett volna más útja is a szlovák nemzeti fejlődésnek a nagy háború után, mint amire végül is rákényszerült? A szerző szerint a szlovákok számára előnyösebb lett volna megmaradniuk egy demokratikus Magyarország keretein belül, mintsem betagolódni a szabadkőműves Beneš és Masaryk mesterkedése következtében a nagyhatalmak – főleg a franciák – játékszerévé váló csehszlovák államba, amely még a szlovák nemzet létét is tagadta.
A szerző tolmácsolásában az olvasó értesülhet T. G. Masaryk származásáról, amit ugyancsak nem illik hangosan emlegetni, bár a téma és a kor ismerői előtt nem volt titok. Nem vitás, hogy e tények ismerete jelentős mértékben hozzájárul a nevezett politikus habitusának a megértéséhez: „Masaryk német anyától született, természetes apja (biologický otec) pedig Nathan Redlich gödingi zsidó vállalkozó és földbirtokos volt, aki a nála szolgáló, teherbe ejtett leányt férjhez adta a Masaryk nevezetű, kopcsányi születésű, írástudatlan szlovák béreséhez. A földbirtokos nagyon tisztességes volt, az anyának fizette a tartásdíjat, s akárcsak három törvényes fiának, a házasságon kívül született Tomáš nevű fiúnak is hosszú időn át lehetővé tette a kimagasló műveltség megszerzését.” (66–67. old.)
A szerző a szlovák Štefánik-legendát is a helyére teszi. Rámutat, hogy a közhiedelemmel ellentétben Štefánik nem tekinthető a szlovák nemzeti gondolat letéteményesének, elvégre minden megnyilvánulásában „meggyőződéses csehszlovák volt”. (Bol presvedčený Čechoslovák – 70. old.)
A szerző Andrej Hlinka és társai 1919. szeptemberi titkos párizsi útjával is foglalkozik. A szlovákság nemzeti életében megkérdőjelezhetetlen emblematikus emberként megnyilatkozó Hlinka lépése nem maradhatott visszhangtalan, sem Párizsban, sem itthon. A Hlinka vezette szlovák deputáció a békekonferencia elé szándékozott terjeszteni a szlovákok nemzeti memorandumát, amelyben tiltakoztak a „csehszlovák” nemzetegység ellen. A szerző idézi Hlinka egyik elhíresült párizsi kijelentését, amelyet Wilson amerikai elnök tolmácsa, Stephen Bonsal előtt tett: „Gazdasági téren, de mindenekelőtt a vallás kérdésében a magyarokkal sokkal jobban megértjük egymást, mint az istentelen, szabadgondolkodó csehekkel.” (79. old.)
A szerző idézi František Jehlička (nevezett szintén tagja volt az említett párizsi szlovák tiltakozó küldöttségnek) egyik megállapítását: „Mi nem szakadtunk el Magyarországtól. Bennünket kiszakítottak a magyar államból.”
Érdemes idézni a szerző egyik gondolatmenetét a szlovák sorsfordulóról 1918/19-ben. A kor történelmi és politikai hullámveréseit ismerő magyar történész számára nem ismeretlenek és nem újak ezek a megállapítások. Annál értékesebb számunkra, hogy ezeket egy szlovák gondolkodó is nyíltan és őszintén kimondja, vállalva ennek minden ódiumát. Lássuk magát az említett idézetet:
A teljes cikk megjelent a Magyar7 hetilap 2021/12. számában.
